Avagy a SÜNI "hőskora"
Minap a Zsivágó Kávéházban volt találkozóm egykori (agárdi) madárvártai táborozómmal, ma már barátommal, Bálinttal, aki nem mellesleg ma már a Pangea Egyesület elnöke, aki ekkor vette át a facebook-on "meghirdetett" emlőshatározóm utolsó példányát az egyesülete számára. Beszélgetésünk során szóba került, hogy annak írásakor a Magyar Természettudományi Múzeum Emlősgyűjteményének ajándékoztam ama két tengerividra-koponya egyikét, amelyet Kamcsatkáról hozott nekem ajándékba a Lomonoszov Tudományegyetemen évfolyamtársam, barátom, Jurij Artyuhin. Ezeket a csontmaradványokat éppúgy a Csendes-óceán hullámai sodorták a partra, mint egykori szomszédja koponyáit,: a Steller-tengeritehénét. Ilyen koponyát sajnos nem tudtam a jeles hazai tudományos intézménynek ajándékozni, lévén, hogy magam sem rendelkeztem (s ma sem rendelkezem) olyannal, de az amúgy is ritkaságszámba megy (illetve ment/!/).
R. Kipling: A fehér fóka című regényének illusztrációja (W.H. Drake rajza) Steller-tengeritehenével - 1895-ből - ami egyfajta anakronizmus, lévén ez a faj – a feljegyzések szerint – egy Popov nevű vadász/kereskedőnek "köszönhetően" 1768-ban végleg megszűnt létezni!
Kipling A fehér fóka című regényét (amelynek 1895-ből származó illusztrációja e blogbejegyzés második képe) így kezdi (betűpontossággal idézve):"Amit elmondok, sok-sok esztendő előtt történt Novastosnában, a Szent Pál szigetének északkeleti kiszögelésénél, mélyen bent a Behring-tengerben. Limmershin, a téli ökörszem, mesélte el nekem az egész történetet, mikor majd odafagyott egy Japánban haladó gőzös kötelei közé s én levittem kabinomba, felmelengettem s erőre kapattam, amíg néhány nap mulva vissza nem repülhetett újra Szent Pál szigetére, Limmershin nagyon kedves kis madárka s pompásan el tudja mondani az igazat." Majd itt rátér(t) Steller-tengeritehenére:
"- Eredj és kérdezd meg a tengeri tehenet, - szólt a boszorkánymester. - Ha él még, felvilágosíthat.
- Hogy ismerek rá a tengeri tehénre, ha találkozom vele? - kérdezte Kotick, sandítva.
- A tenger egyetlen lakója, amely ocsmányabb még a boszorkánymesternél is, - sikongott az egyik sirály, elcsapva a boszorkánymester orra előtt. - Ocsmányabb és faragatlanabb! Vén kagylófaló!"
 |
(E borítóképhez – ugye – nem szükséges képaláírás?) |
Ezen "bemutatás" nem túlzottan "hízelgő" e jeles fajnak, de hűen idézi a korszellemet... Bár az idézett regény megjelenésekor szegény teremtménynek már az utolsó példánya sem élt, így a Nobel-díjas angol regényíró nyilván nem is ismerhette a pontos jellemvonásait! Róla a Nobel-díjasokat bemutató világhálós helyen itt található részletes ismertetés:
Kipling említett regénye elérhető a világhálón, itt:
Tulajdonképpen még égi-szerencse, hogy Kipling ezen művében szerepeltette, még-ha anakronisztikusan is, nem pediglen "A dzsungel könyve" regényalakjai között adott helyet Maugli, Ká, Bagira és társaik mellett...
Természetesen ez is anakronizmus ezen blogbejegyzésben: Ká és Bagira
Steller-tengeritehenének galériája 1.
(Csontváz a Finn Természettudományi Múzeumban)
 |
Steller-tengeritehenének galériája 3.
(cultiris.com)
(cultiris.com)
Steller-tengeritehenének galériája 4.
Minthogy e blogom létrehozását elsősorban Flóra (és MVA /akinek blogja az itt a jobb oldali blogsávban Flóra kedvenc blogjai között szerepel/) motiválta, így idetartozik, hogy Flóra sétáltatása közben jutott eszembe, hogy saját cikkem a Süni magazinban megjelent Steller tengeri tehene címmel. Hogy honnan tudható meg pontosan a megjelenés éve (miközben ezen folyóirat teljes lapszámát sajnos nem őriztem meg, csupán ezt az egyetlen oldalt /amelyen – a lapok többségétől eltérő módon – nem szerepel a megjelenés dátuma/ tartottam meg)? Roppant egyszerű: az első mondat alapján könnyedén kiszámítható. És hogy a Süni magazinról is megemlékezzek, éppen ez volt e lapnak a "hőskora", akkoriban Kovács Zsolt főszerkesztő – elismerésre méltó módon – igen jeles szerzői csapatot verbuvált a Magyar Természettudományi Múzeum munkatársai közül.
MVA-hoz tartozik még, hogy amikor tudomást szerzett e blogtervemről, jelezte, hogy hatalmas saját képkollekciójában utánanéz: fellelhető-e nála recens fotó e tengeritehénről! 🙂
Idén, május elején eszembe jutott, hogy az említett (kissé fura nevet viselő) lapban sok cikkem jelent meg, amelyek zömére ma is büszke vagyok, és azok utánközlésre lennének alkalmasak az Állatvilág című lapban, amelynek főszerkesztője ismét Zsolt, ám ő azt jelezte telefonos beszélgetésünk során, hogy ilyenre nem vállalkoznak, ellenben ha küldök új anyagot, azt szívesen "lehozzák"! Június 8-án el is küldtem az e kívánalomnak megfelelő szöveg- és képanyagot, amelyre a válasz 2019. május 9-én 13:43-kor érkezett, és abban pár napnyi türelmemet kérték. Azóta eltelt jó pár hónap – hát jobbadán közzétettem itt a blogomban, november 17-én...
Itt pedig ezennel közzéteszem az ominózus "Süni-cikkemet":
 |
((Hangsúlyozottan zárójelben jegyzem meg, hogy el nem tudom képzelni, hova tette e cikknél az olvasószerkesztő a szemét /vagy szemüvegét?/, amikor a 2 (azaz kettő) illusztrációnál "felvételei" és "rajzai" szerepel , a vezetéknevem pedig ékezettel szerepel, a szirénfélék pedig – szerkesztése során – a zoológiai nómenklatúrában merőben szokatlan "Siernia" verzióra ferdítődött - amelyet most gépem helyesírás-ellenőrzője is hibaként jelez, piros/hullámos vonallal aláhúzva. 🙂 E cikkemhez hozzászólást, s akár kritikát is köszönettel fogadok a bejegyzés alatt található "Megjegyzések" menüpontnál.)) |
Most pedig visszatérve a mába, akarom írni, a majdnem 56 millió évvel ezelőtti múltba, javában zajlik a szerkesztői munka a hazai Eocén kor (mintegy 22 millió év/!/) lényeinek bemutatásán, olyan szakemberekkel, akikkel hatékonyan tudunk együttműködni, és jó eséllyel egy hónap múlva elkészül az említett – régmúlt – idő élővilágát bemutató könyv, az általam szerkesztett Természettár-sorozat következő köteteként. Amikor e kiadvány előkészületeiről meséltem Kordos Lászlónak telefonon, hallottam, amint szinte "felcsillant" a hangja ezt meghallván és azt jelezte, hogy ebben a korban vidékünkön (azt mégse írhatom, hogy Magyarországon) szinte rezsegtek a tengeritehenek! Na nekem több se kellett, nekiláttam a képkeresésnek, e munka néhány eredménye e bejegyzésben látható illusztrációként.
Steller-tengeritehenének galériája 5/A
(A Székesfővárosi Állat- és Növénykert /Nadler Herbert által főszerkesztett/ jeles havilapjának 1941. márciusi lapszámának címlapja, dugongfotóval
/ez a faj Steller-tengeritehene legközelebbi rokona/)
Steller-tengeritehenének galériája 5/B
(A Székesfővárosi Állat- és Növénykert /Nadler Herbert által főszerkesztett/ jeles havilapjának 1941. márciusi lapszámának címlapja, dugongfotóval
/ez a faj Steller-tengeritehene legközelebbi rokona/)
Steller-tengeritehenének galériája 5/B
Külön érdemes figyelni arra, ki e lap "kiadója"! 🙂
Steller-tengeritehenének galériája 6/A
(Kordos László MÁFI-jelentéséből)
Steller-tengeritehenének galériája 6/B
(Kordos László MÁFI-jelentéséből)
Steller-tengeritehenének galériája 7
E bejegyzés stílszerű zárásához – a társszerző, Szabó Márton szíves engedélyével – közlök két, a Steller-tengeritehénre vonatkozó bekezdést a készülő könyvből (545 szóban/!/🙂):
A hazai eocén szirének
Eocén megjelenését követően a csoport a
miocénben érte el sokféleségének csúcsát. Hazánk területén előkerültek eocén,
oligocén és miocén korú szirénmaradványok is, a középső-miocén badeni emeleténél
fiatalabbat nem ismerünk. Az akkori legfrissebb felfedezések tükrében Kordos
László 2002-ben összegezte a magyarországi eocén tengeritehén-előfordulásokkal
kapcsolatos adatokat. A hazai leletanyagból – annak szegényesen megőrződött
mivolta ellenére – a múlt század óta 3 új faj került leírásra: a Sirenavus
hungaricus Kretzoi, 1941, a Paralitherium tarkanyense Kordos, 1977,
és az Anisosiren pannonica Kordos, 1979.
A Sirenavus hungaricus volt a
Kárpát-medence eocén üledékeiből elsőként, új génusz új fajaként leírt ősszirén
(V.9.1. ábra). A
holotípus példány Tatabánya (Felsőgalla) középső-eocén korú rétegeiből került
elő, és eredetileg a következő elemeket tartalmazta: egy töredékes koponya (a
felső állcsont és a fogak nélkül), valamint a hozzá tartozó, ugyancsak nem
teljesen ép bal és jobb állkapocs (bennük a leghátsó fogak maradványaival),
továbbá néhány borda. A bordáknak sajnos valamikor 1941–1978 között nyoma veszett. Érdemes
megfigyelni, hogy ha a koponyát és az állkapcsokat egymáshoz viszonyítva
megközelítőleg eredeti pozíciójukba helyezzük, a hiányzó részek törései
nagyjából egy vonalba esnek (V.9.2. ábra). Ez arra utal, hogy a koponya
egyetlen törésvonal mentén hasadt el, melyet akár egy nagy munkagép is
okozhatott. A típus-anyag megmaradt csontelemei a Magyar Természettudományi
Múzeum gyűjteményében találhatók. A S. hungaricus leírása alapján
a legtöbb eocén korú, közepes méretű hazai tengeritehén a Sirenavus génuszba
sorolható, sőt a csontmaradványok erős hasonlósága alapján a Paralitherium
tarkanyense is a S. hungaricus fajhoz tartozhatott.
A Magyar Természettudományi Múzeum gerinces
őslénytani gyűjteményében található egy másik különleges eocén szirénlelet is
Tatabányáról (V.9.3. ábra). A maradvány egy közel teljes
csontváz. A szirén elpusztulása után a tetem a fosszilizáció során megőrizte
anatómiai rendezettségét, és a különböző testrészek egymáshoz viszonyítva
többé-kevésbé eredeti helyükön őrződtek meg. A lelet másik sajátossága, hogy
maguk a csontok sajnos már nincsenek benne a csontvázat beágyazó kőzetben, ma
már mindössze a csontok lenyomata vizsgálható. Ennek oka, hogy a kemény kőzetet
bányászat során robbantással fejtették, és a csontvázat magában foglaló
kőtömböt kimozdító robbanás magukat a csontokat megsemmisítette – apróra törve
kiperegtek a kőzetből. A csontvázlenyomaton megfigyelhető a gerincoszlop egy
szakasza, számos borda, és a koponya egyes részeinek lenyomata, eredeti
helyzetben.
A Magyar Természettudományi Múzeum gerinces
őslénytani gyűjteményében egyéb, jobbára kisebb eocén szirénleletek vannak
Balinkáról, Budapestről, Dudarról, Inotapusztáról, Tatabányáról, Tokodról és
Ürömről. Hazánk további eocén szirénleleteinek java a Magyar Bányászati és
Földtani Szolgálat őslénytani gyűjteményében található.
Környezetjelző szerepükön túlmenően ezek az
állatok részei voltak a táplálkozási láncolatnak is; ahol egy zsákmányállat
populációja jelen van, ott szükségszerűen megjelennek a rá vadászó ragadozók
is. A tengeritehenek esetében a potenciális ragadozókat halak, azon belül is cápák
között kell keresnünk. Az Otodus (Carcharocles) angustidens
méretét tekintve minden bizonnyal komoly veszélyt jelenthetett az egykori
tengeritehenekre, ráadásul fogmaradványaik gyakran fordulnak elő egyazon
lelőhelyeken, mint a hazai eocén szirénleletek. E cápák fogazata arról
árulkodik, hogy a kifejlett egyedek tápláléka részben a vízi emlősök közül
került ki."
További frissítés gyanánt mellékelek e kötetből egy adekvát oldalpárt is:
S hogy került e blogbejegyzés címébe az "525-es karaktersor"? Hát tessék csak utánaszámolni!... 🙂
Ha felkeltette érdeklődését ez a bejegyzés, a benne említett könyvet 2020 tavaszán keresse a világhálón a commerce.nhmus.hu oldalon vagy a Magyar Természettudományi Múzeumban (1083 Budapest, Ludovika tér 2–6.)!
Ha felkeltette érdeklődését ez a bejegyzés, a benne említett könyvet 2020 tavaszán keresse a világhálón a commerce.nhmus.hu oldalon vagy a Magyar Természettudományi Múzeumban (1083 Budapest, Ludovika tér 2–6.)!
