2014. március 26., szerda

Hangyás növények

Tavaszodik, virágok nyílnak itt is, ott is, és néha a legmeglepőbb helyekről is előbukkan egy-egy virágzó növény. Aki cserepekben ápolgat dísznövényeket, és próbál számukra megfelelő életkörülményeket biztosítani az erkélyen, szinte el sem tudja képzelni, miképp tudnak megélni egyes növények a kőfalak szűk repedéseiben. S legfőképp: hogyan kerülnek oda? A kőfalakon nemritkán 5-10 méteres magasságban is láthatunk virágzó ibolyákat, vérehulló fecskefüvet és más fajokat, amelyek különleges magterjesztési stratégiával képesek a magasban gyökeret verni. Mert az alapvető probléma ugye az, hogy a magnak valahogyan be kell jutnia a szűk repedés mélyére, ahol majd megfelelő körülmények között kicsírázhat. Ebben az említett növényeknek a hangyák segítenek. Magjaikon úgynevezett "hangyakenyér" található, egy tápanyagban dús toldalék, ami kifejezetten azt a célt szolgálja, hogy felkeltse a hangyák érdeklődését, amelyek így a nekik kínált csalétekkel együtt a magot is elcipelik egy védett zugba. Amikor a sziklarepedésbe jutva nem kell tartaniuk a "zsákmányukra" leselkedő konkurenciától, a számukra fogyasztható részt lerágcsálják - a mag pedig a későbbi csírázáshoz alkalmas helyre kerül.
Az ibolyák - a hangyáknak köszönhetően - a kőkerítéseken is megtelepednek


A vérehulló fecskefű magjait is a hangyák terjesztik


Ibolya a kőfalon


A keltikék magjain is megtalálható a "hangyakenyér"

Amikor beérnek e növények magjai, érdemes egy kísérletet elvégezni velük. Ibolyát vagy fecskefüvet szinte minden kertben találni, így a kísérlethez a magok beszerzése nem jelent gondot. Hangyák is előfordulnak szinte mindenhol, így pár perces kereséssel a kísérlet főszereplői összehozhatók. Szórjunk tehát ibolya- vagy fecskefűmagot a hangyák által gyakran látogatott helyekre, legjobb, ha az éppen használt ösvényükre az "orruk elé", és tapasztalhatjuk, hogy az apró rovarok azonnal rávetik magukat a csalétekre, és izmaikat megfeszítve cipelik magukkal a hangyakenyeret - és vele az egész magot.

Ibolyamag - "hangyakenyérrel" (forrás: wikipédia)
A Földön mintegy 3000 növényfaj alkalmazza a hangyákat magterjesztőként. Egyes hangyafajok kifejezetten a magok gyűjtésére szakosodtak, például a Messor nemzetség képviselői.
A maggyűjtő hangyákról Szabó-Patay József a következőket írta„Maggyűjtő munkájukat legtöbbször a Gellért-hegy délnyugati oldalán és a Balaton-melléki dombok és a Mecsek déli oldalain figyeltem meg. Nálunk július közepétől kezdve gyűjtenek a legserényebben, vagyis a fűmagvak érési idejétől kezdve. Magát a hangyát könnyű megismerni, különösen a nagyfejű munkásokat még a laikus sem tévesztheti össze másfajta hangyával. Fészküket leginkább délnek fekvő helyeken ássák meg és a kijáratukat ott építik meg, ahol a föld felszíne kopár. Különben, ha füves a fészkük környéke, akkor azt maguk kigyomlálják, hogy a nap sugarai minél erősebben érvényesülhessenek. Nagyon fontos ugyanis, hogy a magtárak teljesen szárazak maradjanak, különben a felhalmozott magvak kicsíráznának. Ha valami módon nedvesség jut a magvakhoz és azok csírázni kezdenek, akkor azokat kihordják a fészek közelében levő szemétdombra. Egész nyáron keresztül elég nagy mennyiségű magot gyűjtenek össze. A Budaörs feletti magaslaton kiásott kis család fészkéből egy jó nagy marokra való magot szedtem ki. A magvakat – természetesen – nálunk sem télire gyűjtik, mert mihelyt a hőmérséklet leszáll 0° alá, tevékenységük megszűnik és megdermedve alusszák át a telet. A magkészlet inkább arra az időszakra való, amikor a rovarcsemege megfogyatkozik. Fészkük bejáratát arról lehet felismerni, hogy a nyílását kráter alakú, földből vagy apró kavicsból álló építmény veszi körül. Hogy miként fogyasztják el a begyűjtött magvakat, azt mesterséges fészekben sikerült több ízben megfigyelnem. Rendszerint 4–5 munkáshangya fog hozzá a kemény héjú mag szétbontásához. Többnyire a csíra helyén sikerül leghamarabb a magot kikezdeni. A mag táplálóanyagát azután nyálukkal itatják át és kis lepényeket készítenek belőlük. Ezeket tovább nedvesítve, csaknem elfolyósítják, a folyós tésztát azután felnyalogatják.”
Ahogy "A Brehm" magyar kiadásából idézett fenti szövegrészletből is kitűnik, a specializált maggyűjtő hangyák az egész magot elfogyasztják, és a termések akkor is gyűjtőlázba hozzák őket, ha nincs a magokon hangyakenyér.

Termésbetakarítás hangyaszorgalommal (Molnár V. Attila felvétele)

Keltike magjai - a "hangyakenyérrel"


2014. március 22., szombat

Tibeti masztiff

A mai séta során egy különös játszótársa akadt Flórának: egy tibeti masztiff. E fajta képviselőjével még sosem találkoztunk, így érdekes volt egymással szemben látni két ennyire különböző kutyát, amint "farkasszemet néznek". Marco Polo feljegyzései között már szerepelt ez az ősi, tibeti eredetű eb, és a híres utazó "szamár méretű kutyaként" írt róla. A kifejlett példányok testtömege olykor meghaladhatja a 80 kilogrammot - tehát a hegyi legelőkön a nyájak őrzésében már a puszta megjelenésével is hatékonyan közreműködhetett. Újdonsült ismerősünk még csak 3 hónapos, de méreteiben már most is felülmúlja a 2 éves bajor vérebet...

Bajor véreb (2 éves) és tibeti masztiff (3 hónapos)

2014. március 7., péntek

Orr



Majdnem jávorszarvas...

2014. március 4., kedd

Gyakorlatozás varjúsereggel

A mai napra egy februári rövid film jutott: egy varjúcsapat bevonásával gyakoroltuk, hogy Flóra fegyelmezetten helyben maradjon, és ne kezdje hajkurászni a károgó madarakat. Így azok nyugodtan csipegethették fel az orra elől a jutalomfalatokat - Flóra egész jól teljesítette a próbát. (A felvétel elkészítése és a helyben ülésből történő "felszabadítás" után azér' rendesen megkergette a varjakat.)

A filmfelvétel megtekinthető ide kattintva.


"Varjak, varjak, meddig várjak?"

Irodalmi ajánlóként álljon itt egy Jókai-idézet a dolmányos varjúról: "...A varjúk, lehettek ötvenen is, mind megszálltak azon az egyetlen kimagasló vén bükkfán. Kálvinista varjúk voltak. Így hívja őket a népajk azért, hogy ezek hússal élnek (odaértve a férgeket is), megkülönböztetésül a pápista varjúktól, akik a vetést eszik. Amazok egészen feketék, emezeknek a hátuk szürke..." (A barátfalvi lévita - 1896)