2015. március 30., hétfő

Szalonka a városban

Ma reggel egy egészen szokatlan madárral sikerült találkoznunk. Budapest I. kerületében egy kertben bóklásztunk vérebemmel, amikor szinte a semmiből egy repülő valami keveredett a lábamhoz, egy szemvillanásnyira megpihent, majd gyors szárnycsapásokkal elrepült a Gellért-hegy irányába. A pár másodperces találkozás közben az egyetlen jól kivehető jellegzetessége a hosszú csőre volt, ami alapján egyértelművé vált, hogy a kert különös vendége egy erdei szalonka (Scolopax rusticola) volt.
Az erdei szalonkáknál most zajlik a vonulás, telelőhelyeikről ilyenkor tartanak a fészkelőhelyek felé, és olykor eltévedve bekeverednek a városi környezetbe is.

Erdei szalonka - Scolopax rusticola (Johann Friedrich Naumann nyomán)


Ez a faj számos különleges tulajdonsággal rendelkezik. Hosszú csőrével szondázgatja az erdők avarrétegét, s ha a csőr végi receptoraival táplálékot érzékel, alsó és felső káváját úgy tudja csipeszszerűen kinyitni, hogy közben az egész csőrét ki sem kell húznia az avarból. Hatalmas szemeivel közben nagy látószögben képes figyelni környezetét. Igen rejtett életet él, ritkán kerül szem elé. Különféle feljegyzések szerint, ha veszélyt érzékel, fiókáit a lába közé fogva képes azokat nagyobb távolságra, biztonságos helyre elszállítani. Rokonai, a bíbicek és cankók is kitesznek magukért a fiókáik védelmében, különféle mutatványokat képesek produkálni, amikor "szárnyaszegetten" csapdosva iparkodnak elcsalni a közeledő ragadozókat az utódok közeléből, de az erdei szalonka "fióka-szállítása" még közöttük is egyedülállóan frappáns megoldás, és csak az emlősök között találni hozzá hasonló példát.
A szalonkák évszázadokon át áhított célpontjai voltak a vadászoknak, innen ered az egyik kutyafajta elnevezése is: a cocker spániel szó szerint "szalonkázó" spániel (woodcock = erdei szalonka),

Spániel szalonkával - Boris Riab (1898-1975) festményén


A begyűjtött szalonkazsákmány az úri konyhákra, a kifinomult szakácsnők keze közé került, akik speciális módon szervírozták a különleges étket. Álljon itt egy recept Rézi néni (Dolecskó Terézia) Szegedi szakácskönyvéből (első kiadása 1876-ban jelent meg):

Rézi néni gilisztás szalonkás receptje

A korabeli gasztronómiai könyvek az összes szalonkás receptnél hangsúlyozták, hogy a madár béltartalmát pirítósra kenve kell tálalni. Úgymond: "sarjával". Kevésbé eufemisztikus megfogalmazásban: "sárjával". És itt gondolkozzunk el egy cseppet. Már az is fura, hogy a kényes háztartásokban egy ilyen étket (értsd: béltartalom) felszolgáltak. A háttérinformáció annak idején úgy szólt, hogy a szalonka az erdei harmattal táplálkozik, vagyis a pirítósra valamiféle harmatesszencia kerül... A valóságban az erdei szalonka gilisztákat fogyaszt - így végső soron a sült szalonkákhoz a széplelkű népek gilisztapástétomot ettek kísérőétek gyanánt.
Ha bárki napjainkban vitatható szalonkavacsorán törné a fejét, jó szívvel ajánlható, hogy menjen inkább ki a veteményesbe egy ásóval, és ott a talajból - a szalonka emésztőtraktusának mellékízeitől mentesen - közvetlenül gyűjtheti össze a pirítósravaló gilisztákat...

2015. március 19., csütörtök

Budaörsön

Tavaszköszöntő kirándulásként a budaörsi Csiki-hegyek szikláin jártunk. Egyedülálló táj, a főváros tőszomszédságában igazi mediterrán hangulat. Nemrégiben errefele még gekkók is éltek és szaporodtak az egyik ház védett zugaiban. Igaz, nem őshonos fajként, hanem egy műkedvelő herpetológus terráriumából kiszabadult példányok leszármazottaiként. A helyi mikroklíma megfelelőnek bizonyult, táplálékot és telelőhelyet is találtak maguknak a tengerpartról származó kis hüllők, így hosszú évekig háborítatlanul élhettek errefele. Ma azzal szembesültem, hogy az egykori gekkós házat a tél folyamán lebontották, amivel valószínűleg a gekkóállományt is megsemmisítették.

Mintha Dalmáciában lennénk... (oda persze nem hegyi véreb, hanem dalmata dukálna)
Szerencsére a budaörsi Csiki-hegyek valódi, őshonos hüllöritkaságoknak adnak otthont napjainkban is. Ezek egyike a pannongyík, a vakondgyíkfélék aprócska képviselője, amely jobbára a kövek alatt és között rejtőzködik, és csak nagyritkán kerül szem elé.
A másik, szintén ritkán látható pikkelyes kuriózum a haragossikló, amelynek az utóbbi években újabb példányait figyelték meg a környéken e kígyót célzottan kereső herpetológusok, és amely faj érdekében több természetvédelmi kezelési programot is szerveztek már errefele.

Haragossikló (Méhely Lajos festménye, 1896)

És hogy valami botanikai vonatkozás is szerepeljen a mai bejegyzésben, így jelzem, hogy a dolomittömbök között már szép számmal virágzik a hegyi ternye, amelynek sárga virágzatai színes sziklakertté varázsolják a tájat...

Hegyi ternye