2015. december 7., hétfő

A Helytartótanács szellőzőnyílása

MVA barátom egy könyv előkészítése kapcsán sorra látogatja a jeles botanikus-polihisztor, Kitaibel Pál életéhez kötődő épületeket, emlékhelyeket. A minap közös sétát tettünk a budai Várban, meg-megálltunk különböző emléktáblák előtt, vadászkutyám társaságában tiszteletünket tettük Széchenyi Zsigmond egykori lakóházánál, majd az egykori Helytartótanács épülete került sorra. Flórát a tudománytörténet nemigen hozza lázba, a Vár Nemzeti Galériával átellenes végénél, a Helytartótanács épületénél azonban sikerült felkelteni érdeklődését egy műtárgy iránt...


Ehhez a képhez kívánkozik egy Columbo-idézet (a jelenetben a hadnagy egy modern művészeti galéria portékáit nézegeti, hüledezik az alkotásokon és a beárazásukon, mígnem az egyik objektumon megakad a tekintete):

"-Természetesen ajánlhatok valami olcsóbbat is.
- Ööö, például az! Úgy látom, nincs címe.
- Aaaz??? Az .. az a szellőzőnyílás. Tudja, a légkondicionáló berendezésé.
- Szóval a szellőző?
- Iiigen...
- Óóóó, elnézést kérek.
- Ugyan hagyjuk!
- Ne árulja el senkinek!
- Dehogy! Hogy képzeli?!"

2015. december 2., szerda

Csehszlovák farkaskutya és a hótücsök

Egy lelkiismeretes korrektor minden bizonnyal több kifogást is megfogalmazna a jelen blogbejegyzés címével kapcsolatban. Először is, miért csehszlovák, és mi az, hogy farkaskutya? Pedig ez tényleg egy elfogadott kutyafajta hivatalos neve. A 20. század közepén Csehszlovákiában tűzték ki azt a célt, hogy német juhászkutyákat a Kárpátokban honos farkasokkal (Canis lupus) párosítva létrehozzanak egy strapabíró munkakutyát. A keresztezés eredménye felemásra sikeredett: a strapabírással nem volt gond, az utódok azonban munkakutyának nem voltak alkalmasak, mert túl önfejűnek bizonyultak. Ha elfogadják az embert partnernek, akkor együttműködőek, de szimpla parancsolgatással náluk nem lehet eredményt elérni. "Československý vlčiak" néven mégis megmaradt a kísérlet eredményeképp létrejött új fajta, amelynek számos rajongója hangoztatja, hogy a csehszlovák farkaskutya egy páratlanul érdekes állat.

Csehszlovák farkaskutya: a megszólalásig olyan, mint egy farkas - és csak ritkán szólal meg (forrás: wikipédia)


A hivatalos fajtanévben a századfordulós politikai változások után is megmaradt a csehszlovák jelző, miképpen Sosztakovics XI. (Leningrádi) szimfóniáját sem keresztelték át az újabb kori városnévváltást követően Szentpétervári, vagy netán Szankt-Petyerburgi szimfóniára. Ami pedig a címben szereplő rovart illeti, biztos akadna olvasó, aki felvetné, hogy annak neve helyesen talán inkább lótücsök lenne - de a történet másik szereplője valóban a hóban ugrál, és valóban hótücsök a neve.
Sok évvel ezelőtt történt, hogy két napig egy csehszlovák farkaskutya vendégeskedett nálam. A közös éjszakát követő reggelen hirtelen ötlettől vezényelve magammal hívtam a négylábú vendégemet, hogy jöjjön velem a boltba reggelit vásárolni. Most utólag belegondolva, elég bizarr volt, hogy a farkaskutya, bár korábban csak pár röpke találkozásunk volt, azonnal jött mellettem, nem volt nálam póráz sem, és a tudatlanok magabiztosságával céltudatosan irányítottam magam mellett a forgalmas úton az állatot, leültettem a bolt előtt, ahol ő nyugodtan megvárt, majd a bevásárlás után szépen hazamentünk. Mi ebben az érdekes? Hát ugye egyrészt az, hogy egy, a farkas-felmenőktől néhány generációra lévő lény képes ilyen mértékű együttműködésre egy számára tulajdonképpen idegen emberrel. Másrészt az a fura, hogy mai fejemmel, több évnyi kutyás tapasztalattal már nem mernék nekivágni sem idegen, sem saját kutyával póráz nélkül egy nyüzsgéssel teli útszakasznak, mert a felelősségtudat túlnőtte bennem a korábbi evidensnek tűnő magabiztosságot. Mert mi van, ha elrobog mellettünk egy teherautó, és leesik valami róla, ami megijeszti a kutyát? Vagy mi van, ha a boltból kilépő nénike ijed meg a póráz nélküli farkasképű kutyától? Minek az ilyesmit kockáztatni? Az az igazság, hogy a csehszlovák farkaskutya tényleg a megszólalásig úgy néz ki, mint egy farkas. Ráadásul ritkán szólal meg, gyakorlatilag alig ugat, ami fokozza a farkassal való hasonlatosságot. Amikor egy bükkösben közös kiránduláson vettünk részt, varázslatos volt látni, ahogy már-már "igazi" ordasként kószált a mesés öreg fatörzsek között. Szinte már csak Piroska hiányzott az összképhez.
Ennek a felejthetetlen kutyának köszönhetem, hogy megismerhettem egy egészen különös rovarfajt, a címben jelzett hótücsköt (Boreus hyemalis). A nevezett bükkösben történt séta során az eb valami érdekeset szimatolt ki az egyik korhadó törzset körülölelő moharétegben, és amikor egészen közelről próbáltam megállapítani, hogy mi az érdeklődésének tárgya, észrevettem, hogy a mohalevélkék között apró, csillogó rovarkák ugrabugrálnak. Ilyen lényt korábban csak képen láttam, de más fajoktól annyira különbözik, hogy azonnal felismerhető volt.

"Tücsök" a hóban (forrás: wikipédia)


A hótücsök nem csupán küllemét, de életmódját tekintve is különc. Más "normális" rovarok a tél közeledtére nyugalomba vonulnak, a néhány milliméteres hótücsök viszont éppen ilyenkor aktivizálódik. Lárvaként két évig fejlődik, bebábozódik, és amikor hidegre fordul az idő, előbújik a kifejlett hótücsök, amely a napsütéses időben önfeledten ugrándozva keresi a táplálékot (elpusztult rovarokat, növénymaradványokat) és a potenciális partnereket még a havon is. A hótücskök szárnya csökevényes, hiszen a mohapárnák között bujkálva csak akadályoznák őket a szárnyak. Némi feladatot azonban a szárnycsonkok is kaptak: párzás idején e módosult szervvel kapaszkodva rögzíti magát párjához a szerelemittas hótücsök. A megtermékenyített nőstények a mohapárnák között a talajba rejtik petéiket, és amikor beköszönt a tavasz, a hóolvadással együtt a kifejlett hótücskök élete véget ér. Számukra a 10-15 fokos "hőség" már elviselhetetlen terhet jelent.
A minapi kirándulásunk során Flórával kis kitérőt tettünk az öreg bükkös felé. Az egyik fatörzs tövénél vérebem szaglászni kezdte a mohapárnát. Odamentem, megnéztem, és örömmel láttam, hogy a hótücskök idén is folytatják fajuk fenntartása érdekében végzett áldásos tevékenységüket.

A hótücskök erdejében...


2015. november 30., hétfő

Tarka pettyeskosbor

Délután, mint akik jól végezték dolgukat, elmentünk Flórával Csillebérc környékére orchideákat keresni. Megtehettük, mert az idei hivatalos teendőimet elvégeztem, most jöhet pár laza hét. A kirándulás fő célja a nyáron megtalált tarka pettyeskosborok megkeresése volt. Kíváncsi voltam, hogy milyen állapotban vannak most e növények. A szúrós cserjékkel dúsan benőtt, turisták által nem látogatott réten hamar megleltük a kosborokat, és örömmel állapítottam meg, hogy köszönik szépen, jól vannak, és már előkandikálnak az avarréteg közül új leveleik. Mondjuk ha ez az orchideatő nem személyes ismerősöm lenne, meg nem mondanám csupán a levelei alapján, hogy ez egy tarka pettyeskosbor. De ez esetben biztos vagyok a determinálás pontosságában, hiszen nyáron épp ezen a helyen sikerült megtalálni még virágzó állapotában.

Tarka pettyeskosbor (Orchis tridentata = Neotinea tridentata)

Orchideáról persze készültek már sokkal hatásosabb fotók is, de a hétfői kiránduláson mégis ennek örültem leginkább. Találkoztunk még egy meglehetősen bizalmas őzzel is, amelyet 20-30 méterről nézhettünk Flórával. Vérebem érdeklődését felkeltette ugyan az őzbak, élénken kereste is később a szagnyomát az avarban, de külön büszke vagyok arra, hogy egyetlen tiltószóval le lehetett állítani a nyom követéséről, és nem kezdte üldözőbe venni a vadat.
Találtunk még egy ritka rovarfajt is a mohapárnák között - de erről bővebben egy következő bejegyzésben írok majd.

2015. november 16., hétfő

Avar

Legutóbbi sétánkon a Gellért-hegyet járva lépten-nyomon összegereblyézett avarkupacokba botlottunk. Mondhatnánk, hogy szépen gondozzák a természetvédelmi területet... Na de mennyire tartozik a természet rendjéhez, hogy az ősszel lehulló avart felkupacolják, és módszeresen minden évben elszállítják? Érdemes lenne egyszer kísérletet tenni a természetközelibb "kezelésre", vagyis hogy az avarréteget a fák alatt hagyják - ahová való. A lebontó mikroszervezetek, gombák, férgek tavaszra sikeresen feldolgoznák az ősszel lehullott leveleket, ahogy teszik azt évmilliók óta. És amikor visszaérkeznek a telelőhelyekről a fülemülék, bőségesen találnának táplálékot, cserébe egyre több helyről lehetne hallani éjszaka is csattogó, szívet dobogtató éneküket. A fülemülék a szüntelenül gereblyézett parkokban és kertekben nem képesek fennmaradni, és amikor az emberek módszeresen szüntetik meg a fáik és bokraik között a természetes avartakarót, nem is gondolnak bele, hogy ezzel megfosztják magukat a természet egyik legszebb madárdalától.


2015. október 20., kedd

Tépőzárak, kampók, szőrök

Kutyasétáltatás közben nem győzök csodálkozni, hogy a számtalan kutyafajta és azok keverékei milyen sokféle szőrzettel bírnak. Nemcsak színezetükben és szőrhosszukban, hanem a bunda szerkezetében is jelentősen eltérnek a különféle ebek. Bajor vérebemnek egyrétegű, rövid szőrzete van, ami szinte teljesen gondmentes együttélést tesz lehetővé. Ha víz éri, szinte perceken belül megszárad, mocskot alig-alig gyűjt össze, keveset vedlik, és a különféle tüskés termések sem képesek "megkapaszkodni" benne. Pulis és uszkáros ismerősöktől egyfolytában hallom a misztikus "toklász" kifejezést, és a pázsitfüvek termésérlelési időszakában ők már nem is mernek kutyáikkal a magasabb aljnövényzetű területeken sétálni. És a toklász még csak az egyik "rossz" a hosszú szőrű kutyák számára, mellette még ott van ezernyi más kampós termés, amelyek mind arra várnak, hogy valami négylábú szőrös lény kültakarójába beakadva messzire juthassanak az anyanövénytől, s így távolabbi helyeken csírázhassanak ki később a magok. Miközben az emberek dohognak a kirándulás közben összegyűlt bogáncscsomó láttán, abba kevesen gondolnak bele, hogy ez a növényi terjeszkedés kiváló példája. Abba meg még kevesebben gondolnak bele, hogy ezt miképp hasznosíthatnák az emberek. Bár a gyapjúfeldolgozás során már régóta használtak növényi terméseket (pl. takácsmácsonyát) a szőrszálak kezeléséhez (a kártoláshoz), de egy igazi technikatörténeti áttöréshez 1941-ig kellett várni. Ebben az évben George de Mestral az Alpokban kirándult kutyájával, s az eb szőrébe beleakadtak a korábban már említett kampós bogáncstermések. (Lehet, hogy nem bogáncs volt, hanem bojtorján, ki tudná azt ma már eldönteni?) A kutya gazdája mérnökember volt, és kíváncsivá tették a szőrzetben stabilan rögzülő termések. Mikroszkóp alatt megvizsgálta azokat - s a történetet nem húzva csak annyit rögzítünk e helyen, hogy vizsgálódásai eredményeképpen hamarosan szabadalmaztatta az ily módon feltalált tépőzárat.

George de Mestral - és a tépőzár...


A tépőzár azóta világkarriert futott be, ami nem is véletlen, hiszen az elvet eredetileg alkalmazó növények már hosszú évmilliók során tökéletesítették a módszert. Különféle növénycsaládok számos faja hasznosítja az emlősszőrökbe akaszkodó termések útján történő terjeszkedés lehetőségét.


A. Arctium lappa, Asteraceae; B. Harpagonella palmeri, Boraginaceae; C. Marrubium vulgare, Lamiaceae; D. Cenchrus echinatus, Poaceae; E. Medicago polymorpha syn. M. hispida, Fabaceae; F. Bidens pilosa, Asteraceae; G. Ambrosia acanthicarpa, Asteraceae; H. Xanthium strumarium, Asteraceae; I. Krameria grayi, Krameriaceae; J. Desmodium cuspidatum, Fabaceae; K. Martynia annua, Martyniaceae. (A kép forrása: W.P. Armstrong.)
A mikroszkóp alatt szemlélve könnyen belátható, hogy a kirándulóknak oly sok bosszúságot okozó kampós termések a maguk módján tökéletesek, és esztétikailag is megállják a helyüket...

A szőrökbe akadó kampók - mikroszkóp alatt (forrás: wikipédia)

Persze ahhoz, hogy ezek a növények valóban eljussanak a termésérlelés helyétől távolabb eső vidékekre, ahhoz közvetítők is kellenek, Márpedig erre a feladatra pikkelyes, csupasz vagy kitinpáncéllal borított lények nem alkalmasak - ehhez emlősök kellenek! Minthogy az emlősfajok zömét szőrzet (bunda) borítja, így kültakarójuk ideális közvetítő a kampós termésű növények számára. Az is igaz, hogy nem mindegyik emlősfaj alkalmas e feladatra, hiszen a különféle emlősrendek, sőt -nemzetségek képviselői egymástól igencsak eltérő szőrzettel rendelkezhetnek. Amiképp a különféle feladatokra kitenyésztett, tudatos szelekcióval létrehozott kutyafajták bundája is eltér egymástól, úgy a különféle életmódú emlősfajok szőrzete is különböző lehet. Egészen más bundát visel a föld alatti életmódot folytató földikutya, mint a vízben úszó vidra, vagy a lombkoronában élő mókus. És ha mikroszkóp alatt nézzük az emlősszőröket, akkor a kampós végű termések szemléléséhez hasonlóan egy különös világba nyerünk betekintést. A szőrszálak struktúrája oly mértékben különbözik egymástól, hogy a morfológiai jegyek ismeretében meg lehet határozni, hogy az adott szőrszál milyen emlősállattól származott. Ez a tudás (szőrtan=trichológia) felhasználható a legkülönfélébb biológiai kutatások során, kimutathatók például ritka emlősök egy adott területről, de akár a kriminológiában is hasznosítható. Azt, hogy az emlősszőrök determinálása egy törvényszéki eljárás során bizonyító erővel rendelkezhet, a Columbo-sorozat nézőinek nem kell külön bizonygatnunk, az 1997-ben készített, A végzetes nyom (A Trace of Murder) című epizód emlékezetes példa erre.
S ha bárki szívesen elmélyedne az emlősszőrök különleges világában, mostantól magyar nyelvű szakirodalom is hozzáférhetővé vált e témában. A Magyar Természettudományi Múzeum most jelentette meg A magyar emlősfauna szőrtani kézikönyve című kötetet, amit jó szívvel ajánlunk minden zoológus, botanikus, természetvédő és Columbo-rajongó figyelmébe!

A magyar emlősfauna szőrtani kézikönyve

Végezetül levonhatjuk a következtetést, hogy a tépőzár kidolgozásához alapvető fontosságú volt, hogy George de Mestral kutyát tartott.

George de Mestral és kutyája


p.s. e blog témájához kapcsolódóan pedig még megjegyzendő, hogy A magyar emlősfauna szőrtani kézikönyvének szerkesztését Flóra kutyám a kezdetektől nyomon követte...


2015. június 12., péntek

Kutya meleg van!

Esteledik. Hűl a levegő: jelenleg már csak 30 fokot mutat a hőmérő. Hétvégén állítólag 36 fokos hőség várható. Szóval kutya meleg van! A kutyákat ilyenkor különösen megviseli az időjárás, hiszen verejtékmirigyek hiányában csak lihegéssel, a nyelvükön át történő párologtatással tudnak hőt leadni. Flórát is próbára teszi a rekkenő hőség, még sétálni is alig van kedve ebben a kánikulában.
S hogy ezt miért érdemes megemlíteni egy kutyás bejegyzésben? Hát mert a kánikula szó a latin "kutya" (=canis) kifejezésből ered. A szó tehát latin eredetű, a Nagy Kutya (Canis Maioris) csillagkép legfényesebb csillaga, a Szíriusz latin nevéből (Canicula, azaz „kiskutya”) származik, mivel a mediterrán tájakon egykoron a "kánikulai" nyár beköszönte a Szíriusz felkeltével esett egybe. Magyar szövegekben először a 16. században szerepeltették ezt a kifejezést. További jelentésváltozáson átesve az orosz nyelvben a szünidő megfelelőjévé vált (Каникулы). Minthogy oroszhonban is létezik téli iskolai szünidő, így náluk megjelenhetett a "téli kánikula" is! Ilyenkor Moszkvában -30 fokos fagyokat is átélhetnek a kánikulázó diákok.

2015. május 8., péntek

Vére(b)hulló fecskefű

Véreb és a vérehulló fecskefű

2015. május 7., csütörtök

Orchideák nyomában

Eredetileg ma a Normafa környékére indultunk, de ott az erdő most elég sivár képet mutatott. Még mindenhol látszottak a decemberi ónos eső következtében lezuhant vaskos ágak, derékbe tört fák, a hatalmas kupacokba összehordott farakások 10-20 méterenként sorjáztak. Ezek a farakások idővel pompás fészkelőhelyet biztosítanának különféle madaraknak (ökörszemeknek, vörösbegyeknek), és menedéket nyújtanának számos rovarfajnak is, de gyanítom, hogy előbb-utóbb az illetékesek "kitakarítják" majd az erdőt. Kár érte, igazából az lenne a természetes, ha a korhadó faanyag visszakerülhetne az erdő anyagkörforgásába. Ehhez azonban kéne pár év - ahhoz meg a kirándulóknak nincs türelme...
A Normafától Csillebérc irányába vettük utunkat, ahol "titkos tervem" szerint vérebemmel orchideákat szerettem volna keresni. Az Irhás-árok tölgyeseiben évtizedek óta ismerem a bíboros kosbor (Orchis purpurea) szép állományát, ezúttal pedig a tölgyes fölötti napsütötte réten terveztem további orchideafajt lelni. És sikerült! A szűk ösvényeken itt is, ott is újabb letört ágak nehezítették a haladást, a növények szempontjából azonban ez kifejezetten hasznos, hiszen így minimálisra csökkent a veszélye, hogy kirándulók csokorba gyűjtik az épp virágzó példányokat. Miután kikecmeregtünk Flórával egy galagonyabokor marasztaló tövises ágai közül, az elénk táruló tisztáson egy - általam korábban nem látott - orchideafajra bukkantunk: a tarka petteskosbor (Orchis tridentata = Neotinea tridentata) három példányára.

Flóra és a tarka pettyeskosborok


Tarka pettyeskosbor (Orchis tridentata = Neotinea tridentata)


Később, pár száz méterre három további példány is előkerült. Nem messze ezektől még a napsütötte rét szélénél előkerültek újabb virágzó bíboros kosborok, amelyeknek olykor fél méteres magasságba nyúló virágzata laikusok számára is érzékelhetően hirdeti, hogy ezek a növények az orchideák (Orchidaceae) fajgazdag családjába tartoznak.


Bíboros kosbor (Orchis purpurea)
Miközben az orchideákat fotóztam, a bokrok között a fejem felett egy őszapócsalád ugrabugrált, a távolból örvös galamb búgása hallatszott, a levegőt betöltötte a nagyezerjófű illata. Az erdő szegélyétől egy-egy elegánsan libbenő fehér pillangó tűnt tova a sűrűbb erdőrészek irányába: a kis apollólepke nőstényei voltak ezek, amelyek komoly botanikai kutatómunkát végeztek éppen, hiszen utódaik számára (ill. peterakás céljára) a keltikéket keresték, lévén hernyóiknak ezek a kizárólagos tápnövényei.

2015. március 30., hétfő

Szalonka a városban

Ma reggel egy egészen szokatlan madárral sikerült találkoznunk. Budapest I. kerületében egy kertben bóklásztunk vérebemmel, amikor szinte a semmiből egy repülő valami keveredett a lábamhoz, egy szemvillanásnyira megpihent, majd gyors szárnycsapásokkal elrepült a Gellért-hegy irányába. A pár másodperces találkozás közben az egyetlen jól kivehető jellegzetessége a hosszú csőre volt, ami alapján egyértelművé vált, hogy a kert különös vendége egy erdei szalonka (Scolopax rusticola) volt.
Az erdei szalonkáknál most zajlik a vonulás, telelőhelyeikről ilyenkor tartanak a fészkelőhelyek felé, és olykor eltévedve bekeverednek a városi környezetbe is.

Erdei szalonka - Scolopax rusticola (Johann Friedrich Naumann nyomán)


Ez a faj számos különleges tulajdonsággal rendelkezik. Hosszú csőrével szondázgatja az erdők avarrétegét, s ha a csőr végi receptoraival táplálékot érzékel, alsó és felső káváját úgy tudja csipeszszerűen kinyitni, hogy közben az egész csőrét ki sem kell húznia az avarból. Hatalmas szemeivel közben nagy látószögben képes figyelni környezetét. Igen rejtett életet él, ritkán kerül szem elé. Különféle feljegyzések szerint, ha veszélyt érzékel, fiókáit a lába közé fogva képes azokat nagyobb távolságra, biztonságos helyre elszállítani. Rokonai, a bíbicek és cankók is kitesznek magukért a fiókáik védelmében, különféle mutatványokat képesek produkálni, amikor "szárnyaszegetten" csapdosva iparkodnak elcsalni a közeledő ragadozókat az utódok közeléből, de az erdei szalonka "fióka-szállítása" még közöttük is egyedülállóan frappáns megoldás, és csak az emlősök között találni hozzá hasonló példát.
A szalonkák évszázadokon át áhított célpontjai voltak a vadászoknak, innen ered az egyik kutyafajta elnevezése is: a cocker spániel szó szerint "szalonkázó" spániel (woodcock = erdei szalonka),

Spániel szalonkával - Boris Riab (1898-1975) festményén


A begyűjtött szalonkazsákmány az úri konyhákra, a kifinomult szakácsnők keze közé került, akik speciális módon szervírozták a különleges étket. Álljon itt egy recept Rézi néni (Dolecskó Terézia) Szegedi szakácskönyvéből (első kiadása 1876-ban jelent meg):

Rézi néni gilisztás szalonkás receptje

A korabeli gasztronómiai könyvek az összes szalonkás receptnél hangsúlyozták, hogy a madár béltartalmát pirítósra kenve kell tálalni. Úgymond: "sarjával". Kevésbé eufemisztikus megfogalmazásban: "sárjával". És itt gondolkozzunk el egy cseppet. Már az is fura, hogy a kényes háztartásokban egy ilyen étket (értsd: béltartalom) felszolgáltak. A háttérinformáció annak idején úgy szólt, hogy a szalonka az erdei harmattal táplálkozik, vagyis a pirítósra valamiféle harmatesszencia kerül... A valóságban az erdei szalonka gilisztákat fogyaszt - így végső soron a sült szalonkákhoz a széplelkű népek gilisztapástétomot ettek kísérőétek gyanánt.
Ha bárki napjainkban vitatható szalonkavacsorán törné a fejét, jó szívvel ajánlható, hogy menjen inkább ki a veteményesbe egy ásóval, és ott a talajból - a szalonka emésztőtraktusának mellékízeitől mentesen - közvetlenül gyűjtheti össze a pirítósravaló gilisztákat...

2015. március 19., csütörtök

Budaörsön

Tavaszköszöntő kirándulásként a budaörsi Csiki-hegyek szikláin jártunk. Egyedülálló táj, a főváros tőszomszédságában igazi mediterrán hangulat. Nemrégiben errefele még gekkók is éltek és szaporodtak az egyik ház védett zugaiban. Igaz, nem őshonos fajként, hanem egy műkedvelő herpetológus terráriumából kiszabadult példányok leszármazottaiként. A helyi mikroklíma megfelelőnek bizonyult, táplálékot és telelőhelyet is találtak maguknak a tengerpartról származó kis hüllők, így hosszú évekig háborítatlanul élhettek errefele. Ma azzal szembesültem, hogy az egykori gekkós házat a tél folyamán lebontották, amivel valószínűleg a gekkóállományt is megsemmisítették.

Mintha Dalmáciában lennénk... (oda persze nem hegyi véreb, hanem dalmata dukálna)
Szerencsére a budaörsi Csiki-hegyek valódi, őshonos hüllöritkaságoknak adnak otthont napjainkban is. Ezek egyike a pannongyík, a vakondgyíkfélék aprócska képviselője, amely jobbára a kövek alatt és között rejtőzködik, és csak nagyritkán kerül szem elé.
A másik, szintén ritkán látható pikkelyes kuriózum a haragossikló, amelynek az utóbbi években újabb példányait figyelték meg a környéken e kígyót célzottan kereső herpetológusok, és amely faj érdekében több természetvédelmi kezelési programot is szerveztek már errefele.

Haragossikló (Méhely Lajos festménye, 1896)

És hogy valami botanikai vonatkozás is szerepeljen a mai bejegyzésben, így jelzem, hogy a dolomittömbök között már szép számmal virágzik a hegyi ternye, amelynek sárga virágzatai színes sziklakertté varázsolják a tájat...

Hegyi ternye

2015. február 25., szerda

Mese az öreg halászról és a tengerről, no meg az elnök-vezérigazgatóról

"A hatalmas vállalat elnök-vezérigazgatója nyári szabadságát az egzotikus tengerparton tölti, s jó szokása szerint ott sem tétlenkedik. Fotómasináját jobbra-balra kattintgatva iparkodik megörökíteni a környék szépségeit, hogy aztán a képeket értékesítve fedezni tudja az utazásból eredő kiadásait. Miközben fényképezőgépének keresőjében szemléli a tájat, meglát egy halászt, amint az a parton lófrál, élvezi a természetet, a madárcsicsergést, a virágillatot, és közben a kutyájával játszik. Elönti a düh az elnök-vezérigazgatót, mint mindig, amikor léhaságot vél felfedezni környezetében.
– Mit csinál maga itt? – kérdi a halászt.
– Pipázgatok. – válaszolja amaz.
– Miért nem halászik?
– Reggel már megfogtam a napi szükségletemet.
– És miért nem fog több halat?
– Nincs hűtőszekrényem, mit kezdenék én több hallal?
 – Eladná, a bevételből vehetne a ladikjára motort, vásárolhatna újabb és nagyobb hálókat, bérelhetne fagyasztóházat, és foghatna még több halat! Sok-sok tőkehalat! Profitot termelhetne!
– Na és azzal mit kezdenék?
– Azokat is eladná, az árukon meg vehetne egy nagy halászhajót, aztán konzervgyárat, ahol még több halat dolgozhatna fel, lekörözné a konkurenciát, nagyhalként bekebelezné a kishalakat, és mesés bevételre tehetne szert.
– És azt mire költeném?
 – Például elutazhatna a tengerpartra, élvezhetné a természetet, a virágillatot, a madárcsicsergést, és pihenésképp sétáltathatná a kutyáját.
– Jóember, maga szerint én most épp mit csinálok???"

2015. február 19., csütörtök

Valami készülődik...

A Gellért-hegy Duna fölötti ösvényein kezdtük a mai programot. A meredek fal leomló részein itt is, ott is kisebb-nagyobb kerekded gumók voltak láthatók. A keltikék (Corydalis) raktározó képletei ideális esetben mélyen a földben találhatók, de itt az utóbbi hetek földcsuszamlásai miatt számos keltikegumó került a felszínre. Ebből ugyan nem lesz bulvárhír, hiszen a hegy túloldalán, a vasúti alagút köveinek elmozdulása jelentősebb kárral járt, de az érintett gumók szempontjából mégiscsak élet-halál kérdése, hogy egy földcsuszamlás után hova kerülnek. A felszínen életkilátásuk a nullához közelít, és ha heteken belül nem érkezik rájuk újabb talajréteg, akkor menthetetlenül kiszáradnak. 


A megcsúszott talajrétegekből a szerencsétlenebb gumók a Rudas-fürdő irányában zuhannak a mélybe

A biztos halálra ítélt gumókat ezért összegyűjtöttem, és átmenetileg egy cserépbe tettem őket. Picit megsiettetem a tavaszt, és az ablakközben reményeim szerint már napokon belül virágba borulnak megmentett keltikéim. Az előbukkanó levelek között már ott lehet sejteni a virágbimbókat, amelyek jelzik, hogy már nagyon készülődik a tavasz!

A gumószedegetéssel gyorsan elszállt az idő, és majdnem elkéstem egy korábban egyeztetett programról, amely során régi példaképemmel kellett megbeszélni egy közös munka tervét. Márpedig e példaképemnek éppen a Gellért-hegy ösvényei a kedvelt madarászhelyei, ahol évtizedekkel ezelőtt telente rendszeresen figyelte meg az akkoriban itt áttelelő havasi szürkebegyeket. A hegyről gyorsan alászállva Flórával átrohantunk a pesti oldalra, és szerencsésen megérkeztünk a találkozóra.

Pillanatkép egy jó hangulatú megbeszélésről

Arról, hogy kivel találkoztunk és mi volt a mai megbeszélés tárgya, majd egy későbbi alkalommal fogok beszámolni...

2015. február 14., szombat

Hóbagoly a régi Baszmannaja utcában

Valentin napra különleges ajándékot kaptak a hazai madarászok: idén február 14-én egy hóbaglyot (Bubo scandiacus = Nyctea scandiaca) fotózhattak Bóly egyik házának tetején, ahova nagy számban érkeztek e különleges madár megfigyelésére a twícserek. Jelenleg még nincs "hivatalos" döntés arról, hogy természetes előfordulásról van-e szó, vagy egy fogságból szökött példány lepte-e meg a madarászokat, de a Nomenclator Bizottság tagjainak állásfoglalása azt sejteti, hogy ez az adat jó eséllyel bekerülhet Magyarország madarainak névjegyzékébe. Amúgy az nem egy példa nélküli dolog, hogy hóbagoly lakott településen bukkan fel, az idei télen az orosz fővárosban például 5 (öt!) alkalommal figyelték meg e faj képviselőit. Az erről szóló cikkben különösen érdekes számunkra a második megfigyelési hely: a híres Baszmannaja utca! Igen, mint a listából látható, a hóbagoly is járt a régi Baszmannaja utcában!
A friss hazai hóbagoly-megfigyeléről kiváló fotók tekinthetők meg a birding.hu honlap galériájában.
       
Hóbagoly (© Michael Gäbler, Wikipédia)


Chernel István, a Magyarország madarairól szóló monográfiájában ezt írta a hóbagolyról: "Európa, Ázsia és Amerika legmagasabb sarki tájait lakja s még a 82°33' é. szél. alatt is észlelték. Oroszországban vannak legdélibb költőhelyei. Csak ritkán vonul le hozzánk s mindössze néhányszor lőtték Magyarország területén. 1837-ben Prasiván (Zólyomm.) PETÉNYI szerint két példány lövetett. 1860 márczius 27-én Ungmegyéből egy hím került a Nemzeti Múzeumba s 1892 január első felében egy második, melyet Ujszásznál (Pestm.) ejtettek el."

Kárpát-medencei pleisztocén barlangi üledékekből több lelőhelyről is előkerültek hóbagolycsontok, hiszen egykoron, a mamutok szomszédságában a hóbaglyok is ideális körülményeket találtak itt. A barlangokban talált jégkorszaki maradványok faji beazonosításához a paleontológusok recens (ma élő) fajok csontjaival hasonlítják össze a fosszilis leleteket. A madárleletek pontos meghatározását egy időben akadályozta, hogy a Lambrecht Kálmán által a Madártani Intézetben létrehozott hatalmas összehasonlító csontgyűjtemény a 2. világháborúban megsemmisült, a Természettudományi Múzeum számos gyűjteménye pedig 1956-ban égett porrá. Jánossy Dénes, az Őslénytár egykori vezetője, célul tűzte ki, hogy új madárcsontgyűjteményt állít fel. Sorra preparálta a különféle fajok csontvázait, de hóbagolyra sehogy sem tudott szert tenni. A budapesti állatkertből ugyan néha jeleztek elpusztult hóbaglyot, de azt rendre kiállítási célra, montírozott preparátumként készítették ki, így tudományos értékű teljes csontvázat hosszú évekig nem lehetett beleltározni. Történt egyszer, hogy Jánossy Dénes kissé habókos preparátorának a fülébe jutott, hogy az állatkert egy elpusztult hóbaglyot küld a Természettudományi Múzeumba. A lelkes segéderő azonnal kiutazott a Városligetbe, és amíg a hivatalos papírokat kiállították a madárról, a tetemet gyorsan előkészítette a csonttani gyűjteményhez: nevezetesen percek alatt lekopasztotta. Amikor a visszaérkező illetékesek döbbenten kérdőre akarták vonni, hogy ez meg már miféle eljárás, és hogyan lesz a csupasz torzóból szép preparátum, a múzeumi kolléga nagynehezen elmagyarázta, hogy ez a példány a csonttani gyűjteményben fogja képviselni a hóbaglyokat... Ezután már nem okozott komoly gondot a barlangi üledékekből előkerült hóbagolycsontok biztos meghatározása.

A 20. század tehát úgy telt el, hogy Magyarországon egyetlen bizonyított természetes előfordulása sem volt e bagolyfajnak. De most végre újra vendégül láthattuk pár napig a tundrák madarát! És ezúttal már sokkal kedvezőbb is volt a fogadtatása, mert nem puskákat, hanem fényképezőgépeket irányítottak rá...

2015. február 11., szerda

Magyar Könyvkereskedők Országos Egyesületének elnöke és a Természettár

175 évvel ezelőtt, 1840. február 11-én született a hazai kultúrtörténet egyik igen különös szereplője, Abafi Lajos (születési nevén Aigner Lajos). 14 éves korától könyvkereskedő-segédként dolgozott, 28 évesen pedig Pesten - a Váci utcában - már saját könyvkereskedést vezetett. Szépirodalmi műveivel sikereket ért el a Kisfaludy Társaság pályázatain, 1876-tól pedig már a Petőfi Társaság tagja volt. 1878-ban létrehozta a Magyar Könyvkereskedők Országos Egyesületét, amelynek elnöke is lett, az egyesületi lap mellett szerkesztett számos más periodikát is, így művelődési, történeti és rovartani folyóiratokat egyaránt. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar szabadkőművesség történetírójaként, de talán legismertebb, ma is fogalomnak számító műveit a rovartan témakörében írta. 1896-ban a könyvkereskedésben megcsömörlötten boltját eladta a Révai Testvéreknek, a könyvkereskedelemmel soha többet nem foglalkozott.

Abafi-Aigner Lajos (1840-1909)


1901-től a Magyar Nemzeti Múzeumban, a Természetrajzi Osztályon (korábbi nevén Természettár) kapott állást. Itt segédőr lett! E titulus alatt nem azt kell érteni, hogy Abafi azokat a kiérdemesült bakákat helyettesítette, akik a kiállítási termek sarkában felügyelték a rendet... A "múzeumi őr" valójában a tudományos gyűjteményvezetőket, kurátorokat jelölte, és e kifejezés korábban az Országgyűlésben is okozott félreértést, amikor Herman Ottó a múzeumi őröknek fizetésemelést akart kiharcolni. Lambrecht Kálmán 1920-ban így írja le az esetet: "1881-ben a közoktatásügyi tárca költségvetésének tárgyalása során szót emel a Nemzeti Muzeum ugynevezett "őreinek", vagyis tudományos tisztviselőinek fizetésrendezéséért. A t. Ház jóindulatu mosollyal hallgatta a nemrég még ugyancsak muzeumi tisztviselőnek kollégiális felszólalását és a - pénzügyi bizottsághoz utalta. Ennek egyik, a Mikszáth tolla révén ismertté vált mameluk tagja indignálva kérdezte a folyosón: "Nem értem, kérlek, hát nem elég azoknak az invalidusoknak ez a mégis csak elfogadható fizetés?" - A jó öreg a rokkant teremőröket vélte őröknek és ennek végre is a minisztérium az oka, amely a muzeumok tisztviselőit még ma is őrnek nevezi."
A könyvkiadásnak és a tudománynak szentelte életét - és vagyonát is. Míg sokan a könyvkereskedelemben csak a pénzforrást látják, Abafi-Aigner Lajos az értékteremtést tartotta céljának. Éppenséggel láthatta volna a biznisz lehetőségét a Természettárban is (a ritka lepkékért sokan nagy pénzeket hajlandóak megadni...), de ő inkább a magyar tudomány gyarapítását választotta.
Nekrológját Schöpflin Aladár a Nyugat című folyóiratban publikálta 1909-ben. Így írt a neves műkritikus az egykori autodidakta irodalomtörténészről, könyvkiadóról, bibliográfusról és lepkészről: "...arról mégse volna szabad megfeledkezni, hogy mint kiadó úttörő volt; néhány kiadványa, kivált a Magyar Könyvesház és a Nemzeti Kincstár, igen nagy szolgálatokat tett irodalmi kultúránknak s ma sincs még teljesen elavulva. Olyan időben vitte a régi magyar irodalom értékeit a közönség közé, amikor ilyen vállalatra senki más nem is mert gondolni. Ő nem félt az áldozattól, ráfizetett vállalataira, beléjük is bukott, - élete nagy szerelmének áldozott velük."
Egy napjainkban aktív könyvkereskedőtől hallottam egyszer azt, hogy "A könyv olyan mint a bugyi: el kell tudni adni!" . Bóvlival persze ideig-óráig hasznot lehet termelni, a ponyvakönyvek azonban hamarosan a kukában landolnak - Abafi-Aigner életműve viszont ma, 175 évvel születése után is áhítattal tölti el a műértő olvasókat.

"Az Abafi-Aigner" borítója

2015. január 8., csütörtök

Lúdas Matyi - a szellemi tulajdon és a könyvkiadás

200 éve, 1815-ben egy Bécsben tanuló diák, bizonyos Kerekes Ferenc (későbbi debreceni professzor) könyvkiadásra szánta el magát, s megjelentette a Lúdas Matyi című művet. Derekas tett, mondhatnók, hiszen a könyv nem csupán pénzbevételi forrás, hanem az elme pallérozásának is nemes eszköze, a szépséghiba csupán az volt, hogy a könyvben nem tüntették fel az alkotó, Fazekas Mihály nevét, aki a kiadásról csak később értesült, s így csak a megjelenés után tiltakozhatott a kalózkiadás ellen... Hiába, a plágium a könyvkiadással egykorú intézmény, s némi bevétel reményében mindig akadnak, akik más tollával kívánnak ékeskedni. A Lajtán innen meg aztán még egyetemi karriert is befuthatnak... Sajátos momentuma a történetnek, hogy a Lúdas Matyi éppen a tulajdonjog sárba tiprása ellen felszólaló mű, de első "kiadóját" ez semennyire sem zavarta a szellemi tulajdonhoz fűződő jogok (v.ö. szerzői jog) önhatalmú értelmezésében.

Fazekas Mihály (1766-1828)


Botanikai vonatkozása a történetnek, hogy a valódi szerző, Fazekas Mihály a magyar növénytan történetébe is beírta nevét, a Diószegi Sámulellel társszerzőségben készített és 1807-ben megjelentetett Magyar füvészkönyvvel.
A Magyar füvészkönyv alapvetésül szolgált a magyar növénytani nevezéktanhoz is, amire egy apró szerzői utalást a Lúdas Matyi sorai között is fellelni:

"...száz erdei réti
Dudvák vóltak ezek; nyúl-, farkas-, béka-tseresznyék;
Medve-, szamár-, disznó-, eb-, egér-, kutya-, matska-tövissek;
Hát meg az angyal- szent- 's ördög-gyökerek (mivel akkor
A' füvek neve tsak barom, ördög, 's szent vala; Füvész-
Könyv még nem lévén)."

Emlékezetes idézet - az 1815-ös kiadásból