2015. február 25., szerda

Mese az öreg halászról és a tengerről, no meg az elnök-vezérigazgatóról

"A hatalmas vállalat elnök-vezérigazgatója nyári szabadságát az egzotikus tengerparton tölti, s jó szokása szerint ott sem tétlenkedik. Fotómasináját jobbra-balra kattintgatva iparkodik megörökíteni a környék szépségeit, hogy aztán a képeket értékesítve fedezni tudja az utazásból eredő kiadásait. Miközben fényképezőgépének keresőjében szemléli a tájat, meglát egy halászt, amint az a parton lófrál, élvezi a természetet, a madárcsicsergést, a virágillatot, és közben a kutyájával játszik. Elönti a düh az elnök-vezérigazgatót, mint mindig, amikor léhaságot vél felfedezni környezetében.
– Mit csinál maga itt? – kérdi a halászt.
– Pipázgatok. – válaszolja amaz.
– Miért nem halászik?
– Reggel már megfogtam a napi szükségletemet.
– És miért nem fog több halat?
– Nincs hűtőszekrényem, mit kezdenék én több hallal?
 – Eladná, a bevételből vehetne a ladikjára motort, vásárolhatna újabb és nagyobb hálókat, bérelhetne fagyasztóházat, és foghatna még több halat! Sok-sok tőkehalat! Profitot termelhetne!
– Na és azzal mit kezdenék?
– Azokat is eladná, az árukon meg vehetne egy nagy halászhajót, aztán konzervgyárat, ahol még több halat dolgozhatna fel, lekörözné a konkurenciát, nagyhalként bekebelezné a kishalakat, és mesés bevételre tehetne szert.
– És azt mire költeném?
 – Például elutazhatna a tengerpartra, élvezhetné a természetet, a virágillatot, a madárcsicsergést, és pihenésképp sétáltathatná a kutyáját.
– Jóember, maga szerint én most épp mit csinálok???"

2015. február 19., csütörtök

Valami készülődik...

A Gellért-hegy Duna fölötti ösvényein kezdtük a mai programot. A meredek fal leomló részein itt is, ott is kisebb-nagyobb kerekded gumók voltak láthatók. A keltikék (Corydalis) raktározó képletei ideális esetben mélyen a földben találhatók, de itt az utóbbi hetek földcsuszamlásai miatt számos keltikegumó került a felszínre. Ebből ugyan nem lesz bulvárhír, hiszen a hegy túloldalán, a vasúti alagút köveinek elmozdulása jelentősebb kárral járt, de az érintett gumók szempontjából mégiscsak élet-halál kérdése, hogy egy földcsuszamlás után hova kerülnek. A felszínen életkilátásuk a nullához közelít, és ha heteken belül nem érkezik rájuk újabb talajréteg, akkor menthetetlenül kiszáradnak. 


A megcsúszott talajrétegekből a szerencsétlenebb gumók a Rudas-fürdő irányában zuhannak a mélybe

A biztos halálra ítélt gumókat ezért összegyűjtöttem, és átmenetileg egy cserépbe tettem őket. Picit megsiettetem a tavaszt, és az ablakközben reményeim szerint már napokon belül virágba borulnak megmentett keltikéim. Az előbukkanó levelek között már ott lehet sejteni a virágbimbókat, amelyek jelzik, hogy már nagyon készülődik a tavasz!

A gumószedegetéssel gyorsan elszállt az idő, és majdnem elkéstem egy korábban egyeztetett programról, amely során régi példaképemmel kellett megbeszélni egy közös munka tervét. Márpedig e példaképemnek éppen a Gellért-hegy ösvényei a kedvelt madarászhelyei, ahol évtizedekkel ezelőtt telente rendszeresen figyelte meg az akkoriban itt áttelelő havasi szürkebegyeket. A hegyről gyorsan alászállva Flórával átrohantunk a pesti oldalra, és szerencsésen megérkeztünk a találkozóra.

Pillanatkép egy jó hangulatú megbeszélésről

Arról, hogy kivel találkoztunk és mi volt a mai megbeszélés tárgya, majd egy későbbi alkalommal fogok beszámolni...

2015. február 14., szombat

Hóbagoly a régi Baszmannaja utcában

Valentin napra különleges ajándékot kaptak a hazai madarászok: idén február 14-én egy hóbaglyot (Bubo scandiacus = Nyctea scandiaca) fotózhattak Bóly egyik házának tetején, ahova nagy számban érkeztek e különleges madár megfigyelésére a twícserek. Jelenleg még nincs "hivatalos" döntés arról, hogy természetes előfordulásról van-e szó, vagy egy fogságból szökött példány lepte-e meg a madarászokat, de a Nomenclator Bizottság tagjainak állásfoglalása azt sejteti, hogy ez az adat jó eséllyel bekerülhet Magyarország madarainak névjegyzékébe. Amúgy az nem egy példa nélküli dolog, hogy hóbagoly lakott településen bukkan fel, az idei télen az orosz fővárosban például 5 (öt!) alkalommal figyelték meg e faj képviselőit. Az erről szóló cikkben különösen érdekes számunkra a második megfigyelési hely: a híres Baszmannaja utca! Igen, mint a listából látható, a hóbagoly is járt a régi Baszmannaja utcában!
A friss hazai hóbagoly-megfigyeléről kiváló fotók tekinthetők meg a birding.hu honlap galériájában.
       
Hóbagoly (© Michael Gäbler, Wikipédia)


Chernel István, a Magyarország madarairól szóló monográfiájában ezt írta a hóbagolyról: "Európa, Ázsia és Amerika legmagasabb sarki tájait lakja s még a 82°33' é. szél. alatt is észlelték. Oroszországban vannak legdélibb költőhelyei. Csak ritkán vonul le hozzánk s mindössze néhányszor lőtték Magyarország területén. 1837-ben Prasiván (Zólyomm.) PETÉNYI szerint két példány lövetett. 1860 márczius 27-én Ungmegyéből egy hím került a Nemzeti Múzeumba s 1892 január első felében egy második, melyet Ujszásznál (Pestm.) ejtettek el."

Kárpát-medencei pleisztocén barlangi üledékekből több lelőhelyről is előkerültek hóbagolycsontok, hiszen egykoron, a mamutok szomszédságában a hóbaglyok is ideális körülményeket találtak itt. A barlangokban talált jégkorszaki maradványok faji beazonosításához a paleontológusok recens (ma élő) fajok csontjaival hasonlítják össze a fosszilis leleteket. A madárleletek pontos meghatározását egy időben akadályozta, hogy a Lambrecht Kálmán által a Madártani Intézetben létrehozott hatalmas összehasonlító csontgyűjtemény a 2. világháborúban megsemmisült, a Természettudományi Múzeum számos gyűjteménye pedig 1956-ban égett porrá. Jánossy Dénes, az Őslénytár egykori vezetője, célul tűzte ki, hogy új madárcsontgyűjteményt állít fel. Sorra preparálta a különféle fajok csontvázait, de hóbagolyra sehogy sem tudott szert tenni. A budapesti állatkertből ugyan néha jeleztek elpusztult hóbaglyot, de azt rendre kiállítási célra, montírozott preparátumként készítették ki, így tudományos értékű teljes csontvázat hosszú évekig nem lehetett beleltározni. Történt egyszer, hogy Jánossy Dénes kissé habókos preparátorának a fülébe jutott, hogy az állatkert egy elpusztult hóbaglyot küld a Természettudományi Múzeumba. A lelkes segéderő azonnal kiutazott a Városligetbe, és amíg a hivatalos papírokat kiállították a madárról, a tetemet gyorsan előkészítette a csonttani gyűjteményhez: nevezetesen percek alatt lekopasztotta. Amikor a visszaérkező illetékesek döbbenten kérdőre akarták vonni, hogy ez meg már miféle eljárás, és hogyan lesz a csupasz torzóból szép preparátum, a múzeumi kolléga nagynehezen elmagyarázta, hogy ez a példány a csonttani gyűjteményben fogja képviselni a hóbaglyokat... Ezután már nem okozott komoly gondot a barlangi üledékekből előkerült hóbagolycsontok biztos meghatározása.

A 20. század tehát úgy telt el, hogy Magyarországon egyetlen bizonyított természetes előfordulása sem volt e bagolyfajnak. De most végre újra vendégül láthattuk pár napig a tundrák madarát! És ezúttal már sokkal kedvezőbb is volt a fogadtatása, mert nem puskákat, hanem fényképezőgépeket irányítottak rá...

2015. február 11., szerda

Magyar Könyvkereskedők Országos Egyesületének elnöke és a Természettár

175 évvel ezelőtt, 1840. február 11-én született a hazai kultúrtörténet egyik igen különös szereplője, Abafi Lajos (születési nevén Aigner Lajos). 14 éves korától könyvkereskedő-segédként dolgozott, 28 évesen pedig Pesten - a Váci utcában - már saját könyvkereskedést vezetett. Szépirodalmi műveivel sikereket ért el a Kisfaludy Társaság pályázatain, 1876-tól pedig már a Petőfi Társaság tagja volt. 1878-ban létrehozta a Magyar Könyvkereskedők Országos Egyesületét, amelynek elnöke is lett, az egyesületi lap mellett szerkesztett számos más periodikát is, így művelődési, történeti és rovartani folyóiratokat egyaránt. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar szabadkőművesség történetírójaként, de talán legismertebb, ma is fogalomnak számító műveit a rovartan témakörében írta. 1896-ban a könyvkereskedésben megcsömörlötten boltját eladta a Révai Testvéreknek, a könyvkereskedelemmel soha többet nem foglalkozott.

Abafi-Aigner Lajos (1840-1909)


1901-től a Magyar Nemzeti Múzeumban, a Természetrajzi Osztályon (korábbi nevén Természettár) kapott állást. Itt segédőr lett! E titulus alatt nem azt kell érteni, hogy Abafi azokat a kiérdemesült bakákat helyettesítette, akik a kiállítási termek sarkában felügyelték a rendet... A "múzeumi őr" valójában a tudományos gyűjteményvezetőket, kurátorokat jelölte, és e kifejezés korábban az Országgyűlésben is okozott félreértést, amikor Herman Ottó a múzeumi őröknek fizetésemelést akart kiharcolni. Lambrecht Kálmán 1920-ban így írja le az esetet: "1881-ben a közoktatásügyi tárca költségvetésének tárgyalása során szót emel a Nemzeti Muzeum ugynevezett "őreinek", vagyis tudományos tisztviselőinek fizetésrendezéséért. A t. Ház jóindulatu mosollyal hallgatta a nemrég még ugyancsak muzeumi tisztviselőnek kollégiális felszólalását és a - pénzügyi bizottsághoz utalta. Ennek egyik, a Mikszáth tolla révén ismertté vált mameluk tagja indignálva kérdezte a folyosón: "Nem értem, kérlek, hát nem elég azoknak az invalidusoknak ez a mégis csak elfogadható fizetés?" - A jó öreg a rokkant teremőröket vélte őröknek és ennek végre is a minisztérium az oka, amely a muzeumok tisztviselőit még ma is őrnek nevezi."
A könyvkiadásnak és a tudománynak szentelte életét - és vagyonát is. Míg sokan a könyvkereskedelemben csak a pénzforrást látják, Abafi-Aigner Lajos az értékteremtést tartotta céljának. Éppenséggel láthatta volna a biznisz lehetőségét a Természettárban is (a ritka lepkékért sokan nagy pénzeket hajlandóak megadni...), de ő inkább a magyar tudomány gyarapítását választotta.
Nekrológját Schöpflin Aladár a Nyugat című folyóiratban publikálta 1909-ben. Így írt a neves műkritikus az egykori autodidakta irodalomtörténészről, könyvkiadóról, bibliográfusról és lepkészről: "...arról mégse volna szabad megfeledkezni, hogy mint kiadó úttörő volt; néhány kiadványa, kivált a Magyar Könyvesház és a Nemzeti Kincstár, igen nagy szolgálatokat tett irodalmi kultúránknak s ma sincs még teljesen elavulva. Olyan időben vitte a régi magyar irodalom értékeit a közönség közé, amikor ilyen vállalatra senki más nem is mert gondolni. Ő nem félt az áldozattól, ráfizetett vállalataira, beléjük is bukott, - élete nagy szerelmének áldozott velük."
Egy napjainkban aktív könyvkereskedőtől hallottam egyszer azt, hogy "A könyv olyan mint a bugyi: el kell tudni adni!" . Bóvlival persze ideig-óráig hasznot lehet termelni, a ponyvakönyvek azonban hamarosan a kukában landolnak - Abafi-Aigner életműve viszont ma, 175 évvel születése után is áhítattal tölti el a műértő olvasókat.

"Az Abafi-Aigner" borítója