Lina részére (is) - barátsággal!
Goethe: os intermaxillare - Ujhelyi: foramen mentale...
...avagy egy egyre kerekedő/"DAGADÓ" /HOSSZÚ bejegyzés
"Elő/háttérinformáció":
Valószínűleg a megmaradt koponyatetőket már az ősember is felhasználta ivóedényként. Ennek bizonyítéka nyelvhagyományokban is fellelhető. A skandinávok ünnepi felköszőntőként használják a scol kifejezést, amely ugyanazon szószármazék mint az angol skull (koponya). Mi magyarok is használhattuk a koponyatetőt, hiszen még ma is néha úgy mondjuk, nagyon ünnepélyesen: "Emelem kupámat!". És ez így szebben is hangzik, mintha azt mondanánk: "Emelem koponyatetőmet!".
Ezt az 1784. március 27-én keltezett Goethe-naplójegyzetet, amelyben a jeles polihisztor kifejezi afölötti örömét, hogy (Róma egyik temetőjében) megtalálta az emberi faj koponyáján is az os intermaxillare-t, azaz állközötti csontot (s ezzel a korabeli klérus dogmáját döntötte "romokba") évekig hosszasan keresgéltem, a világhálón az antikváriumból 2 példányt is beszereztem, mígnem megleltem egy saját könyvpéldányomban, amelyet átlapoztam "töviről-hegyire", erre a végén kiderült, hogy totál-fölöslegesen, lévén kamaszkoromban már az adekvát oldalpárra emlékeztetőül behelyeztem egy KÖNYVJELZŐT! Éppúgy örvendtem ennek, mint az alábbi naplójegyzetben olvasható!
E csontot először egy holland anatómus, Volcher Coiter írta le. A csont felfedezését embernél Johann Wolfgang von Goethének tulajdonítják, de hasonló eredményeket ért el Pierre Marie Auguste Broussonet és Vicq d’Azyr is. A felfedezés, mely bizonyította az ember és az állatok közti rokonságot, nagy hatással volt az evolúcióelméletre.
Továbbá számomra a cickányállkapcsok vizsgálatakor Goethe felfedezéséhez hasonló örömet szerzett annak megállapítása is, hogy a foramen mentale elhelyezkedése, konkrétabban az állkapcsi nagy zápfoghoz (M1) viszonyított elhelyezkedése generikus határozóbélyeg lehet, amely lehetővé teszi a Crocidura-fajok elkülönítését VALAMENNYI más cickányfélék (Sorex- és Neomys-fajok) állkapcsától!
Valamivel később annak örvendeztem, hogy a Topál György által írt, Kerekes Menyhértné által csodálatosan illusztrált denevérmonográfia ábráihoz közel(?)hasonló nívójú tusrajzokat sikerült kreálnom.
Legalább ennyire örültem, amikor e kötet szerzője, a Magyar Természettudományi Múzeum Emlősgyűjteményének vezetője felkért, hogy az általa összeállításra váró NAGY feladatban, jelesül tízezernyi parányi, fosszilis denevér-csontmaradvány lajstromozásában segítsek neki, amit sikerrel el is végeztem, és ezért "jutalmul" nekem ajándékozta a kötetben szereplő, és itt alább is közzétett ábrát, DEDIKÁLVA! 🙂
Sok-sok évvel később már jómagam is képes voltam ilyen illusztrációk létrehozására... 🙂
Nemrégiben pedig kisebb-rendűnek tűnő, de mégis fontos momentumoknak örültem, ám azokról itt nem értekezek bővebben, hiszen már megírtam blogomban, itt:
Nemrégiben pedig kisebb-rendűnek tűnő, de mégis fontos momentumoknak örültem, ám azokról itt nem értekezek bővebben, hiszen már megírtam blogomban, itt:
De hogy ezúttal se maradjon el a zenei "aláfestés", hallgassuk (talán) együtt Básti Lajos előadásában a My fair lady című musical Higgins betétszámát az angol urak szokásairól (3:20/!/):
Talán nem méltatlan, ha e blogbejegyzésemet Goethe képével zárom, midőn felfedezte az
os intermaxillare meglétét a Homo sapiens koponyáján (lásd fentebb/!/)
Ezennel "emelem kupámat" Johann Wolfgang emléke előtt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése