2014. december 22., hétfő

Cukiság-faktor

A napokban a képek rendezgetése közben leltem erre a 2012-ben készített fotóra. Mindennemű aktualitás nélkül is úgy gondoltam, hogy a cukiság-faktor okán így karácsony táján érdemes közreadni. Kellemes ünnepeket!

A kezdetek...

2014. november 12., szerda

Petényi - Pethényi

Kiváló kutyasétáltató területre bukkantunk, amely busszal is könnyen megközelíthető, mármár természetes élőhely képét mutatja, miközben minden oldalról lakóházak ölelik körül. A jeles helyszín a Martinovics-hegy néven is ismert Kis-Sváb-hegy. A területen ízléses ismertető táblák mutatják be a környék élővilágát, növény- és állatfajait, márpedig azokból, az urbánus környezet dacára még mindig van bőségesen. A környező házak miatt korábban nem is vettem észre, hogy itt egy erdőfoltokkal benőtt hegy található, pedig az elmúlt években jópárszor utaztam el mellette busszal. Ráadásul a buszmegálló (illetve az itt található út) neve is egy természetet kutató jeles tudósnak, a magyar madártan megalapítójának, Petényi Salamon Jánosnak állít emléket. A szépséghiba ebben, hogy hibás írásmóddal... Elismerésre méltó önkormányzati gesztus, hogy egy hajdanán élt biológusról közterülete(ke)t neveznek el, de sajnos mind a "Pethényi út", mind pedig a "Pethényi köz" tábláin hibásan szerepeltetik a nevet, következetesen mindenhol "h" betűvel. Ugyanakkor a jeles szerző publikációiban ilyen változatban sosem találni a Petényi nevet, és az elmúlt évszázadok zoológiai szakmunkáiban sem szerepel sehol ilyen formában ez a családnév.

Petényi Salamon János (1799-1855)


Petényivel amúgy is méltatlanul bánt a sors, 56 évesen elhalálozott, számos megkezdett munkája félbeszakadt, hagyatékát elherdálták, a kéziratait összegyűjteni és publikálni kívánó Herman Ottó egy árusnál lelt néhány Petényi-jegyzetre - amelyeket a jóember csomagolópapírnak használt!
Petényi síremléke a Kerepesi temetőben állt - ma azonban a Nemzeti Sírkertben már nyomát sem találjuk. A cinkotai evangélikus egyházközség egykori lelkészeként egy időben még templomfalra kihelyezett emléktáblával tisztelegtek a sokoldalú személy munkássága előtt, de - tudomásom szerint - ma már ez a tábla is a múlté.
A zoológiában jártas emberek szerencsére nem feledkeztek meg a jeles elődről, és egy ritka állatfaj, a Petényi-márna neve ma is emlékeztet rá.
Ha a XII. kerületi Önkormányzat méltó emléket kíván állítani a magyar természettudomány egyik korai, meghatározó jelentőségű képviselőjének, jó szívvel ajánlható, hogy az emlékére elkeresztelt közterületek tábláin helyes írásmóddal szerepeltessék Pethényi Petényi Salamon János nevét. Idén október 5-én lesz Petényi halálának 160. évfordulója... Talán erre az alkalomra tekintettel a hivatalos ügyintézés is felgyorsítható lenne, és a hibás utcanévtáblák gyorsan kijavíthatók lennének...

(Petényi S. J. bibliográfiája a Magyar Tudománytörténeti Intézet munkatársainak összeállításában letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtár honlapjáról.)

2014. október 14., kedd

Vándorfüzike

Az elmúlt hetekben többször felmentünk a Gellért-hegyre, részben néhány botanikai érdekesség felkeresése, részben egy madártani ritkaság észlelése céljából. Felvetődhet a kérdés, miféle érdekességeket rejthet egy nagyváros közepén található parkosított terület? Nos, bizony rejt többet is! A Gellért-hegy egyik dolomitsziklája nyújt menedéket hazánk egyik fokozottan védett növényének, a sárgás habszegfűnek, amelynek teljes őshonos hazai állománya egy kis sziklafolton található (ennek pontos helyét itt nem részletezném). A nevezetes szikla amúgy elég sűrűn látogatott hely közelében található, s nem messze tőle turisták százai haladnak el nap mint nap, az apró növényre azonban ez nem jelent veszélyt, hiszen elég rejtetten él. Virágait ráadásul éjszaka bontja, így a virággyűjtők számára sem jelent célpontot. Évekkel ezelőtt nagyobb problémát jelentett e növény számára, hogy a szikla alatt egy fa cseperedett egyre nagyobbra, és ha nem történik közbelépés, teljes árnyékot borított volna a sárgás habszegfűre, ami bizonyosan kipusztította volna a nevezetes állományt. A fácska egyre nőtt, és minthogy a hivatalos közegek nem aktivizálódtak, egy kedves barátommal úgy döntöttünk, hogy vállalva a parkrongálás látszatát, megszabadítjuk a habszegfű-állományt a fölé terebélyesedő lombozattól. Az éjszakai akció sikerrel zárult, és szerencsére nem kellett senkinek magyarázattal szolgálnunk, hogy az éj leple alatt ugyanmár miért nyesegetjük egy szerencsétlen fácska ágait.
A hegy másik érdekessége az őszi esők idején virágokat hozó vetővirág. Erről a növényről itt most nem is írnék részletesebben, minden fontos tudnivaló megtalálható róla egy társblog bejegyzésében.
Az utóbbi napokban a virágágyásokkal tarkított parkrész sarkánál időről időre furcsa alakok tűntek fel. Mintha Agatha Christie valamely krimijéből csöppentek volna ide, fürkészőn bóklásztak az avarral borított ösvényeken, itt-ott beosontak a facsoportok közé, s közben folyton fel-felkémleltek a fakoronák irányába. Különös ismertetője volt valamennyiüknek, hogy nyakukban távcső lógott, és ha összetalálkoztak, akkor a következő "jelszóval" azonosították be magukat: "Vándorfüzike"! E bűvös szó hallatára elmosolyodtak, és onnantól teljes egyetértésben közösen folytatták a titokzatos fürkészmunkát. A történethez hozzátartozik, hogy a távcsöves személyek madarászok voltak, akik egy hazánkban ritkán megfigyelhető énekesmadárfaj napokig itt tartózkodó példányát keresték - és többen sikerrel is jártak.

Vándorfüzike a Gellért-hegyen, 2014. október 5. (copyright Mészáros József)


Amúgy keveseknek adatik meg, hogy vándorfüzikével találkozhassanak, az meg különösen ritka, hogy egy ilyen madár egy városi parkban kerüljön madarászok távcsöve elé. Amúgy a Gellért-hegy e parkszegélyében nem ez az első ritkaság, Ugyanitt figyeltek meg a madarászok 2013. április elején egy örvös rigót, amelynek nem sokkal később a párja is előkerült a területen.

"Na hol az a vándorfüzike?"

2014. október 1., szerda

"Toldi"




"...Azzal a nehéz fát könnyeden forgatja,
Mint csekély botocskát, véginél ragadja..."

(Arany János: Toldi - részlet)

2014. szeptember 9., kedd

Vér(eb)szívók

A minap Flóra hátán egy kullancsot találtam, amint épp megfelelő helyet keresett, ahol nekiláthatna a vérszívásnak. Gyorsan letessékeltem a kullancsot kutyámról, és eldöntöttem, hogy időszerűvé vált egy újabb adag kullancsriasztót beszereznem. Erre a célra az Advantix cseppeket találtam a legalkalmasabbnak, lévén ez a szer a legkülönfélébb ízeltlábúak (kullancsok, bolhák, szúnyogok stb.) ellen jelent hatékony védelmet. Az az igazság, hogy miközben távol akarom tartani Flórától az esetleges betegségeket közvetítő vérszívókat, célzottan elpusztítani egy kullancsot sem tudnék. Táplálni nem óhajtom őket, de csodálom bennük az egészen különös életformát, a különleges táplálkozásmódhoz idomult tökéletes szervezetüket. Ha az ember a saját testén bóklászó parazitát észlel, óhatatlanul viszolygás fogja el. Ez  természetes. Azonban ha a kullancs perspektívájából is megnézzük a dolgot, és például mikroszkóp alatt megvizsgálunk egy ilyen állatot, varázslatos látvány tárul elénk. A kullancs szájszerve, mint valami mérnöki csúcstechnológiával készített műtéti eszköz, olyan kifinomult szerkezettel bír, hogy ha egy laikus előítélet nélkül szemléli, nem mondhat más jelzőt rá, mint hogy gyönyörű! A visszafele hajló kitinhorgocskák azt a célt szolgálják, hogy a vérszíváshoz az apró ízeltlábú megfelelően tudja rögzíteni magát a kiszemelt gazdaszervezet testén.

Kullancsportré (copyright: Rahmé Nikola)


Ez nem egy ember által alkotott míves dárdahegy, hanem egy kullancs szájszerve (copyright: Rahmé Nikola)
Ha az akció sikerült, nekilát a vérszíváshoz, és rövid idő alatt testméretét megtöbbszörözi - hiszen nagyszámú petéinek érleléséhez szüksége van a bőséges tápanyagforrásra. A "családtervezés" kullancséknál meglehetősen leegyszerűsített: töméntelen mennyiségű petét kell a megfelelő élőhelyen szétszórni, hogy közülük majd valamelyiknek - a nagy számok törvénye alapján - esélye legyen ismét vérhez jutni, és továbbvinni a fajfenntartás feladatát. A táplálkozás előtt a nőstény kullancs csupán 3-4 milliméter hosszúságú, vérrel teli állapotban azonban már olyan, mint egy ricinusmag. A ricinusmaghoz való hasonlatosságát a mintázata is erősíti, innen eredhet a leggyakoribb kullancsfajunk latin neve (Ixodes ricinus).
A kullancsriasztó cseppeket tehát az őszi hónapokra beszereztem, de ezzel még messze nincs vége a parazitákkal való szüntelen küzdelemnek. Merthogy a kutya (illetve bármely más jószág) testén belül is élősködők végeláthatatlan sora teszteli a gazdaszervezetet, hogy ugyanmár nem lehetne-e némi potyaélelemhez jutni az emésztőtraktusban (rosszabb esetben más életfontosságú szervekben) megbújva. Ha az ember féreghajtóval kitessékeli őket a szervezetből, az eredmény távolról sem végleges: a külvilágból a szervezetbe bekerülő petéik napokon/heteken belül képesek reprodukálni a korábbi parazitafertőzöttséget.
Valójában egy igen izgalmas, szüntelen egymásrahatás ez gazdaállatok és parazitáik között, amelynek részletei sokkal izgalmasabbak, mint egyik-másik mai "sikerregény". Szerencsére magyarul is olvasható a témában izgalmas könyv, Rózsa Lajos "Élősködés - Az állati és emberi fejlődés motorja" című kötete. Jó szívvel ajánlható minden érdeklődőnek...

2014. augusztus 20., szerda

Kutya és tűzijáték

A tűzijátékok kapcsán valószínűleg kevesen gondolnak arra, milyen botanikai háttere van a pirotechnika eme ágának. A tűzijáték története már az ókori görögöknél Kínában kezdődött, időszámításunk szerint 900 körül, és a bambusz morfológiája tette lehetővé az első robbanókütyük létrejöttét. Az a bambusz, amelynek levelei az óriáspanda táplálékbázisát is képezik. A bambusz masszív, vaskos, ugyanakkor üreges szára lehetővé tette, hogy az agyafúrt tűzszerészek feketelőporral töltsék meg az üreget, és létrehozzák első robbanókészségeiket. (Arról nem szólnak a bambuszszárakra vésett korabeli feljegyzések, hogy a kezdeti próbálkozások hány emberéletet követeltek.) A 12. században Kínában már a maiakhoz hasonló tűzijátékokat rendeztek a császár tiszteletére. (Az uralkodót ünnepelni nem kívánók olykor a bambusz más "alkalmazási módjával" ismerkedhettek meg, midőn hóhéraik a talajból előtörő bambuszhajtások fölé kötözték az elítélteket... Ez a növény naponta átlagosan 20-30 centimétert, olykor akár 1 métert is növekszik, vagyis sokkal gyorsabban volt képes egy - odakötözött - ember életét kioltani, mint sok, méreggel lassan gyilkoló növény.)
Amikor a kutyatartásra készülődtem, és Cesar Millan könyveit olvastam a kölyöknevelésről, külön felkészültem arra, miképpen kell a tűzijáték idején viselkednem, hogy Flóra minél higgadtabban viselje majd a durrogással járó pirotechnikai bemutatókat. Márpedig augusztus 20-án az ilyetén sokkoló élmény menetrendszerűen, évről évre bekövetkezik, a feladat tehát nem megkerülhető. Magamévá tettem tehát a javaslatot, hogy az akció idején a gazdának roppant nyugodtnak kell maradnia, és akkor a példáját követve a kutya is nyugodt marad, hiszen ha a példaképnek tekintett gazdája nem zökken ki a hangulatából, akkor a kutyának sincs miért izgalomba jönnie.



Az első közösen megélt, 2012. augusztus 20-i tűzijátékra már hetekkel az esemény előtt készültem, tudatosítottam magamban, hogy "nyugodt leszek, nyugodt leszek, nyugodt leszek". És számoltam vissza a napokat, hogy mennyi idő van hátra a nevezetes ünnepig. Augusztus első hetében közbejött egy kis malőr. Esti sétánk végén, amikor a póráz nélküli közös gyaloglást gyakoroltuk, a semmiből, pontosabban tőlünk 20-30 méterre a sötétből egyszercsak magántüzijáték rakétái szálltak a levegőbe, robbantak szét felettünk, és durrogásuk betöltötte a környéket. A gyakorlott pirotechnikusok dobhártyáját is igénybe vevő váratlan akció eredményeképp a vérebkölyök nekiiramodott, hogy a közeli úttesten átvágva minél gyorsabban elhagyja a környéket - amitől én is oly mértékben berezeltem, hogy meglehetősen zaklatott állapotban zártuk mindketten azt a napot. Néhány hét múlva, az előre beharangozott tűzijáték idejére új tervet kellett kidolgoznom, mert önmagában az eredeti módszer kevéssé lett volna eredményes - hiszen testközelből tapasztalhatta a kutyám, hogy az első durrogós élmény idején mindketten megijedtünk. (Azt mégse tudom neki elmagyarázni, hogy én nem a durrogástól ijedtem meg, hanem attól, hogy ő ijedtében kiszalad az útra...) Így játékok és jutalomfalatok tömegével készültem a nevezetes estére. És közben memorizálgattam: "nyugodt leszek, nyugodt leszek, nyugodt leszek".
Flóra, talán vadászkutya őseinek is köszönhetően, a következő durrogtatást már jobban viselte, s azóta akármikor tűzijáték adódik, az alkalmakat arra használom fel, hogy közben jutalomfalatokkal foglalom le a kutyát, és az agyában így mostanra már tudatosult, hogy amikor tűzijáték hangja hallható, akkor a kényeztetés percei jönnek.
A világhálón olvashatók olyan javaslatok, hogy a felelős gazda ilyenkor zárja be a kutyáját egy szobába, vagy kösse láncra. Szerintem ezek nem túlzottan átgondolt ötletek, amelyek csak azt akadályozzák meg, hogy a kutyánk megszökjön, ettől azonban még traumaként fogja megélni a történéseket. A felelős gazdának igenis aktívan kell készülnie a tűzijátékokra, és ha megfelelően kezeli a kérdést, akkor néhány durrogós élmény után a kutyának meg sem fog kottyanni a rakéták keltette zaj. Táplálékkal és játékkal motiválható kutyák figyelme például leköthető a tűzijáték ideje alatt egy bambuszszárral is, amelynek üregét hús, májkrém vagy sajtdarabkákkal töltünk meg. A bambusz szára olyan masszív, hogy amíg azzal bíbelődik az eb, észre sem veszi, hogy rég befejeződött a durrogás.

2014. július 16., szerda

Hazudós véreb

Új tapasztalataim egyike, hogy vérebem hazudik! Kifinomult stílusérzékkel, némi szeméremmel, ugyanakkor visszatérő rendszerességgel. Az esti/éjjeli séta végeztével, mielőtt aludni térnénk, a kapu előtti fánál figyelmeztetni szoktam kutyámat, hogy ott és akkor még van egy utolsó lehetősége esetleges folyó ügyeit elintézni (konkrétabban: vizelésre bátorítom). Ez a felhívás néha eredménnyel jár, gyakrabban azonban oly mértékben belefeledkezik a szaglászásba, hogy a húgyúti kérdések a legcsekélyebb mértékben sem tudják kizökkenteni a fajtársak által hagyott illatnyomok vizsgálatából. Újabban próbálom jutalomfalattal elérni, hogy a séta záróaktusaként mégiscsak szánjon egy percet húgyhólyagjának kiürítésére. Flóra néhány alkalom után kikövetkeztette, hogy az ominózus fánál mi a célom, így a jutalomfalat reményében hajlandó minden alkalommal leguggolni pár másodpercre. Néhány napja azon kaptam, hogy az akció közben palira vesz, ugyanis a száraz földön a guggolása után egy csöpp nedvesség sincsen. Kamuból pukedlizik egyet - és várja a jutalmat... Kisdologért kis jutalom járna, a kamuzást viszont nem célszerű jutalommal honorálni. Bár kezdem úgy érezni, hogy az ilyen eseteknél belőlem kitörő röhögést is egyfajta jutalomként fogja fel. Képzelem, hogy a szemközti házban lakó, az utcát éjszaka is fokozott érdeklődéssel monitorozó Piroska néni mit gondolhat magában, amikor azt észleli, hogy egy kutyát sétáltató személy közelről megvizsgálja kutyája illemhelyét, majd a látványtól hangosan felröhög.
Farley Mowat könyvét olvasva ("Ne féljünk a farkastól", eredeti címén "Never Cry Wolf") sokan tudhatnak arról, hogy a kutyafélék (legyen szó akár farkasról, akár házikutyáról) akkurátusan beosztják vizeletüket, ami nem pusztán a vízoldékony anyagcsere-termékek külvilágba juttatásáról szól, hanem kiemelten fontos kommunikációs segédeszköz a fajtársak között, amivel gazdaságosan kell bánni. A kimerülni látszó sms-kreditet sem szokták a megfontolt emberek csipcsup ügyek okán felhasználni, hasonlóképp a kutyák is tartalékolnak némi vizeletet, hátha szükség lesz még arra egy kis territoriális jelölgetéshez.
Hát akkor nyugodalmas jóccakát...

2014. július 7., hétfő

Madárvárta


Júliusban emlékezetes látogatást tettünk az 1959-ben alapított agárdi Chernel István Madárvártán. Először még diákként töltöttem ott egy hetet, 1978-ban, néhai Radetzky Jenő tanár úr madarász táborában, aztán visszatérő táborozó lettem, később táborvezető. Ma már volt tanítványom vezeti a táborokat és a Madárvártát. Néha az ember megtapasztalhatja, hogy érdemes volt ilyen-olyan ügyért dolgozni. Például amikor azt érezhetjük, hogy tanítványunk folytatja a munkánkat. S hogy milyen ma a Madárvártán az élet? Bizonyos szempontból ugyanolyan, mint régen. Bizonyos külsőségekben meg egészen más. Érdemes személyesen megtekinteni!
A várta előtti csendes öbölben récecsapat bóklászott a hínár között, a távolban barna rétihéja körözött, a faágak közül a függőcinke mélabús ciccegése hallatszott, és az egész nádast szinte betöltötte a nádirigó-crescendo. Amikor diákként jártam itt, a mély öbölben gyakorta megjelentek a búbos vöcskök, hogy az átlátszó vízben kis keszegeket zsákmányoljanak. Ahogy az évek során hordalék kezdte feltölteni a part menti részt, a vöcskök elmaradtak, s helyüket a szárcsák vették át, amelyek jó egy évtizedig uralták a környéket. Amikor annak idején előadásokat tartottam kisiskolásoknak a kis ház tornácánál, a szárcsák voltak a legbizalmasabb madarak, amelyeket a legzsibongóbb gyerekcsapat sem tudott elriasztani. Mostanra azonban az öbölben már annyi hullámhordta üledék rakódott le, hogy a víz sekélysége nem alkalmas a szárcsák életviteléhez. Eltűntek tehát a szárcsák is - viszont az előrenyomuló nádasban megjelentek a vízicsibék! Miközben a a partról figyeltem a nádas életét, egy kis vízicsibe épp első röpgyakorlatait tartotta. Picit a nádtorzsák között billegette magát, majd nekilódult, és átrepült a bal oldalról a jobb oldali nádasba. Aztán tanakodott picit, mintha politikai kérdést kreálna a dologból, és jobbról ismét balra indult. Majd ismét jobbra, és újfent balra. Hol nyugati, hol keleti irányban, aztán megint nyugati, és igen, megint keleti. Ahogy felnő, már biztos szárnyakon repülhet majd a telelőhelyére: déli tájakra. Fontos megemlíteni, hogy amikor a kis vízicsibe felnő, akkor is kis vízicsibe marad, mert - némely laikus vélekedéstől eltérően - ez a madár nem a vízityúk fiókája. A vízicsibék rokonai ugyan a vízityúknak és a szárcsának, de kisebb termetűek, a nádas sűrűjében szinte észrevehetetlenek, s közöttük a kis vízicsibe - értelemszerűen - a még visszafogottabb mérettartományt képviseli (nálánál már csak a törpe vízicsibe kisebb). 1965-ben a Velencei-tó nádasában bukkant fel egy igazi madártani kuriózum, a vízicsibék, vízityúkok és szárcsák távoli rokona, a kék fú (más néven szultántyúk), amelyet egykoron szultánok udvarában díszmadárként is tartottak, s amelyet kék tollazata okán többen neveztek már a "boldogság kék madarának".
Egyszer - az 1980-as években - Dagesztán nádrengetegében járva volt módom ezzel a fajjal találkozni, és csillogóan kék tollazatának szemlélése akkor boldoggá tett. Fokozta a helyzetet, hogy a Kászpi-tenger melletti tájon egyetlen nap leforgása alatt sikerült találkoznom farkasokkal, pusztai rókával, tamariszkusz-futóegérrel, rózsás gödényekkel és kék fúval. Madarász társammal a nevezetes nap végeztével táborhelyünk felé haladva azon vacilláltunk, hogy a bizarrnak tűnő változatos fajlistából mit hallgassunk el a többiek előtt, hiszen ha az összes fajt felsoroljuk, akkor a kívülállók az egészből nem hisznek el nekünk semmit.
Miközben most a mellettem ülő Flórával a kis vízicsibe szárnypróbálgatásait néztem, arra gondoltam, hogy nekem ugyan nincs is szükségem sem farkasokra, sem kék madárra. Boldogsághoz hozzájuttathat egy véreb, vagy egy kis vízicsibe is.

2014. június 29., vasárnap

Fel a fára! (Treeing - tréning)

Reggeli sétánk közben egy varjúfiókára leltünk. Korábban már szó volt arról, hogy a varjak segítenek a fegyelmi feladatok gyakorlásában, ezúttal pedig a véreb agility-hez való szoktatását tették lehetővé. A fióka annyira érdekelte Flórát, hogy képes volt utánamenni egy tölgyfa magasabb régióiba is, és a varjúszülők támadásait figyelmen kívül hagyva mászni, mászni egyre feljebb. A fiókát követve 3 méteres magasságba jutott önerőből. Mintha csak gyermekkori önmagamat láttam volna, amint a rigófiókákat kerestem a Sas-hegy bokrosaiban. Az akcióhoz ezúttal egy vizslakölyök asszisztált. Feljutni a fára amúgy sokkal könnyebbnek bizonyult, mint lejutni onnan a talajszintre. 



2014. június 27., péntek

Baijerinvuoristovihikoira

Meglepődve tapasztalom a statisztikai adatokat átnézve, hogy a Föld hány országából olvassák már Flóra blogját. Ezúton is köszönet a Google fordítójának, hogy más anyanyelvűek is érdekesnek találhatják a blog bejegyzéseit! A külföldi érdeklődők idetalálásának megkönnyítése és a külhoni kutyás szakirodalomban való tájékozódás elősegítése céljából mellékelem a bajor (hegyi) véreb különféle nemzeti neveit:

angol: Bavarian Mountain Hound
német: Bayerischer Gebirgsschweißhund
francia: Chien rouge de Bavière
orosz: Баварская горная гончая
finn: Baijerinvuoristovihikoira
norvég: Bayersk viltsporhund
cseh: Bavorský barvář
szlovák: Bavorský farbiar
lengyel: Posokowiec bawarski
lett: Bavārijas asinspēdu dzinējsuns
bolgár: Баварската планинска хрътка
spanyol: Sabueso bávaro de montaña
portugál: Sabujo montanhês da Baviera
svéd: Bayersk viltspårhund
holland: Beierse bergzweethond
japán: バヴァリアン・ハウンド

A kedvencem a felsoroltak közül a finn "Baijerinvuoristovihikoira". Finnugor szakos egyetemi hallgatók számára kiváló nyelvi gyakorlat lehetne egymás után tízszer elismételni:
Baijerinvuoristovihikoira, Baijerinvuoristovihikoira, Baijerinvuoristovihikoira, Baijerinvuoristovihikoira, Baijerinvuoristovihikoira, Baijerinvuoristovihikoira, Baijerinvuoristovihikoira, Baijerinvuoristovihikoira, Baijerinvuoristovihikoira, Baijerinvuoristovihikoira...

2014. június 25., szerda

Hull a merda

Az előző bejegyzéshez kapcsolódva (amely után a "merda" szó jelentését már nem kell külön definiálnom), még egy rövid ideig maradjunk a hullaték hasznosításának kérdésénél. Ennek apropóját az adja, hogy este a folyosó sarkánál Flórával néhány aprócska, fekete csomóra lettünk figyelmesek, amelyek szanaszét hevertek a frissen feltakarított kőburkolaton. Honnét kerültek oda? - kerestük az eredetüket, és meg is találtuk, a fejünk fölött, egy sarokban pihenő denevér formájában. A denevér láthatólag jóllakottan összekucorodott, így faji hovatartozását a zseblámpa fényénél nem tudtam megállapítani, de gyanítom, hogy az errefelé gyakori szürke hosszúfülű-denevér (Plecotus austriacus) lehetett. Ez a városokban megtelepedő faj adhatott ihletet József Attilának 1933-ban írt verséhez (A város peremén), amely így kezdődik:

"A város peremén, ahol élek,
beomló alkonyokon
mint pici denevérek, puha
szárnyakon száll a korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon."


És ismét vissza kell térjünk a patikáriusokhoz, mert a denevérguanót is a - vegytanhoz és a kereskedéshez egyaránt értő - korabeli gyógyszerészek kezdték kitermeltetni és forgalomba hozni. 1879-ben a székelyudvarhelyi gyógyszerész, - a helyi önkéntes tűzoltó-egyesület parancsnoki tisztségét is betöltő - Nagysolymosi Koncz Ármin reklámlevelekkel árasztotta el a tehetősebb bécsi lakosokat, akiknek virágtrágyaként ajánlotta a homoródalmási barlangból kitermelt denevérguanót. A portéka gyorsan keresetté vált, csomagok garmadáját küldték postai úton nyugatra, mígnem a készlet kezdett kiapadni, a konkurencia viszont kezdett vérszemet kapni - így a guanó kitermeltetésének költsége az egekbe szökött, és hamarosan a pompás üzlet befuccsolt.

Kordos László paleontológus "Magyarország barlangjai" című könyvében ezt írja a hazai guanó-kitermelésről: "1916-ban, a világháború harmadik évében, amikor a külföldi alapanyagimport erősen megcsappant, a mezőgazdaság figyelme is egyre inkább a barlangok foszfortartalmú agyagjaira terelődött. Nem ez volt az első eset hazánkban, hogy a guanót hasznosítani kívánták, hiszen már 1872-ben Bécsben cikk jelent meg a gerecsei Pisznice-barlang két méter vastag denevértrágyájáról. Később Horusitzky Henrik hívta fel a gazdakörök figyelmét az értékes nyersanyagra. Akkor kezdeményezését nem fogadták el, de most, szorult helyzetben a Földmívelésügyi Minisztérium az ügyet magáévá téve megbízta a Földtani Intézetet az ilyen irányú kutatások elvégzésére. Kormos Tivadar mellett ismét Horusitzky Henrik volt az, aki a Felvidék, és Kadić Ottokár, aki a Gömör barlangjait kutatta át. A vizsgálatok csekély eredményre vezettek, így az ipari hasznosításra nem került sor, viszont elkészült számos barlang földtani kutatása."

Piliscsaba honlapján szerepel a kortörténeti adalék, miszerint azt a guanót is hasznosították, amely az egykori Karátsonyi grófi birtok területén található, a nép által Ördöglyuknak nevezett barlangban keletkezett. Bekey Imre Gábor szerint, aki a barlang leírója és aki a barlangnak a Klotild-barlang nevet adta, a kb. 1 méteres vastagságú denevérguanót egy élelmes vállalkozó még a 20. század elején kitermelte.

Kessler Hubert barlangkutató 1957-es, "Az örök éjszaka világában" című könyvében a denevérguanó geológiai szerepét is felvetette, lévén a tonnaszámra felhalmozódó hullaték mállása során keletkező anyagok a barlangok belső morfológiáját is képesek voltak átalakítani. Az "örvénylési üstnek" titulált mészkőgödrök kialakulásában például nagy szerepe lehetett a denevérürüléknek is!

Dudich Endre Aggtelekről szóló monográfiájában írta: "...a barlangban tanyázó denevérek ürüléke, a guanó, gyűlik össze hatalmas tömegekbe. Ez fokozatosan átalakul, elbomlik és agyaggal keveredve chiropteritté lesz. A foszfátföldekben a P2O3 mindig kalciumhoz van kötve, tehát mint kalciummono-, -bi- és -trifoszfát jelenik meg. Az összes foszfát tartalomnak 60-70%-a esik a bifoszfátra. A vegyi elemzésekből kitűnt, hogy a foszfátföldekben sokszor igen tekintélyes százalék a foszfát, így a mixnitzi Drachenhöhle foszfátföldjében átlag 13.5%. A világháború alatt hazánkban is érdeklődtek a barlangi foszfátok iránt, különösen HORUSITZKY HENRIK közleményei nyomán. Bizonyos hírességre tett szert a csoklovinai CHOLNOKY-barlang (Hunyad m.), amelyről SCHRÉTER ZOLTÁN közölt részletes adatokat. Ezek szerint a barlangban körülbelül 1400 vagon foszfáttartalmú anyag volt, amelyben a foszfát 12-18%. Az Aggteleki barlangban csak az ú. n. Denevérbarlangban volt nagyobb mennyiségű guanó... ... ...Ma már alig találunk itt denevéreket. A mult század 70-es éveiben [értsd: az 1870-es években - blogszerk.] a guanót foszfáttartalma miatt az edelényi cukorgyár részére kitermelték. A denevérguánó ugyanis sok foszfátot tartalmaz, így értékes műtrágya. Úgy látszik, hogy az ezekkel a munkálatokkal járó állandó és hosszantartó nyugtalanítás annyira zavarta a denevéreket, hogy nyugalmasabb tájakra költöztek. "
Barlangi minták Finály Ferenc által végzett vegyelemzése - Dudich Endre könyvéből. (Egészen sajátságos, hogy a 2. számú minta olyan gazdag összetételűnek bizonyult, hogy az egyes tételek összesítése 100, 41%-ot eredményezett!)




Különleges aerodinamikai háttérrel gondosan, egyenként összeválogatott rovarokból harmonikus társítással, biológiailag kinyert, magas foszfortartalmú, ideális fitofil termék, a balkonflóra varázslatos virágzása érdekében!

Alfred Brehm "Az állatok világa" című művének magyar kiadásában találjuk a következőket: "Minden denevér-faj nagyon gyorsan emészt. Ez az oka, hogy aránylag rövid idő alatt nagyon sok guánó halmozódik föl olyan helyeken, ahol tömegesen tartózkodnak. A denevér-guánó helyenként vastag telepeket alkot, s kőkeménységű és a csak csákánnyal fejthető denevér-trágya gazdasági tekintetben is nagyon fontos. A barlangi guánóban Koch szerint denevérszőrök és rovarvázak vannak s éppen ebben különbözik a tengerparti „madárhegyek” trágyájától. Hazánkban különösen az aggteleki, homoródalmási, biharmegyei és aldunai barlangokban találunk nagyobb guánó-telepeket." Majd ugyanebben a kötetben Méhely Lajos gondolatait olvashatjuk: "Ha meggondoljuk, hogy a különböző alkalmatlan, sőt veszedelmes legyek és szúnyogok már a mi éghajlatunk alatt is mily óriási seregekben lépnek föl, ha szem előtt tartjuk az apró éjjeli és szürkületi pillék s a növénypusztító bogarak seregeit és tanui vagyunk az óriási károknak, amelyeket ők maguk, vagy falánk lárváik veteményes és gyümölcsös kertjeinkben, vetéseinkben és erdőségeinkben okoznak és különösen, ha tudtára emelkedünk annak a tagadhatatlan ténynek, hogy a kártevő rovarok beláthatatlan tömegével való küzdelemben az emberi kéz és elme minden fáradozása többnyire egy hajszállal sem sikeresebb a Danaidák munkájánál, úgy némi fogalmunk támad a rovarpusztító állatok, s ezek közt elsősorban a denevérek föl sem becsülhető hasznosságáról. Ami a denevérek rovarirtó szerepének oly különös súlyt kölcsönöz, az főleg roppant falánkságukban, illetőleg emésztésük rendkívüli gyorsaságában rejlik. A falusi templomok padlásán s egyes nagyobb barlangokban gyakran több méternyi magasságra föltorlódó denevértrágya hozzávetőleges fogalmat nyujt arról a beláthatatlan rovarmennyiségről, amely a denevérek falánkságának esik áldozatul. Egy köbcentiméternyi guanóban Koch 41 drb, különféle nagyságú rovar lábszárát találta. S e mellett azt is meg kell gondolnunk, hogy a denevér ürülékének csak egy kis része az, amelyet pihenő helyén elhullat, mert legnagyobb részét röpülés közben, a szabadban hullatja el”."


A madárguanóval kapcsolatos históriai információk meghaladnák a blogbejegyzés terjedelmét, de fontosságának érzékeltetéséhez érdemes megjegyezni, hogy a 19. század közepén Peru bevételeinek több mint a fele a guanótermelésből származott, amit az tett lehetővé, hogy a tengerparti madárkolóniák évről évre újratermelték a kinccsel felérő készleteiket. Chincha szigetén a guanóbányászat fénykorában évente 600 000 tonnát termeltek ki, rakodtak hajókra, és exportálták az USA, Franciaország és az Egyesült Királyság számára. Természetesen az ilyen kincsre többen is felfigyeltek, így e bányászati lehetőség komoly fegyveres összetűzésekhez is vezetett (köztük a Guanó-háborúhoz).
A perui guanóbányászat 1863-as ábrázolása. Itt a szó legszorosabb értelmében szarért-hugyért dolgoztatták az embereket.


Most pedig a folyosón szépen összesöpröm a denevérguanót, nehogy konfliktus támadjon miatta a szomszédokkal. Na nem mintha összeveszhetnénk azon, hogy az ideális dísznövénytrágya kit illessen, hanem mert számukra az említett objektum vélhetőleg mégiscsak szimpla hullaték.


2014. június 18., szerda

A téma a földön hever

Flórával tegnap épp egy árnyas park szegletében található kávézó teraszához tartottunk, ahol biológus kollégák beszélgettek. A park mellett javában zajlott az útkarbantartás, a talicskában salakot szállító egyik munkást elegánsan kikerültük, és egyre közeledtünk az érkezésünket nem sejtő biológusokhoz. Vérebemet előre küldtem, hogy lepje meg a kávézó asztaltársaságot (kíváncsi voltam, milyen benyomást tesz Flóra a régi ismerőseimre) - de a meglepetés nem várt fordulatot vett: az útfelújítás volt-e az oka, vagy sem, nem tudom, de Flóra úgy döntött, hogy letesz ő is némi salakanyagot a park mellé. A bemutatkozás ily módon picit kínosra sikeredett, az asztaltól kiválóan lehetett látni, ahogy a munkától görnyezedő munkások mintájára Flóra is meggörnyedve végzi (nagy)dolgát. Elnézést a naturalisztikus történetért, de ennek kapcsán még egy széltében elterjedt (torzult) szóhasználatot szeretnék pontosítani: sokan "canis merga" névvel jelölik a kutyagumit, amint arról Kálnási Árpád "Debreceni cívis szótár" című műve is tanúskodik. Az ebek anyagcseretermékének helyes latin neve azonban "canis merda". Hajdanán a kollégiumi diákok kedvenc tréfája volt, hogy a latinul még nem tudó újoncokat elküldték a patikába, hogy onnan hozzanak "kániszmerdát". A gyógyszerészek erre adott reakciójáról a Hargita népe folyóirat 2005-ös évfolyamának júniusi számában találni történeti adalékot.
Időtlen idők óta amúgy a keleti patikákban rendszeresen tartottak állati ürülékből származó készítményt. A csodaszar csodaszer neve: mumie (=mumijo, mumió). Ügyes húzással, "a hegyek könnye" és más hasonló titulusokkal látták el a biogén eredetű terméket, és szinte minden kórság elleni gyógyírként forgalmazzák napjainkban is, mégpedig csillagászati összegekért.

Mumie - használata előtt kérdezze meg orvosát, gyógyszerészét!


A termékleírások hangsúlyozzák, hogy ásványi anyagokban dúskáló valamiről van szó, és összetevői között hegyvidéki gyógynövények garmadája lelhető fel. Ez nincs ellentmondásban azzal, amit 20 évvel ezelőtt Mongóliában figyelhettem meg, amikor mongol zoológus barátom, Odbajar, a hegyipockok (Alticola spp.) kolóniái körül végzett vizsgálatokat. A pockok a kultikus kőrakások, az obók rejtekében ütöttek tanyát, oda hordták fészekanyagként a különféle füveket, ott raktározták táplálékfölöslegüket - és ott is ürítkeztek. Barátom a pocokfészkeket alaposan megvizsgálta, fiolákba gyűjtötte a bennük fellelhető paratizákat további kutatások céljára, és arról sem feledkezett meg, hogy a fészkek mellett található sötét, aszfaltszerű valamit akkurátusan összegyűjtse. Kérdésemre, hogy ez meg micsoda és mi vele a célja, Odbajar titokzatosan mosolygott:
- Ez a pockok ürüléke, amiből alapos megmunkálás után mumie készül...
Fura, de a hazai mumie-forgalmazó cégek leírásában annak nem találtam nyomát, hogy a nevezett szert egészen pontosan honnan szedik össze.
A tanulság, hogy megfelelő marketinggel bármilyen szar (kopi luwak, mumie, pingvinguanó, gilisztahumusz stb.) eladható.

2014. június 16., hétfő

Szarvas(bogár)vadászat

Jómagam nem vadászom, így Flórának a jövőben sem lesz feladata sebzett szarvast keresni. Csuda tudja, valahogy soha életemben nem éreztem késztetést, hogy egy szarvasba lövedéket eresszek. Akadnak vadászok, akiknek a tudását és munkáját tisztelem, de úgy vélem, hogy az erdők-mezők egész jól ellennének emberi beavatkozás nélkül is. S ha már mégiscsak vadászatra adja a fejét az ember, akkor jó szívvel ajánlható mottóként Hobóék "Vadászat" című albumának Prológusa:

A Vadászat a vadász számára egyrészt alkalom a szigorú önfegyelem gyakorlására, másrészt eszköz a többi élőlény megismeréséhez és megértéséhez. Megtanít gondolkodni, szabadságszeretetre, jó ízlésre és tiszteletre nevel. Elvezet a természet és a hozzá tartozó jelenségek elmélyült megfigyeléséhez. A Vadászat megfelelő irányba tereli a vadász személyiségének alakulását. Olyan etikai értéket fejleszt ki benne, amely nélkül a vadászat csupán az ösztönök gyarló megnyilvánulása volna."

Be szép volna, ha a puskával rendelkező emberek mindegyike ilyen szemlélettel venné kezébe a fegyvert, és megszívlelné Széchenyi Zsigmond gondolatait is e tárgykörben: "A vadászat: vadűzés és erdőzúgás, de több erdőzúgás."

Hasonló szellemben Nagy István tollából: "Igaz vadásszá a vadászó ember csak akkor válik, amikor a vadat el tudja engedni lövés nélkül, és amikor a vadászat körülményeire is kellő figyelmet tud fordítani."



video

Vérző szarvast tehát Flórával nem keresünk, munka és feladat azért így is akad számára elég, még "szarvas" témakörben is. Korábban megtalálta már a spájzba behelyezett, a Vásárcsarnokban vásárolt szarvasgombát, a közeli hetekben szarvasbangót is fogunk keresni, a mai vadászzsákmány pedig egy szarvasbogár volt. Flórát egészen elbűvölte ez a bizarr "szarvas" teremtmény: örömében körbeugrálta, szaglászta, mármár extázisba került tőle. Büszkeséggel töltött el, hogy miután jeleztem neki, hogy nem kívánom a zsákmányt begyűjteni, és ideje továbbindulnunk, a "vadat" ő is el tudta engedni, és lehiggadva folytathattuk utunkat - a Magyar Természettudományi Múzeumba (erről a látogatásról majd egy későbbi blogbejegyzésben írok majd).

2014. június 14., szombat

Vérebek az archív fotón

Egy megsárgult fotót szeretnék mellékelni ezúttal, különös tekintettel az archív képek kedvelőire... A képen Karg-Babenburg báró látható (akinek a vadászkutyák tenyésztésében vállalt szerepéről korábban már írtam), kedvenc vérebei társaságában.


A fotó alapján jól látható, hogy a bajor vérebek nemesítése kezdetén az egyedek még rövidebb lábúak, robusztusabb testfelépítésűek voltak. Mindenesetre örök hála a bárónak, hogy elkezdte azt a céltudatos tenyésztői munkát, amelynek eredménye a mai -  még nem túl népes - bajorvéreb-állomány.
Nagyon tanulságos összehasonlítani a régi fotókon ábrázolt kutyafajtákat mai leszármazottaikkal. Valójában - számos fajta esetében - alig hasonlítanak egymásra, és a generációk során beállt, nehezen nyomon követhető apró változások száz év távlatában már komoly küllemi eltérésekhez vezettek. Érdemes átlapozni W. E. Mason "Dogs of all nations" című könyvét (amely a világhálón digitális formában is elérhető ide kattintva). A könyvben ábrázolt, akkoriban típusosnak számító kiállítási példányok a mai küllemi bírók előtt jó eséllyel azonnal elbuknának. A bullterrier könyvben bemutatott példányán például éppen azt a sajátos fejformát nem látni, amely napjaink bullterrierjeinél alapvető elvárás. A divatirányzatok nem csak az öltözködést, de a kutyák küllemét is alapvetően megváltoztatták száz év alatt.

2014. május 7., szerda

Tekintet

Történt egykoron, hogy életem első egyetemi megmérettetésén vizsgatételként az "Окислительно-восстановительная реакция" témakört kellett (volna) kifejtenem. Bevallom, még ma sincs fogalmam, hogy az mi a csuda. Vajon a blog hány olvasója tudná megválaszolni az ilyen tételt? Mint ahogyan más, emlékezetes vizsgakérdésekre sem tudnék ma sem szabatos választ adni, például nem tudnám pontosan meghatározni, mi van a Titán (bolygó) légkörében, de valószínűleg e kérdésben szintén nem csak én vagyok alultájékozott. Nem tudom továbbá, mi az az empiriokriticizmus, képtelen vagyok memorizálni Észak-Rajna-Vesztfália éves széntermelésének sarokszámait, és azt sem tudnám józanul megindokolni, hogy mennyivel jobb Soó Rezső kétszeres Kossuth-díjas akadémikus növényrendszere a Kossuth-díjjal soha ki nem tüntetett Tahtadzsjan professzorénál. Emlékezetes vizsgakérdések - emlékezetes bukások...
Mondják, hogy idővel a kutya és a gazdája között egyre több párhuzam vonható, nincs ez másképp Flórával sem. Azt már például megtanulta, hogy ha valamiről halvány lila gőze sincs, és még csak tippelni sem tud, mit várok el tőle, akkor úgy néz rám, mint én annak idején a vizsgabizottság tagjaira. 

"Elnézést, nem értettem a kérdést, kérhetném megismételni?"

2014. június 16-i utóirat egy utóvizsgához: a NASA friss híre, hogy a Titán légköre nitrogént, metánt és benzolt tartalmaz, és penetránsan büdös! Kedves Pavlics tanárnő, annak idején a vizsgaanyagban erről szó nem volt!

2014. április 24., csütörtök

Sünök a városban

Az esős időben az átnedvesedő, nehezen átszellőző talajból mindenfelé giliszták tömegei menekülnek a felszínre, nyomukban pedig sokfelé előkerülnek a sünök is. A keleti sünt idén az év emlősének választották, és azt hihetnénk, hogy erről a közkedvelt kisemlősről már mindent tudnak a biológusok. Pedig ez távolról sem állja meg a helyét. Az iskolákban például még azt tanítják, hogy a sünök a rovarevők (Insectivora) rendjébe tartoznak - miközben a rendszertan már régóta más csoportot (Erinaceomorpha rend) jelölt ki a sünök számára. Nem csak a rendi hovatartozásukat illetően tartogattak meglepetéseket a sünök, a hazai képviselőjük faji besorolása is újdonságokkal szolgált. Míg korábban sünjeinket az Erinaceus concolor fajhoz tartozónak gondolták, kiderült, hogy valójában az Erinaceus roumanicus fordul elő hazánkban.

Keleti sün (Erinaceus roumanicus)


Széles elterjedésű emlősfaj, természetes ellensége alig akad, szinte csak az uhu képes erős karmaival elejteni, és tüskéik közül kifordítani a sünöket. A tüskeruha, amely módosult szőrszálakból alakult ki, kiváló védelmet nyújt a ragadozók többségével szemben, ugyanakkor ideális élőhelyet biztosít különféle külső paraziták (bolhák, kullancsok) számára, amelyek gyakran nagy számban találhatók a sünökön. Egy tavalyi vizsgálat során a Margit-sziget sünjeit vizsgálva az egyik példányon 238 kullancsot találtak a biológusok.
Az utóbbi éjszakákon Flórával sünfelméréshez láttunk, egy-egy parkban 10-15 perc alatt 4-5 sünt is talál vérebem. A városi parkokban a sünök pompás életteret találtak maguknak, hiszen táplálék (giliszta, csiga stb.) akad bőségesen, veszélyt inkább csak az autóforgalom jelenthet számukra.

A városi ragadozók nem jelentenek veszélyt a sünök számára
Most a sünök hathatós közreműködésével azt gyakoroljuk, hogy amikor Flóra megtalál egy célobjektumot, akkor üljön le és vakkantson egyet. Néha már sikerül...

"Bocsánat, utcán nem ismerkedek!"

2014. április 9., szerda

Calvaria

Néhány nappal ezelőtt az ELTE Biológiai Intézetében jártunk Flórával. Vendéglátónknál, Dr. Csörgő Tibornál az oktatást segítő hatalmas anatómiai kollekció részét is láthattuk, a legkülönfélébb kutyafajták koponyáit, amelyek segítenek érzékeltetni, hogy milyen mélyreható változások álltak be a háziasított kutyák különféle fajtáinak anatómiájában. Egy agár dolichocephal, karcsú, nyújtott koponyája szinte nem is hasonlít egy mopszlikutyácska infantilis jellegeket mutató, rövid arcorrú, brachycephal koponyájához.



Mintha különböző fajok koponyáját látnánk egymás mellett. Míg az őrző-védő, csupaizom fajták koponyáján hatalmas csonttaraj segíti az izmok tapadását, ugyanakkor a csivavák lekerekített koponyácskáján a fejtető gyakorta be sem csontosodik, és a kutacs megléte sérülékennyé is teszi eme ölebecskéket. Tulajdonképpen a hosszú ideig tartó szelekciós munka eredményeképp létrejött "szélsőséges" kutyafajták genetikai elhatárolódása már meg is valósult, hiszen természetes módon, egy csivava és egy dán dog már képtelen egymással az utódképzésre. Sem egy kan csivava nem tudna meghódítani egy dog szukát, sem egy kan dog nem tudna sikerrel udvarolni egy csivava szukának. Bizarr kérdés, hogy akkor e két kutyafajta képviselői egyáltalán sorolhatók-e még egyazon fajba?

"Enni vagy nem enni - az itt a kérdés."

Vérebem bizonyos fokú tartózkodással ismerkedett az anatómiai gyűjteménnyel. A beszélgetés közben Flóra időnként felsandított a fejünk fölött köröző gázlómadárcsontvázra. Hasonló félszeg pózban szemlélte a kiterjesztett szárnyú madárpreparátumot, mint Konrad Lorenz kiskacsái a ragadozómadár-sziluetteketA fehéren világító fogsorok látványa is óvatosságra intette, és olyan tétován közelített a Tanár úrhoz, mintha bizony beszámolóra kéne jelentkeznie. Szinte kálváriaként élte meg az egykori fajtársak maradványaihoz való invitálást. Nem is véletlenül, hiszen a kálvária jelentése: a koponyák helye...

2014. április 6., vasárnap

Zsákutcakerülés

A régebbi felvételek rendezése közben leltem erre a filmrészletre, amely a blogban korábban már említett zsákutcakerülést mutatja be. (M.E. részére - szíves ajánlással)

video

2014. április 1., kedd

Április elsejei linkség

Agyar - vadkörte


Vicsorgó

Vicsorgóval is sikerült találkozni a legutóbbi tavaszi terepbejárás során. A vicsorgó ezúttal nem egy agresszív kutya jelzője, hanem egy szokatlan életmódot folytató, tavasszal virágzó parazita növény neve.

Kónya vicsorgó

A vajvirágfélék családjába tartozó kónya vicsorgó (Lathraea squamaria) szövetei nem tartalmaznak klorofillt, nem is feccol abba energiát, hogy saját maga állítson elő tápanyagokat, ehelyett különféle lombos fák (mogyoró, bükk, gyertyán stb.) gyökerein élősködik.


Vicsorgó-illusztráció az 1910-es évekből (A kép forrása: Bilder ur Nordens Flora)

A bükkerdő avarrétegéből milliószámra bújnak elő a különféle virágok, tömegesen virágoznak a keltikék, kisebb-nagyobb csoportokban bontja szirmait a bogláros szellőrózsa, a galambvirág. Sietniük is kell a virágzással, hiszen a melegben hamarosan lombot növesztenek a bükkfák, és amikor a teljes lombozat kialakul, az elállja a talajszinten élő növényektől a fényt, vagyis hamarosan sötétségbe borul az élőhelyük. A vicsorgótól eltérően az erdő lágyszárú, fotoszintetizáló növényeinek többsége most tud tápanyagokat előállítani és raktározószöveteiben (gumó, gyöktörzs stb.) bespájzolni elegendő tartalékot, a következő tavaszra készülve. Március végén még akadálytalanul jut el hozzájuk a napfény, illatfelhővel csalogatják magukhoz a megporzást végző rovarokat, majd az eredményes megporzást követően néhány hetük marad, hogy magot érleljenek. Utána a bükkös lombsátra bezárul, és onnantól maguk a bükkfák a környék egyeduralkodói.
Mindeközben a vicsorgó, mint valami széles vigyorra húzott száj fogsora, önfeledten virágzik, neki aztán igazán nem sietős a dolog, iparkodjanak csak a többiek, ő pedig eléldegél a fáktól magának elszipkázott javakból. Szomszédaival összehasonlítva az is feltűnő, hogy míg a többiek vékonyka szárakat fejlesztve ("beosztással élve") emelik magasba virágaikat, a vicsorgó vaskos, "húsos" szárakat növeszt. A paraziták ritkán spórolnak: ha körültekintően választanak maguknak gazdát, akkor bőven jut nekik tápanyag...


Galambvirág van ötszirmú, van hatszirmú, van hétszirmú (sőt több)

2014. március 26., szerda

Hangyás növények

Tavaszodik, virágok nyílnak itt is, ott is, és néha a legmeglepőbb helyekről is előbukkan egy-egy virágzó növény. Aki cserepekben ápolgat dísznövényeket, és próbál számukra megfelelő életkörülményeket biztosítani az erkélyen, szinte el sem tudja képzelni, miképp tudnak megélni egyes növények a kőfalak szűk repedéseiben. S legfőképp: hogyan kerülnek oda? A kőfalakon nemritkán 5-10 méteres magasságban is láthatunk virágzó ibolyákat, vérehulló fecskefüvet és más fajokat, amelyek különleges magterjesztési stratégiával képesek a magasban gyökeret verni. Mert az alapvető probléma ugye az, hogy a magnak valahogyan be kell jutnia a szűk repedés mélyére, ahol majd megfelelő körülmények között kicsírázhat. Ebben az említett növényeknek a hangyák segítenek. Magjaikon úgynevezett "hangyakenyér" található, egy tápanyagban dús toldalék, ami kifejezetten azt a célt szolgálja, hogy felkeltse a hangyák érdeklődését, amelyek így a nekik kínált csalétekkel együtt a magot is elcipelik egy védett zugba. Amikor a sziklarepedésbe jutva nem kell tartaniuk a "zsákmányukra" leselkedő konkurenciától, a számukra fogyasztható részt lerágcsálják - a mag pedig a későbbi csírázáshoz alkalmas helyre kerül.
Az ibolyák - a hangyáknak köszönhetően - a kőkerítéseken is megtelepednek


A vérehulló fecskefű magjait is a hangyák terjesztik


Ibolya a kőfalon


A keltikék magjain is megtalálható a "hangyakenyér"

Amikor beérnek e növények magjai, érdemes egy kísérletet elvégezni velük. Ibolyát vagy fecskefüvet szinte minden kertben találni, így a kísérlethez a magok beszerzése nem jelent gondot. Hangyák is előfordulnak szinte mindenhol, így pár perces kereséssel a kísérlet főszereplői összehozhatók. Szórjunk tehát ibolya- vagy fecskefűmagot a hangyák által gyakran látogatott helyekre, legjobb, ha az éppen használt ösvényükre az "orruk elé", és tapasztalhatjuk, hogy az apró rovarok azonnal rávetik magukat a csalétekre, és izmaikat megfeszítve cipelik magukkal a hangyakenyeret - és vele az egész magot.

Ibolyamag - "hangyakenyérrel" (forrás: wikipédia)
A Földön mintegy 3000 növényfaj alkalmazza a hangyákat magterjesztőként. Egyes hangyafajok kifejezetten a magok gyűjtésére szakosodtak, például a Messor nemzetség képviselői.
A maggyűjtő hangyákról Szabó-Patay József a következőket írta„Maggyűjtő munkájukat legtöbbször a Gellért-hegy délnyugati oldalán és a Balaton-melléki dombok és a Mecsek déli oldalain figyeltem meg. Nálunk július közepétől kezdve gyűjtenek a legserényebben, vagyis a fűmagvak érési idejétől kezdve. Magát a hangyát könnyű megismerni, különösen a nagyfejű munkásokat még a laikus sem tévesztheti össze másfajta hangyával. Fészküket leginkább délnek fekvő helyeken ássák meg és a kijáratukat ott építik meg, ahol a föld felszíne kopár. Különben, ha füves a fészkük környéke, akkor azt maguk kigyomlálják, hogy a nap sugarai minél erősebben érvényesülhessenek. Nagyon fontos ugyanis, hogy a magtárak teljesen szárazak maradjanak, különben a felhalmozott magvak kicsíráznának. Ha valami módon nedvesség jut a magvakhoz és azok csírázni kezdenek, akkor azokat kihordják a fészek közelében levő szemétdombra. Egész nyáron keresztül elég nagy mennyiségű magot gyűjtenek össze. A Budaörs feletti magaslaton kiásott kis család fészkéből egy jó nagy marokra való magot szedtem ki. A magvakat – természetesen – nálunk sem télire gyűjtik, mert mihelyt a hőmérséklet leszáll 0° alá, tevékenységük megszűnik és megdermedve alusszák át a telet. A magkészlet inkább arra az időszakra való, amikor a rovarcsemege megfogyatkozik. Fészkük bejáratát arról lehet felismerni, hogy a nyílását kráter alakú, földből vagy apró kavicsból álló építmény veszi körül. Hogy miként fogyasztják el a begyűjtött magvakat, azt mesterséges fészekben sikerült több ízben megfigyelnem. Rendszerint 4–5 munkáshangya fog hozzá a kemény héjú mag szétbontásához. Többnyire a csíra helyén sikerül leghamarabb a magot kikezdeni. A mag táplálóanyagát azután nyálukkal itatják át és kis lepényeket készítenek belőlük. Ezeket tovább nedvesítve, csaknem elfolyósítják, a folyós tésztát azután felnyalogatják.”
Ahogy "A Brehm" magyar kiadásából idézett fenti szövegrészletből is kitűnik, a specializált maggyűjtő hangyák az egész magot elfogyasztják, és a termések akkor is gyűjtőlázba hozzák őket, ha nincs a magokon hangyakenyér.

Termésbetakarítás hangyaszorgalommal (Molnár V. Attila felvétele)

Keltike magjai - a "hangyakenyérrel"


2014. március 22., szombat

Tibeti masztiff

A mai séta során egy különös játszótársa akadt Flórának: egy tibeti masztiff. E fajta képviselőjével még sosem találkoztunk, így érdekes volt egymással szemben látni két ennyire különböző kutyát, amint "farkasszemet néznek". Marco Polo feljegyzései között már szerepelt ez az ősi, tibeti eredetű eb, és a híres utazó "szamár méretű kutyaként" írt róla. A kifejlett példányok testtömege olykor meghaladhatja a 80 kilogrammot - tehát a hegyi legelőkön a nyájak őrzésében már a puszta megjelenésével is hatékonyan közreműködhetett. Újdonsült ismerősünk még csak 3 hónapos, de méreteiben már most is felülmúlja a 2 éves bajor vérebet...

Bajor véreb (2 éves) és tibeti masztiff (3 hónapos)

2014. március 21., péntek

Növények illatérzékelése

Orral kapcsolatos elnevezést különféle növények is viselnek, például gémorr, gólyaorr - de ezek a nevek csak arra utalnak, hogy az adott növények termései küllemükben emlékeztetnek a madarak "orrára", azaz csőrére.
Azt senki nem gondolta, hogy ezzel az "orral" a növények a levegőben terjedő molekulákat lennének képesek érzékelni - igaz, a szaglás a madaraknak sem erőssége! (Csupán néhány madárfajról, főként dögevő keselyűkről mutatták ki, hogy nagy távolságból is képesek kiszimatolni a bomló hús szagát.) Igen meglepő eredményt hozott a Pennsylvaniai Egyetem kutatóinak vizsgálata, amelyről bővebb beszámoló olvasható Flóra kedvenc botanikai blogjában. Az amerikai kutatók által vizsgált arankafaj (Cuscuta pentagona) kedvelt gazdanövénye a paradicsom, de „nem kedveli” például a búzát és a nebáncsvirágot. A parazita életmódot folytató aranka csíranövényei a kísérletek tanúsága szerint több deciméteres távolságból képesek érzékelni a paradicsom jelenlétét és felé növekednek. A paradicsom szöveteiből kivont illatanyagok önmagukban is hasonlóan vonzóak az aranka számára, míg a búza anyagai kifejezetten riasztólag hatnak rá. Ez az állati szaglásra emlékeztető érzékelés szoros összefüggésben állhat az aranka élősködő életmódjával. Ez a növény tehát távolról megérzi, hogy hol talál paradicsomi körülményeket!



2014. március 7., péntek

Orr



Majdnem jávorszarvas...

2014. március 4., kedd

Gyakorlatozás varjúsereggel

A mai napra egy februári rövid film jutott: egy varjúcsapat bevonásával gyakoroltuk, hogy Flóra fegyelmezetten helyben maradjon, és ne kezdje hajkurászni a károgó madarakat. Így azok nyugodtan csipegethették fel az orra elől a jutalomfalatokat - Flóra egész jól teljesítette a próbát. (A felvétel elkészítése és a helyben ülésből történő "felszabadítás" után azér' rendesen megkergette a varjakat.)

A filmfelvétel megtekinthető ide kattintva.


"Varjak, varjak, meddig várjak?"

Irodalmi ajánlóként álljon itt egy Jókai-idézet a dolmányos varjúról: "...A varjúk, lehettek ötvenen is, mind megszálltak azon az egyetlen kimagasló vén bükkfán. Kálvinista varjúk voltak. Így hívja őket a népajk azért, hogy ezek hússal élnek (odaértve a férgeket is), megkülönböztetésül a pápista varjúktól, akik a vetést eszik. Amazok egészen feketék, emezeknek a hátuk szürke..." (A barátfalvi lévita - 1896)

2014. február 28., péntek

Varjú és a véreb

A Gellért-hegy egyik varjúja igen pogány játékot űzve szokta a sziklameredélyhez csalogatni Flórát, közben károg, károg, vélhetőleg bátorítja, hogy ugyan már próbáljon ő is megtenni egy félkört a levegőben a szikláról nekilódulva. Boszorkányos trükk. Nem lehet véletlen, hogy századokkal ezelőtt ezt a helyet tartották a boszorkányok gyülekezőhelyének.

"Ó, be szép a füled! Tudsz vele szárnyalni?"


A hely szelleméhez számos historikus adalékot találni. Pakson egy Perczel József főispán vezette 1741-es "vizsgálat" (v.ö. kényszervallatás) során a Vörös Ilona nevű vádlott beismerte, hogy a Gonosz egy varjú képében csábította őt a Gellért-hegyre, ahol órákig táncot lejtett, bort lopott a környék pincéiből (a filoxéra-járvány előtt itt még bőségesen termett a szőlő), és különféle bűnös dolgokat művelt a Plútó és Milus nevű ördögökkel (konkrétabban: azok a mátkájukká tették). Szegedi boszorkányper vádlottja is a Gellért-hegyen szövetkezett az ördöggel, és Debrecen jobb sorsra érdemes asszonyait is Gellért-hegyi kicsapongásokkal vádolták meg.
"Debrecen város jegyzőkönyvében 1682 január 24-én szerepel a hatóság vádja Dániel Kovácsné és Csókási Györgyné ellen, hogy az incták (incta = in causam attracta = vádlott) Szent Gellért hegyére járó, bűjös-bájos, ódó-kötő, varázsló, másokat megrontó, boszorkány, parázna személyek, orvok is." -írja Dömötör Sándor, a Gellért-hegy boszorkányairól írott átfogó tanulmányában.
A "Gellért-hegyre járás" akkoriban a boszorkányoskodás szinonimája volt. Ilyen értelemben a Gellért-hegy a hazai empirikus farmakobotanika bölcsőjének is tekinthető...

Visszatérve még a kiindulási témához, a varjú és a véreb kapcsán kihagyhatatlan Romhányi József egyik meseparódiája:

"Fenn a hollócsőrben egy szép kicsi kvargli.
Gondolta a róka, jó lesz kicsikarni.
S bár az aesopusi helyzet elétárult,
csak felnézett szótlan, ácsorgott és bámult.
Bámult sóvár szemmel, csendben, pedig tudta,
ravasz hízelgéssel könnyen sajthoz jutna.
A holló csak várt, odafenn a hársfán,
szeme kérdőn függött mesebeli társán.
Miért hallgat a holló? Miért nem szól a róka,
holott más a szokás kétezer év óta?
A róka néma volt, a holló meg süket.
Kérem elnézésüket..."







2014. február 27., csütörtök

"Krókusz"

Mostanság távolabbi kirándulásokra nincs idő, munkaszünetben a kerti virágokkal ismerkedünk... Szerencsére napról napra egyre több faj nyitja szirmait. Mára kinyíltak az egyik napsütéses zugban a sáfrányok. A Crocus nemzetség számos faját vonták termesztésbe, és azokon belül számos változatot hoztak létre. Talán nincs is botanikus, aki kiigazodna az össze-vissza keresztezett kultúrfajták tengerében. A köznyelvben a tavasszal virító kerti sáfrányokat többnyire egyszerűen átírt "latin" néven "krókusznak" nevezik. Egy időben a Fény utcai piacon árult egy asszonyság különféle hagymás (és hagymagumós) dísznövényeket, tőle származtak a sziklakertünk most virító krókuszai is. Pompásan értett a növények gondozásához és szaporításához, a rendszertan és a nevezéktan ugyanakkor nem volt erőssége. Az Iris danfordiae nevű sárga nőszirom az ő interpretációjában "Iris dantefolia" lett. És bár ilyen taxont az internet legmélyebb bugyrából sem lehet kiguglizni, szerinte ez a növény "bennevan a Királyok Könyvében is!" Merthogy ő így nevezte az Angol Királyi Kertészeti Társaság kézikönyvét (szerk. Christopher Brickell). Így aztán a tőle kapott sáfrányok rendszertani hovatartozását illetően továbbra is kételyeim vannak. Ha viszont valamely növényritkaságot kéne szaporodásra bírni, jó szívvel tudnám őt ajánlani bármely tudós társaságnak: míg a botanikusok az adott növény kutatásával foglalkoznak, az idős hölgy azidő alatt a virágágyásai között jó eséllyel termésképzésre is bírta volna azt.

Crocus xxxxxxxxxxxx

A sáfrány névvel - többnyire mindenféle jelző nélkül - korábban egy igen értékes fűszernövényt, a Crocus-fajok közé tartozó, de ősszel virágzó jóféle sáfrányt (Crocus sativus) jelölték. Manapság, ha az ember a Vásárcsarnokban "sáfrány" feliratú tasakot lát a fűszerek között, szinte biztos lehet, hogy az valójában nem sáfrány, hanem szárított szeklicevirágzat. Sárgás színű ez is, az is, megfesti a levest ez is, az is, ha meg valaki sosem próbálta a valódi sáfrányt, talán életében nem tudja meg, hogy drága pénzen hamisítvánnyal, "pórsáfránnyal" verték át.

Az igazi fűszersáfrány (forrás:  Saravask,Wikipédia)


Szeklice - (nagyon) távolról emlékeztet a sáfrányra (forrás: www.fuszeraruhaz.hu)

2014. február 14., péntek

Janka és Flóra


Flóra ma Jankát figyelte a tévében, akiről megállapíthatta, hogy a szürke dobozban egészen másmilyen szaga van, és a tévéből nem lehet kihívni játszani. Egy tapasztalattal több...

"Ebben a szürke dobozban egészen másmilyen szaga van..."


Flóráról és Jankáról szólva meg kell emlékeznünk a Természettárból 1870-ben elkülönülő Növénytár első vezetőjéről, Janka Viktorról is. A flóra jeles kutatója volt Janka, 1867-ben (február 18-án) ő fedezte fel hazánk egyik növényritkaságát, a magyar kikericset (Colchicum hungaricum).

A fokozottan védett magyar kikerics eszmei értéke (ötvenezerszer két forint): 100 000 forint.


Ez volt az első növényfajunk, amelyet hatóságilag védetté nyilvánítottak. Gombocz Endre feljegyzése szerint: "Ihászy Lajos, Nagyharsány község főjegyzõje, Bakos Lajos, a község bírája, és Gölöncsér Sándor, az ottani legeltetési társulat elnöke voltak a tagjai annak a bizottságnak, amely Pénzes Antal vezetése mellett a Nemzeti Múzeum Növénytárának útmutatásai alapján körülcölöpöztette a magyar kikirics termőhelyének hat különálló, egyenként 100–300 m2 nagyságú területeit, azokat természeti emlékeknek nyilvánította és Nagyharsány község hatósági védelme alá helyezte. Ott délen, közel a trianoni határhoz történt tehát az első hivatalos lépés a hazai természetvédelem ügyében, egy olyan magyarföldi növény érdekében, mely ezt a védelmet mindenképen megérdemelte." A Janka Viktor által felfedezett "hungaricum" a közelmúltban még látható volt - az azóta forgalomból kivont - kétforintos pénzérmén is.

Janka Viktor (1837-1890)

A nemzetközi hírű flórakutatóról az Élővilág enciklopédia 2. kötetében (A Kárpát-medence gombái és növényei) az alábbi információkat találjuk (a megemlékezés szerzője Molnár V. Attila):
Janka Viktor (1837–1890) erdélyi nemesi családból származott, 12 éves korától botanizált, és egy év múlva már az osztrák növénycsere egylet tagja volt. 1853-tól Kolozsváron folytatta tanulmányait. Ezidőtájt már a kor számos neves botanikusával levelezésben állt, és hamarosan megjelentek első közleményei is Erdély flórájáról. Az 1850-es évek vége felé egy ideig Bécsben, a Naturhistorisches Museum-ban dolgozott. Eleinte mérnöknek készült, de egy év után otthagyta tanulmányait, és a katonatiszti pályát választotta.
1859-ben hadapródként lépett be a császárvértes ezredbe, amellyel először Pozsonyszentgyörgyben, majd Székelyhídon, Karcagon, Kisújszálláson, Püspökladányban, Debrecenben és Nagyváradon állomásozott. Ezidő alatt is tovább botanizált és megismerte az Alföld flóráját. 1861-től hadnagyként, 1868-tól pedig főhadnagyi rangban teljesített szolgálatot. 1870-től a tudománypártoló kalocsai érsek, Haynald Lajos alapítványa jóvoltából és ajánlására lett a Nemzeti Múzeum Növénytárának első „őre”.
1871–1872-ben a Balkán növényvilágát kutatta, ahol igen gazdag növénytani anyagot gyűjtött. 1874-ben bejárta egész Olaszországot és Máltát. Herbáriumi lapjainak egy részét a világ nagy herbáriumaiba küldte szét, legnagyobb része Párizsba került. Élete utolsó éveire komoly szívbetegsége alakult ki, 1889 májusában vonult nyugalomba. 1890. augusztus 9-én halt meg Budapesten.

Több növény tudományos nevében is megörökítették Janka Viktor nevét, egyik ilyen faj az impozáns megjelenésű Janka-liliom (Lilium jankae).


Janka-liliom (forrás: Neva Micheva, Wikipédia)