2019. december 26., csütörtök

Essgee's version of HMS Pinafore


Jelenet a Savoy Színház 1886-os "marketing"-anyagából


Ma hajnali "műszakomban" egy fontos levél írása közben a "háttérben" Sullivan-muzsikát hallgattam, és eközben leltem erre a felvételre, Arthur Sullivan HMS Pinafore című operettjére, amelyet 1878. május 25-én mutatták be Londonban. 
Hogy a csendőrök e jelenetének mi az ÉRVÉNYES magyar elnevezése, azt nem tudom, de meglátásom szerint lehetne a NYAKIGLÁB PORKOLÁB... A Bazilika előtti zsibvásárban tegnap rengeteg kollégájuk rezsegett  a hömpölygő tömeg között ("Szolgálunk és védünk!") kifejezéstelen arccal - mennyivel jobb lenne valamennyiünknek, ha ők is ilyen vidám alakulatot alkotnának?!

2019. december 11., szerda

Gilbert – Sullivan: A Mikado – Nagyok és a "Törpék" 🙂

("Előhang": Druszámmal ma estefele a 8-as buszon Pest felé tartva elmeséltem /"dióhéjban, nagyjából az Erzsébet híd budai hídfőjétől a pestiig/ – neki, hogy egy operett-részlettel mennyiféle verzióban találkoztam már a különféle filmekben... Hazaérve eszembe-jutott, hogy mindezeket összegyűjtve egy "asszociációs-lánccá", takaros blogbejegyzés kreálható... )
 Innen pedig kezdődjék a bejegyzés törzsszövege – FÜGGÖNY FÖL!🙂


A (nagy) Mikádó

Gilbert és Sullivan Mikado (AVAGY A NAGY MIKÁDÓ) című operettjét (The Mikado. címmel 2 felvonásban Londonban mutatták be – nagy-sikerrel – először 1885. március 14-én, majd "A mikádó, vagy Egy nap Titipu városában" címmel Budapesten is megtartották a hazai ősbemutatót, a Népszínházban, 1886. december 10-én, s kissé később, új betanulással: 1891. október 30-án, továbbá 1905. március 24-én.





A (nagy) Sullivan

Jómagam úgy száz évvel a londoni ősbemutatója után, 1998-ban "találkoztam" vele televíziónézés közben, s amikor egy film elején felcsendült a jellegzetes operettmuzsika, először azt hittem, hogy adekvát módon valami vígopera-szerű élményben lesz részem... Tévedtem: valójában az Óvakodj a törpétől filmet vetítették, amely "tévedésemnek" végül-is örülnöm kellett, hiszen egy pompás filmélménnyel gazdagodtam! 🙂 Róla részletek a világhálón itt:
port.hu/adatlap/film/tv/ovakodj-a-torpetol--foul-play/movie-30704
A film legelején már ezt az operettrészletet "használták aláfestőzenéül", amikor Thorncrest érsek felteszi a bakelitlemezt az azt – értelemszerűen lejátszó – lejátszóra – és ugyanezen zenével fogadják a fiktív XIII. Pius pápát...🙂  (Zárójelben jegyzem meg, hogy e film angol wikipédia-oldalán a filmben likvidálni tervezett, képzeletbeli pápát játszó Cyril Magnin nevét feltüntetik, ám ugyenezen film hazai oldalán ő nevét meg sem említik!)
További adminisztrációs hibára utal, hogy e film-klasszikus klasszikus zenéjének szerzője, Sullivan sajnos a felvezetésben hiányzik, ám a legvégén – szerencsére – korrekten feltüntetik!


Sok évvel később, ismét televíziónézés közben (elnézést a szóismétlésért, de annak idején ismétlődően televízióztam), tehát ültem a képernyő előtt, és műsoron éppen Kosztolányi Dezső: Pacsirta című regényének tévéadaptációja volt (Tolnay Klári, Páger Antal, és Nagy Anna főszereplésével) – s hogy miképpen kerül ez a film e blogbejegyzésbe? Hát, már szinte természetesen azért, mert amikor a Tolnay–Páger elmennek a színházba, ismét a Mikádó zenéje hallatszik a színpad felől...🙂
Amikor a rútra maszkírozott (amúgy civilként gyönyörű) Pacsirta egy időre elhagyja az őt rajongásig szerető szüleit (a a Tolnay–Páger–párost), azok – némi tétovázást követően – elmennek a városi színház előadására, ahol épp ugyanezen operett, a Mikado előadása van műsoron...


Nagy Anna nagy alakítása: Pacsirta

Nagy Annával sosem sikerült találkoznom személyesen, ellenben leányával, Huszárik Kata művésznővel egyszer egyeztettem 1998-ban, amikor a Com-Com Bt-vel az Emlősállatok CD-Rom előkészületei zajlottak, ekkor jogutódként volt szíves hozzájárulni Huszárik Zoltán "Szindbád" című filmjének híres, "velős-csontos" jelenet közléséhez az emlősök csontvelőjének illusztrálásánál...
Még egy kissé visszakanyarodva a fentebb említett film-klasszikushoz, az Óvakodj a törpétől-rajongók figyelmébe ajánlom a Sullivan-operett 1939-es felvételét innen: 1:05:05-től!
Furcsa "mellékzönge" e film wikipédia-oldalán, hogy még az angol verzióban is csupán Charles Fox nevét tüntetik fel zeneszerzőként, miközben arrafelé nagy Sullivan-kultusz!
E két film egybevetésekor különösen érdemes figyelni a császári menet elején haladó alattvalók testmagasságára!
Most pedig visszakanyarodva Amikor a rútra maszkírozott (amúgy civilként gyönyörű) Pacsirta egy időre elhagyja az őt rajongásig szerető szüleit, azok – némi tétovázást követően – elmennek a városi színház előadására, ahol épp ugyanezen operett, a Mikado előadása van műsoron...
A MikádóPacsirta asszociációs "lánc" folytatása az 1939-es előadás felvételén 1:24:30-kor következik, amikor a fiatalember a – "Pacsirtához" a megszólalásig hasonlóan rút – Katisha-t cinegemadárnak szólítja (az meg már majdnem pacsirta/!/)...


Elnézve Nagy Anna nagy átalakulását, elképzelhetjük, hogy a Katisha-t játszó énekesnő való életében milyen szép lehetett! 🙂
Holnap pedig innen folytatom, mert természetesen itt még nincs vége a történetnek, lévén angol-honban nagy a Sullivan-kultusz (egyelőre legyen elég csupán utalásként: Monty Python, Muppet Show)...

2019. december 10., kedd

Sullivan Dandártábornoka – és a Fejér megyei pohos entomológus


Sullivan Dandártábornoka

youtube-felvétel:
(Sullivan, Penzance kalózai című operettjéből, Stratford-Fesztivál 1985)

 Esküszöm, amikor ezt az operettrészletet nézem, e "modern", magát mindentudónak képzelő dandártábornokról mindig Fejér megye egyik pohos entomológusa jut eszembe –. akiről egy valóban nagy tudású barátom azt mondta döbbenten, meghallva, hogy – ideiglenesen – milyen magas pozícióba került: "De hát egy cipészre nem bízunk operációt!🙂

Utóirat: sajnos e felvétel végén nem írják ki eme mellékszereplő nevét, de minden bizonnyal megérdemelné az alakításáért a legjobb epizódszereplőnek járó különdíjat! 
🙂

2019. december 9., hétfő

Высоцкий: "В жёлтой жаркой Африке.."

(Aki nem érti – az tanuljon meg oroszul!)



В желтой жаркой Африке
В центральной ее части
Как-то вдруг вне графика
Случилося несчастье, –
Слон сказал, не разобрав:
"Видно, быть потопу!."
В общем, так: один Жираф
Влюбился в Антилопу!
Поднялся галдеж и лай, –
Только старый Попугай
Громко крикнул из ветвей:
"Жираф большой – ему видней!"
"Что же что рога у ней, –
Кричал Жираф любовно, –
Нынче в нашей фауне
Равны все пороговно!
Если вся моя родня
Будет ей не рада –
Не пеняйте на меня, –
Я уйду из стада!"
Поднялся галдеж и лай, –
Только старый Попугай
Громко крикнул из ветвей:
"Жираф большой – ему видней!"
Папе Антилопьему
Зачем такого сына:
Все равно – что в лоб ему
Что по лбу – все едино!
И Жирафов зять брюзжит:
"Видали остолопа?!"
И ушли к Бизонам жить
С Жирафом Антилопа
Поднялся галдеж и лай, –
Только старый

Bízom abban, hogy e kiváló művész élete/munkássága sokakat érdekel részletesebben, ehhez jó "kiindulópont lehet a wikipédia: 

2019. december 6., péntek

Kórisme ≠ kor-isme – 2011.10.28. 10:59 – Hommage à Bulgakov et Bulla

Hommage à Bulgakov et Bulla



Bulla & Bulgakov

Ma éjjel megtaláltam 2011.10.28-án 10:59-kor az upeter@freemail.hu címemről civil önnönmagamnak a Kossuth Kiadó főszerkesztőjeként, "hivatalos" címemről küldött levelemet, amely egyfajta kórisme gyanánt is felfogható, bár e bejegyzést – e levelemet elolvasva – inkább kor-ismének tűnik, s ezzel be is szeretném vezetni e fogalmat a pszichiátriai nómenklatúrába – minthogy a világháló főbb keresői ma reggel még e karaktersort nem fogadták el létező fogalomként. Annak idején a Halmos Gergő által számomra biztosított számítógépen írtam, s akkoron – éppúgy, mint jóval korábban Bulgakov – nemigen mondhattam el senkinek (Karinthy elmondhatta a hasonlót), most már megmutathatom mindenkinek – lévén nem találtam/találok benne semmi titkolni/elhallgatni-valót..




Hogy kinek/kiknek írtam? – az ma már édes-mindegy! Következzék tehát az e-mail – amely szerintem tükrözi, hogy arról a bizonyos helyről színjózan állapotban fogalmaztam soraimat (egyetlen betűt sem változtatva idézem akkori írásomat):


Üdv Néktek!
Háttérinfó, nem kívánom szélesebb körben köröztetni, de tudjatok róla: ezekben a napokban a SOTE Pszichiátriai Klinikájának II. emeleti 7-es szobájának 3. ágya a kijelölt hivatalos tartózkodási helyem. Nyugodtan dolgozni éppenséggel ilyen helyen is lehet /v.ö. Friedrich Dürrenmatt: Fizikusok c. darabja ;)/. Picit bizarr élményeket is gyűjthetek, majd egyszer megírom talán részletesebben, pl. "Utazások az ágyam körül" - vagy valami ilyesmi címmel.
Most a Madártávlat az egyetlen, koncentrációt igénylő feladatom. A Kossuth Kiadó felé vállalt összes munkát befejeztem sikerrel. Ottani munkáim lezárva, felvonásvég, függöny. Nagy eséllyel lesz több felvonás még, de azzal most nem foglalkozom. Állítólag a lítium-kezelés tünetileg segít. Megkezdtem. Ennek függvényében fejezem be pár napon belül a Madártávlat őszi számának lezárását.
Ja, és a Klinikán nem kell folyton bennt rostokoljak, de ez sem publikus infó. Az ablakon rács van. Felirat az ablak felett: Tilos a dohányzás! Az ablak alatt pedig a hamutartó, csikkekkel. Azt még nem tudom pontosan, miről lehet pontosan felismerni, ki a páciens, ki az orvos, mert néhány fura hölgy is fehér köpenyben járkál fel s alá. Az egyik kezében seprű van, kizártnak tartom, hogy ő professzor lenne, és egyetemi gyakorlathoz azzal terelné össze a doktoranduszokat.
A portás nem szereti, ha ki-be járkálnak a páciensek, úgyhogy ma nem fog látni bemenni :)) Szóval no para, saját önszántamból kipróbálom, mire vezet ez a kezelés, de azért (még?) szabad kijárásom van. Ha napokon belül nem jelentkeznék, kérlek szervezzetek a Klinikák elé MME-tagokból tüntetést. Minél kevésbé látszik a társaságon, hogy ornithológusok, annál jobb, mert netán az egész díszes társaságot (twícserekkel, távcsövekkel) még be találnák utalni a Klinikára - annyi szabad ágy meg nincs!
Folyt. köv.
P.

Utóirat: számtógépem elég "okos" helyesírás-ellenőrzője mindösszesen 4 (azaz négy) szót jelzett piros/hullámos vonallal hibaként (vagy vélt annak/!/): a "bennt" valóban javítandó, így helyesen "bent", a "para" belátom, túlzott "modernkedés" volt tőlem, – az "ornithológus kifejezés pedig – Herman Ottó óta igenis patinás/elfogadható, tehát azt nem módosítom, akármit is kívánna a gépi "agy"... És hogy melyik a negyedik? – Ennek megtalálása már legyen a kedves Olvasók feladata! 



Annak idején többeknek "jól jött" volna, ha beszámíthatatlannak nyilvánítanak! Mindenesetre a zseniális Bulla Elma kárörvendő, "sátáni" kacaja Mathilde von Zahnd szerepében (a fentebb említett dráma színházi /Vígszínház; 1965/ előadásából) ma is  felsejlik emlékezetemben... 🙂


Bulla Elma
((Selmecbánya1913augusztus 26. – Budapest1980május 14.Kossuth-díjas magyar színművésznő, érdemes és kiváló művész.)


Nem éppen könnyed esti, ennek ellenére figyelemre méltó filmadaptációja Bulgakov alapművének (amelyre jelen írásom némiképp "rímel")  – oroszul értőknek – itt:


Akik magyar szinkronnal szeretnék megtekinteni, számukra megtalálható egy másik verzióban is:

2019. november 30., szombat

"Hány vakondfaj él Magyarországon?"

Büki Józsefnek!


 Talpa romana - caeca - stankovici - levantis

"Hány vakondfaj él Magyarországon?– ezzel a címmel jelent meg Demeter András és Csorba Gábor cikke az Állattani Közlemények (Méhelÿ Lajos által alapított) szaklapban, 1990-ben (elérhető a világhálón itt: adtplus.arcanum.hu/hu/view/AllataniKozlemenyek_76 ). Ennek – egyik – előzményeként András egy kísérletnek "vetett alá": elém tett a Magyar Természettudományi Múzeum Emlősgyűjteményében több tucat vakondkoponyát, és kérte, hogy megítélésem szerint azokat csoportosítsam morfológiai ismérveik alapján. Ki is alakult két, jól elkülönülő koponyahalmaz  amelyekhez később András odaillesztette azok "lábcéduláit" (ez a szaknyelvben azon kartonlapok neve, amelyek az adott példányhoz elengedhetetlen tudnivalókat tartalmazzák).
E kísérlet kezdetekor halvány lila gőzöm sem volt e példányok faji hovatatozását illetően (és diszkriminancia-analízist sem végeztem, lévén, arról fogalmam sem volt (akkor sem/!/), csak a megérzésemre hagyatkoztam) – így nagy(?) volt a meglepetésünk, amikor kiderült, hogy jól "tippeltem": a többséget a közönséges – hazai – vakondfaj (Talpa europaea) koponyái alkották, míg a jól elhatárolódó kisebbséget (4 példány) a kontrollcsoporté, a római vakondé (Talpa romana)...


Az európai vakondfajok felső fogsorának összehasonlító ábrája a fentebb jelzett cikkből

(Legjobb emlékem szerint ezek az én rajzaim, ellenben a cikkben a nevem sehol sem szerepel, legalábbis ezen lapszámát letöltve, és családnevemre "rákeresve" 2 eredményt kaptam ugyan, de az Ujhelyi Sándor, jeles entomológusé...)

Mi tagadás: büszke voltam, hogy nem hiába késztettem ugyanebben a közgyűjteményben egy évvel korábban egy – az első hazai  emlőshatározót!... 🙂




Emlőshatározóm 1989-es (első) kiadásának borítóképe - a ma "születésnapos" Büki József honlapjáról:



2019. november 28., csütörtök

"Üzenet egykori iskolámba"


Sajna, az Arany János Általános Iskola és Gimnázium semmi olyan kellemes emléket nem ébresztett bennem, amely miatt bárminemű üzenetet szeretnék küldeni!
Sajna, az Arany János Általános Iskola és Gimnázium semmi olyan kellemes emléket nem ébresztett bennem, amely miatt bárminemű üzenetet szeretnék küldeni!
Sajna, az Arany János Általános Iskola és Gimnázium semmi olyan kellemes emléket nem ébresztett bennem, amely miatt bárminemű üzenetet szeretnék küldeni!
Sajna, az Arany János Általános Iskola és Gimnázium semmi olyan kellemes emléket nem ébresztett bennem, amely miatt bárminemű üzenetet szeretnék küldeni!
Sajna, az Arany János Általános Iskola és Gimnázium semmi olyan kellemes emléket nem ébresztett bennem, amely miatt bárminemű üzenetet szeretnék küldeni!
Sajna, az Arany János Általános Iskola és Gimnázium semmi olyan kellemes emléket nem ébresztett bennem, amely miatt bárminemű üzenetet szeretnék küldeni
🙂

2019. november 26., kedd

Hommage à Péchy Blanka – 1982...

P. B.
Ma délelőtt viszonylag kevés időnk volt sétára, így Flóra és Faina csak "kutyafuttában" bóklászhattak a bokrok sűrűjében, mert jómagam épp a tegnapelőtt említett eocén-témába próbáltam "beleásni magam" (lévén paleontológiai ismereteim e témában eleddig hiányosak voltak), Flórával való beszélgetésünkkor úgy "belegabalyodtam" egy mondatba, hogy emiatt szíves elnézését kellett kérnem  s magyarázatként hozzáfűztem, hogy felfogja hibám okát: "Beszélni nehéz!" Erről eszembe jutott, hogy volt hajdanán egy szakasztott ilyen című rádióműsor is... Elővettem a zsebemből egy noteszlapot és egy golyóstollat (ilyen tárgyak mindig kell legyenek egy magára valamit is adó szerkesztő zsebében), és "felvéstem" e két szót emlékeztetőül. Majd amikor hazaértünk, még be sem lépve a lakásba, erre a papírlapocskára hozzátoldottam, ami a gangon eszembe jutott  tubákolás  közben – továbbasszociálva, eme adás műsorvezetőjének nevét is: Péchy Blanka! Amikor kamasz koromban hallgattam e műsorát, mindig jót derültem, mert a Magyar Rádió a legeklatánsabb műsorvezetőt találta, aki egymagában  a műsor szövegkönyvének felolvasásakor érzékeltette: beszélni – bizony – nehéz! Nem szeretnék túl hosszan élcelődni a boldog emlékű színésznőn, de az igazat megvallva: ő akkoron nagyon nehezen beszélt! Hozzávetőlegesen úgy, mint Leonyid Iljics (Леони́д Ильи́ч) az SZKP pártkongresszusain (e hajdani politikai tényezőt tudatosan jelöltem meg csupán keresztnevein, vezetéknevét le sem írva, mert egyrészt: minek is tenném azt? – másrészt: mert minek is tenném – harmadrészt: akit netán érdekel, ezeket begépelve is a 2. helyen jelenik meg a youtube kínálatában  🙂). Annyit mindenesetre köszönhetek az ő leszerepelt politikai tömörülésének, hogy a Lomonoszov Tudományegyetem  párttörténeti előadásain ("mélyen levelező" hallgatóként /lévén a pad mélyén vezettem ezen írásaimat/) 1982-ben – unaloműzésből  – míves leveleket irkáltam későbbi enmagamnak, megfogalmazva: milyen jövőbeni elvárásokat támasztok leendő munkásságommal kapcsolatban? Ezen tervek egy részét az elmúlt évtizedekben sikerült is valóra váltanom, de még "adósom maradtam" néhány akkori álmom nemálommá tételével... Ezennel válaszolok saját magamnak, 37 év távlatából: Fogd már fel, Petya, időközben rendszerváltás következett be, és az emlőskoponya-határozód kiadása – jelentős tőkével bíró kiadó nélkül – jelenleg irreális! Annyit azonban "leszögezhetek": a Kazinczy-díj megalapítójának, Ady költészetének egyik első népszerűsítőjének nyelvművelő mozgalma ma is elengedhetetlen lenne, lévén a világháló (mind a honlapok, mind a facebook-idővonalakbugyraiban tort ül a posvány-fogalmazás, vagyis írni is nehéz! Már itthon megnéztem a világhálón, hogy mi lelhető fel e jeles nyelvművelőről; utólag el is szégyelltem magam, hogy annak idején megmosolyogtam a beszédét. A google keresőjébe elegendő volt beírnom, hogy "Péch..."  és legelső helyen az ő neve jelent meg! Így rátaláltam egy beszélgetése felvételére, ahol – esküszöm – sokkal szebben beszél (mint korábban felolvasott/!/ a rádióműsorban)...

Végül e bejegyzésem főhajtássá alakult Péchy Blanka előtt! Mindenkinek jó szívvel ajánlom megnézni/hallgatni a vele készült riportot, itt: 

Kelt.: BP. 1981 (1980) 1982-höz...

2019. november 25., hétfő

545 szó egy befejezetlen kéziratból (egy befejezetlen mondattal)




A napokban találtam meg emlőshatározóm kéziratát, amelyen az utolsó módosítás – az emlékeztető szerint – utoljára 1998. október 20. napján történt...

Ragadozók rendje (Carnivora)
 A rend jellemzése:


A ragadozók méretben és testfelépítésben változatos rendet alkotnak. A legkisebb hazai ragadozó, a menyét koponyájának alaphossza alig nagyobb 3 cm-nél, a medve koponyájáé pedig a 34 cm-t is elérheti.
Az egyes csoportok különböznek a zsákmányszerzés módja és a táplálékpreferencia vonatkozásában is, és ez a koponya felépítésében is megnyilvánul.
Az arckoponya és az agykoponya aránya a különböző családoknál eltérő: míg a kutyaféléknél  az arckoponya kifejezetten nyújtott, addig a macskaféléknél és számos menyétfélénél az agykoponya dominanciája szembeötlő. A koponyacsontok közti varratok általában a felnőtt példányok esetében is jól láthatók, a menyétféléknél viszont e varratok eltűnése már a fiatal egyedeknél megkezdődik A legtöbb faj idősebb egyedeinél az agykoponya tengelyén kialakul a rágóizmok tapadási helyeként szolgáló nyíltaraj. A proc. supraorbitalis az egyes családoknál változó fejlettségű; maximális fejlettségét a macskaféléknél éri el, amelyeknél e nyúlvány a járomív felhajló ágával caudalisan zárt szemüreget alakíthat ki. A szemüregek előrefelé irányulnak, ezáltal a ragadozók látóterének nagy részében lehetővé válik a binokuláris látás. A csontos szájpadlás némely ragadozóknál a zápfogsorok hátulsó részénél végződik, azonban gyakran kialakulhat egy zápfogak mögé terjedő csonthíd, amely esetekben a choana a felső fogsorok végétől eltávolodhat. A csontos dobhólyag a ragadozók túlnyomó többségénél fejlett (csupán az Nandinia binotata esetében nem csontosodik el). A mérsékelten tágas for. infraorbitale általában nem sokkal a szemüreg előtt található, a kutyaféléknél azonban előretolódik. A könnycsont kisméretű; a for. lacrimale nem az arckoponya felszínén, hanem a szemüregen belül nyílik. Az állkapocs alakja nemzetségenként változik, lehet nyújtott (pl. Canis, Vulpes) vagy rövid (pl. Mustela, Felis), a koronanyúlvány magassága szintént csoportonként variál. A hengeres bütyöknyúlvány tengelye a fogsor vonalára merőleges. A hegyes szögletnyúlvány általában kisméretű.
  
Macskafélék családja (Felidae)
 A család jellemzése:

A koponya csontjai nem olvadnak össze, a köztük húzódó varratok felnőtt állatoknál is jól láthatók. Az erősen megrövidült arcorr meredeken ível át a magas agykoponyába. A nyakszirti tájékon magas csonttarajok találhatók. A viszonylag szűk, ovális foramen infraorbitale közvetlenül a szemüreg előtt, a P2 fölött nyílik. A járomcsont rostralis nyúlványa a foramen infraorbitale fölé ékelődik. A tágas szemüreg elején a foramen lacrimale oldalnézetben is látható. A homlokcsontról lehajló processus supraorbitalis és a járomcsontról felhajló processus frontalis csúcsai majdnem érintik egymást (néha össze is olvadnak), így szinte kör alakú, hátulról is zárt szemüreg alakul ki. Az ovális fissura palatina átmérője körülbelül akkora, mint az állcsonti fogsor csökevényes valódi zápfoga (M1). Az állcsonti fogsor végénél a szájpadláson bemetszés (fossa pterygopalatina) található. A choana az utolsó zápfogakat összekötő vonal mögött húzódik. A processus retroarticularis közvetlenül a dobcsont előtt található, de azzal nem érintkezik. A dobhólyag felfújt, a külső csontos hallójárat (meatus acusticus externus) hiányzik. A dobhólyag egy csontos válaszfal által két részre osztott: egy kisebb lateralis és egy nagyobb medialis üregre.
Az állkapocs labialis felületén több mentalis ideggödör nyílik. A hátrafelé hajló magas koronanyúlvány hátulsó éle kissé homorú. Hátulnézetben a hengeres bütyöknyúlvány befelé (lingvalisan) lejt. A szögletnyúlvány kisméretű.
 A felső fogsor apró metszőfogai a koponya tengelyére merőlegesen sorakoznak.

.Elálmosodtam, majd itt kell folytatn

Lásd: Огнёв  II. kötetét!
A fajok határozókulcsa:

1(2) A koponyának az alaphossza 100 mm-nél is kisebb. A fogsor hossza (C-M) ...-...mm. A felső fogsorban 4 zápfog (3 P + 1 csökevényes M) található….Vadmacska (Felis silvestris)

2(1) A koponyának az alaphossza 100 mm-nél nagyobb. A fogsor hossza (C-M) ...-...mm. A felső fogsorban 3 zápfog (2 P + 1 csökevényes M) található...Hiúz (Felis lynx)




Ami pedig a címben szereplő "545".ös bűvös számot illeti: tessenek csak utánaszámolni a feketén szedett szavait – s így kerek egésszé válik a november 21-én megkezdett, majd 24-én folytatott – a statisztika szerint sikeres – bejegyzéssor! Egyben jelzem, hogy a "számmisztikát" ezennel be is fejeztem...
S ha a Magyar Természettudományi Múzeum segíti megjelenését – talán – ebből a kéziratból is könyv válhat a Természettár-sorozatban, mint a tegnapi "545" szót (is) tartalmazó bejegyzésből 🙂



2019. november 24., vasárnap

545 szó egy megjelenésre váró könyvből...

Avagy  a SÜNI "hőskora"



Minap a Zsivágó Kávéházban volt találkozóm egykori (agárdi) madárvártai táborozómmal, ma már barátommal, Bálinttal, aki nem mellesleg ma már a Pangea Egyesület elnöke, aki ekkor vette át a facebook-on "meghirdetett" emlőshatározóm utolsó példányát az egyesülete számára. Beszélgetésünk során szóba került, hogy annak írásakor a Magyar Természettudományi Múzeum Emlősgyűjteményének ajándékoztam ama két tengerividra-koponya egyikét, amelyet Kamcsatkáról hozott nekem ajándékba a Lomonoszov Tudományegyetemen évfolyamtársam, barátom, Jurij Artyuhin. Ezeket a csontmaradványokat éppúgy a Csendes-óceán hullámai sodorták a partra, mint egykori szomszédáéit: a Steller-tengeritehénét. Ilyen koponyát sajnos nem tudtam a jeles hazai tudományos intézménynek ajándékozni, lévén, hogy magam sem rendelkeztem (s ma sem rendelkezem) olyannal, de az amúgy is ritkaságszámba megy (illetve ment/!/).


R. Kipling: A fehér fóka című regényének illusztrációja (W.H. Drake rajza) Steller-tengeritehenével - 1895-ből - ami egyfajta anakronizmus, lévén ez a faj – a feljegyzések szerint – egy Popov nevű vadász/kereskedőnek "köszönhetően" 1768-ban végleg megszűnt létezni!

Steller feljegyzése szerint e faj húsa nem volt különösebben ízletes (ugyanakkor kemény volt; gyakorlatilag ehetetlen) – vagyis éppúgy rendszerezte a teremtményeket, mint Bajár (szintén egyetemi évfolyamtársam, kedves mongol /ezzel együtt igazi europäer/ barátom, aki sajátságos dichotomikus határozókulcsot állított fel a Földet benépesítő lények számára, s szerinte a határozás első lépésében kétféle lény létezik: ehető és nem ehető! Ami e két kategóriába nem sorolható: az nincs!
Kipling A fehér fóka című regényét (amelynek 1895-ből származó illusztrációja e blogbejegyzés második képe) így kezdi (betűpontossággal idézve):"Amit elmondok, sok-sok esztendő előtt történt Novastosnában, a Szent Pál szigetének északkeleti kiszögelésénél, mélyen bent a Behring-tengerben. Limmershin, a téli ökörszem, mesélte el nekem az egész történetet, mikor majd odafagyott egy Japánban haladó gőzös kötelei közé s én levittem kabinomba, felmelengettem s erőre kapattam, amíg néhány nap mulva vissza nem repülhetett újra Szent Pál szigetére, Limmershin nagyon kedves kis madárka s pompásan el tudja mondani az igazat." Majd itt rátér(t) Steller-tengeritehenére:
"- Eredj és kérdezd meg a tengeri tehenet, - szólt a boszorkánymester. - Ha él még, felvilágosíthat.
- Hogy ismerek rá a tengeri tehénre, ha találkozom vele? - kérdezte Kotick, sandítva.
- A tenger egyetlen lakója, amely ocsmányabb még a boszorkánymesternél is, - sikongott az egyik sirály, elcsapva a boszorkánymester orra előtt. - Ocsmányabb és faragatlanabb! Vén kagylófaló!"


(E borítóképhez – ugye – nem szükséges képaláírás?)
Ezen "bemutatás" nem túlzottan "hízelgő" e jeles fajnak, de hűen idézi a korszellemet... Bár az idézett regény megjelenésekor szegény teremtménynek már az utolsó példánya sem élt, így a Nobel-díjas angol regényíró nyilván nem is ismerhette a pontos jellemvonásait! Róla a Nobel-díjasokat bemutató világhálós helyen itt található részletes ismertetés:

Kipling említett regénye elérhető a világhálón, itt:

Tulajdonképpen még égi-szerencse, hogy Kipling ezen művében szerepeltette, még-ha anakronisztikusan is, nem pediglen "A dzsungel könyve" regényalakjai között adott helyet Maugli, , Bagira és társaik mellett...


Természetesen ez is anakronizmus ezen blogbejegyzésben:  és Bagira

A Kamcsatka mellett élő faj egyik utolsó, 1990-ben – egy expedíció során –  megtalált maradványát a Tyimirjazev Biológiai Múzeumban (Биологический музей имени К. А. Тимирязева) őrzik.




Steller-tengeritehenének galériája 1.
(Csontváz a Finn Természettudományi Múzeumban)


Steller-tengeritehenének galériája 2.




Steller-tengeritehenének galériája 3.
(cultiris.com)



Steller-tengeritehenének galériája 4.


Minthogy e blogom létrehozását elsősorban Flóra (és MVA /akinek blogja az itt a jobb oldali blogsávban Flóra kedvenc blogjai között szerepel/) motiválta, így idetartozik, hogy Flóra sétáltatása közben jutott eszembe, hogy saját cikkem a Süni magazinban megjelent Steller tengeri tehene címmel. Hogy honnan tudható meg pontosan a megjelenés éve (miközben ezen folyóirat teljes lapszámát sajnos nem őriztem meg, csupán ezt az egyetlen oldalt /amelyen – a lapok többségétől eltérő módon – nem szerepel a megjelenés dátuma/ tartottam meg)? Roppant egyszerű: az első mondat alapján könnyedén kiszámítható. És hogy a Süni magazinról is megemlékezzek, éppen ez volt e lapnak a "hőskora", akkoriban Kovács Zsolt főszerkesztő  – elismerésre méltó módon – igen jeles szerzői csapatot verbuvált a Magyar Természettudományi Múzeum munkatársai közül.
MVA-hoz tartozik még, hogy amikor tudomást szerzett e blogtervemről, jelezte, hogy hatalmas saját képkollekciójában utánanéz: fellelhető-e nála recens fotó e tengeritehénről! 🙂
Idén, május elején eszembe jutott, hogy az említett (kissé fura nevet viselő) lapban sok cikkem jelent meg, amelyek zömére ma is büszke vagyok, és azok utánközlésre lennének alkalmasak az Állatvilág című lapban, amelynek főszerkesztője ismét Zsolt, ám ő azt jelezte telefonos beszélgetésünk során, hogy ilyenre nem vállalkoznak, ellenben ha küldök új anyagot, azt szívesen "lehozzák"! Június 8-án el is küldtem az e kívánalomnak megfelelő szöveg- és képanyagot, amelyre a válasz 2019. május 9-én 13:43-kor érkezett, és abban pár napnyi türelmemet kérték. Azóta eltelt jó pár hónap  – hát jobbadán közzétettem itt a blogomban, november 17-én...


Itt pedig ezennel közzéteszem az ominózus "Süni-cikkemet":


((Hangsúlyozottan zárójelben jegyzem meg, hogy el nem tudom képzelni, hova tette e cikknél az olvasószerkesztő a szemét /vagy szemüvegét?/, amikor a 2 (azaz kettő) illusztrációnál "felvételei" és "rajzai" szerepel , a vezetéknevem pedig ékezettel szerepel, a szirénfélék pedig – szerkesztése során – a zoológiai nómenklatúrában merőben szokatlan "Siernia" verzióra ferdítődött - amelyet most gépem helyesírás-ellenőrzője is hibaként jelez, piros/hullámos vonallal aláhúzva. 🙂
 E cikkemhez hozzászólást, s akár kritikát is köszönettel fogadok a bejegyzés alatt található "Megjegyzések" menüpontnál.))

Most pedig visszatérve a mába, akarom írni, a majdnem 56 millió évvel ezelőtti múltba, javában zajlik a szerkesztői munka a hazai Eocén kor (mintegy 22 millió év/!/) lényeinek bemutatásán, olyan szakemberekkel, akikkel hatékonyan tudunk együttműködni, és jó eséllyel egy hónap múlva elkészül az említett – régmúlt – idő élővilágát bemutató könyv, az általam szerkesztett Természettár-sorozat következő köteteként. Amikor e kiadvány előkészületeiről meséltem Kordos Lászlónak telefonon, hallottam, amint szinte "felcsillant" a hangja ezt meghallván és azt jelezte, hogy ebben a korban vidékünkön (azt mégse írhatom, hogy Magyarországon) szinte rezsegtek a tengeritehenek! Na nekem több se kellett, nekiláttam a képkeresésnek, e munka néhány eredménye e bejegyzésben látható illusztrációként.

Steller-tengeritehenének galériája 5/A
(A Székesfővárosi Állat- és Növénykert /Nadler Herbert által főszerkesztett/ jeles havilapjának 1941. márciusi lapszámának címlapja, dugongfotóval
 /ez a faj Steller-tengeritehene legközelebbi rokona/)



Steller-tengeritehenének galériája 5/B
Külön érdemes figyelni arra, ki e lap "kiadója"! 🙂




Steller-tengeritehenének galériája 6/A
(Kordos László MÁFI-jelentéséből)

Steller-tengeritehenének galériája 6/B
(Kordos László MÁFI-jelentéséből)



Steller-tengeritehenének galériája 7

E bejegyzés stílszerű zárásához – a társszerző, Szabó Márton szíves engedélyével – közlök két, a Steller-tengeritehénre vonatkozó bekezdést a készülő könyvből (545 szóban/!/🙂):

"A manátuszfélék (Trichechus spp.) édes- és brakkvizű folyók és folyódelták lakói. Ezzel szemben a dugong szigorúan sósvízi szirénfaj, sőt, az 1768 óta kihaltként számon tartott, egykor akár 10 méteres testhosszúságot is megközelítő Steller-tengeritehén (Hydrodamalis gigas) is az volt. A mai tengeritehenek tengerifűfélékkel táplálkoznak. Ezek a növények a partközeli élőhelyek fotikus zónájának lakói, mivel életműködésükhez elengedhetetlen a fény. Ez a táplálékpreferencia minden jel szerint igaz volt a tengeritehenek valamennyi kihalt képviselőjére is, így a szirének fontos őskörnyezeti indikátorok.
A hazai eocén szirének
Eocén megjelenését követően a csoport a miocénben érte el sokféleségének csúcsát. Hazánk területén előkerültek eocén, oligocén és miocén korú szirénmaradványok is, a középső-miocén badeni emeleténél fiatalabbat nem ismerünk. Az akkori legfrissebb felfedezések tükrében Kordos László 2002-ben összegezte a magyarországi eocén tengeritehén-előfordulásokkal kapcsolatos adatokat. A hazai leletanyagból – annak szegényesen megőrződött mivolta ellenére – a múlt század óta 3 új faj került leírásra: a Sirenavus hungaricus Kretzoi, 1941, a Paralitherium tarkanyense Kordos, 1977, és az Anisosiren pannonica Kordos, 1979.
A Sirenavus hungaricus volt a Kárpát-medence eocén üledékeiből elsőként, új génusz új fajaként leírt ősszirén (V.9.1. ábra). A holotípus példány Tatabánya (Felsőgalla) középső-eocén korú rétegeiből került elő, és eredetileg a következő elemeket tartalmazta: egy töredékes koponya (a felső állcsont és a fogak nélkül), valamint a hozzá tartozó, ugyancsak nem teljesen ép bal és jobb állkapocs (bennük a leghátsó fogak maradványaival), továbbá néhány borda. A bordáknak sajnos valamikor 19411978 között nyoma veszett. Érdemes megfigyelni, hogy ha a koponyát és az állkapcsokat egymáshoz viszonyítva megközelítőleg eredeti pozíciójukba helyezzük, a hiányzó részek törései nagyjából egy vonalba esnek (V.9.2. ábra). Ez arra utal, hogy a koponya egyetlen törésvonal mentén hasadt el, melyet akár egy nagy munkagép is okozhatott. A típus-anyag megmaradt csontelemei a Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteményében találhatók. A S. hungaricus leírása alapján a legtöbb eocén korú, közepes méretű hazai tengeritehén a Sirenavus génuszba sorolható, sőt a csontmaradványok erős hasonlósága alapján a Paralitherium tarkanyense is a S. hungaricus fajhoz tartozhatott.
A Magyar Természettudományi Múzeum gerinces őslénytani gyűjteményében található egy másik különleges eocén szirénlelet is Tatabányáról (V.9.3. ábra). A maradvány egy közel teljes csontváz. A szirén elpusztulása után a tetem a fosszilizáció során megőrizte anatómiai rendezettségét, és a különböző testrészek egymáshoz viszonyítva többé-kevésbé eredeti helyükön őrződtek meg. A lelet másik sajátossága, hogy maguk a csontok sajnos már nincsenek benne a csontvázat beágyazó kőzetben, ma már mindössze a csontok lenyomata vizsgálható. Ennek oka, hogy a kemény kőzetet bányászat során robbantással fejtették, és a csontvázat magában foglaló kőtömböt kimozdító robbanás magukat a csontokat megsemmisítette – apróra törve kiperegtek a kőzetből. A csontvázlenyomaton megfigyelhető a gerincoszlop egy szakasza, számos borda, és a koponya egyes részeinek lenyomata, eredeti helyzetben.
A Magyar Természettudományi Múzeum gerinces őslénytani gyűjteményében egyéb, jobbára kisebb eocén szirénleletek vannak Balinkáról, Budapestről, Dudarról, Inotapusztáról, Tatabányáról, Tokodról és Ürömről. Hazánk további eocén szirénleleteinek java a Magyar Bányászati és Földtani Szolgálat őslénytani gyűjteményében található.
Környezetjelző szerepükön túlmenően ezek az állatok részei voltak a táplálkozási láncolatnak is; ahol egy zsákmányállat populációja jelen van, ott szükségszerűen megjelennek a rá vadászó ragadozók is. A tengeritehenek esetében a potenciális ragadozókat halak, azon belül is cápák között kell keresnünk. Az Otodus (Carcharocles) angustidens méretét tekintve minden bizonnyal komoly veszélyt jelenthetett az egykori tengeritehenekre, ráadásul fogmaradványaik gyakran fordulnak elő egyazon lelőhelyeken, mint a hazai eocén szirénleletek. E cápák fogazata arról árulkodik, hogy a kifejlett egyedek tápláléka részben a vízi emlősök közül került ki."

További frissítés gyanánt mellékelek e kötetből egy adekvát oldalpárt is:

S hogy került e blogbejegyzés címébe az "525-es karaktersor"? Hát tessék csak utánaszámolni!... 🙂



Ha felkeltette érdeklődését ez a bejegyzés, a benne említett könyvet 2020 tavaszán keresse a világhálón a commerce.nhmus.hu oldalon vagy a Magyar Természettudományi Múzeumban (1083 Budapest, Ludovika tér 2–6.)!