Hajnali szabadvers
Hommage à Kosztolányi
A piszkos ablakomon túl
(melyet rég meg kéne mosnom)
dereng a szürkeség.
Önkifejező rohamom az ablakon is kiélhetném.
Festék se kéne, ujjaimmal húzhatnék pár alakot
az üvegre.
Minden vonal, szín és színvonal
eltűnne viszont így,
amint lemosnám a piszkos ablakot.
Az ablakrajz nem jó: marad az írás.
Az ablak előtt, egy hasas üvegben
majd kirobbannak
az utcáról behozott almafaágak.
A rügyek napról napra nőnek,
s én önzőn derülök:
becsaptam szegénykéket,
hogy engem felvidítsanak.
Méhek persze a szobában nincsenek,
így gyümölcs se lesz.
Se a méhnek gyümölcse… Jesszusom!
Istentelen lennék? Nem hiszem!
Csak azért, mert nem hiszem
a hiszekegyet?!…
Hiszen istenközelbe juttatnak
akár a rigók is…
A rigók, melyek oly rég némák voltak,
de már hangicsálnak az utcán!
Hogy bekiabálnának? És vígan?
Nem: ez hülyeség.
Annyira itt még nincs tavasz.
Talán a Házsongárdon,
vagy a parttalan időben.
A kertben viszont már előbújtak a sáfrányok,
tegnap kettőnek megsimogattam fejét,
és a téltemetőkkel is elbeszélgettem.
Giccses jelei a koratavasznak?
Lehet.
Akkor arról mesélek,
hogy éjjel az utcákat guberálók bújták.
Mi jelzi jobban a városi tavaszt,
mint márciusi lomtalanításkor
az utcán hányódó rongyvirágok,
drótindák és széklábrönkök füvészkertje?
Itt egy likas bögre, amott egy Áprily-kötet…
Ez a mai hajnal lenyomata.
Amúgy herbárium gyanánt.
Ilyen-e a tavasz?
Ilyen-e egy vers?
Nem is tudom.
De jólesett
elmondanom.
U. P. 1999. március
