2014. január 28., kedd

Irány a Zeneakadémia!

Városi sétánk közben Flóra erőteljes érdeklődést mutatott a közelmúltban felújított Zeneakadémia irányában. A bejáratnál arisztokratikus lépésekkel körbejárkált, azt kereste, hogyan tudna bejutni az épületbe. Pedig, ahogy a régi viccből tudjuk, az nem is olyan egyszerű...

Járókelő kérdezi a szembejövőtől a Király utcában:
- Segítsen, legyen szíves, hogyan jutok a Zeneakadémiára?
A válasz:
- Kitartással, és sok-sok gyakorlással!

Bár a kutyanevelés terén magam is a sok gyakorlás híve vagyok, itt, a Zeneakadémia bejáratánál egy kicsit megilletődve és pironkodva hívom tovább vérebemet. Merthogy ebben az épületben egyszer volt alkalmam színpadra állni, mindenféle gyakorlás nélkül is.

"Hogyan jutok a Zeneakadémiára?"

A történet sok évvel ezelőtti. Egy délután felhívott kedves rokonom, hogy este lenne-e szabadidőm, és van-e szalonképes ruhám, mert egy koncerten segíteni kéne neki, kottalapozóként. Rögtön igent mondtam, hiszen már amúgy is régen érdekelt, milyen lehet egy koncert hangulata a színpadról nézve...
A hivatalos program este 7-kor kezdődött, háromnegyed hétre kellett a helyszínre érkeznem. Időben a kulisszák mögé értem, ekkor még javában tartott a kották rendezése, a művészeti részletek megbeszélése, így nekem öt perccel a koncert előtt jutott szó, amikor végre előállhattam a nagy kérdéssel:
- És mi lesz a jel?
- Miféle jel????
- Hát a jel, hogy mikor kell lapozzak?
Magától értetődőnek tartottam, hogy nyilván létezik valami egyezményes bólintás vagy kacsintás, amiből a zongorista mellett a lapozónak értenie kell, hogy ideje a kottán lapot váltani.
A válasz lehangoló volt:
- A koncert közben nézed a kottát, és amikor elérkezünk a lap alján szereplő hangokhoz, akkor lapozol.
- Na de én nem tudok kottát olvasni!!!
Ez a válasz meg a zenészeket hangolta le.
- De hát gyermekkorodban jártál szolfézsra!?
Nem maradt idő kifejtenem, hogy a szolfézsórák helyett annak idején én jobbára a zeneiskolától nem messze található Egyetemi Könyvesbolt emeleti részét látogattam, ahol a Magyarország Állatvilága sorozat legkülönfélébb köteteit lehetett megvásárolni. Mondom, erre nem volt idő, mert a zenészek ugratásnak vélték vallomásomat, és mert perceken belül kezdődött a koncert! A műpártoló közönség a Zeneakadémia színpadán aznap három személyt láthatott: a nagybőgős szólistát, a zongorakísérőt - és jómagamat, aki még csak kottát sem tud olvasni. Néha kitekintgettem a zongora mögül a teltházas néző/hallgató-térre, és csak nehezen tudtam visszatartani fuldokló röhögésem: "Jó ég, mit keresek én itt???"...Debütálásom sokaknak emlékezetes maradt! A - számomra szürreális - koncert végeztével a Zeneakadémia egyik vezetője külön megemlékezett a produkciómról, és rákérdezett a zenészeknél, hogy a kottalapozóra hol sikerült szert tenniük. Arra mindenesetre büszke vagyok, hogy valami atavisztikus zeneelméleti érzékkel az esetek legalább egyharmadában tökéletes időzítéssel lapoztam odébb a kottát. Az esetek másik kétharmadáról ezúttal ne essék szó... Összegzésként: nagyon izzasztó munka kottalapozónak lenni! Zongora melletti ténykedésem talán a száz éve elhunyt, köztudottan siket Herman Ottó fellépésére hasonlíthatott, aki egykoron a Pulszky-szalon zongorájánál parodizálta Liszt Ferencet, míg a háta mögött, a szalon ajtajában személyesen meg nem jelent a híres zenész.

Annyit mindenesetre eldöntöttem, hogy ha újra hívnak a Zeneakadémiára, valamilyen ürüggyel kimentem magam. Vagy nagyon sokat gyakorlok előtte - egyezményes jelre lapozni. 
Na lapozzunk!

2014. január 27., hétfő

Téli sasolás

Hát mégiscsak téliesre fordult az idő. Flórával csendben, mozdulatlanul ülünk, és bámuljuk, ahogy a hóban a ragadozómadaraknak kitett húsdarabokhoz közelítenek a parlagi sasok, mellettük pedig szarkasereg tépkedi a koncot. A metsző hidegben a hús is átfagyott, a madarak csőre csak kisebb darabokat tud lecsípni.

"Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő."

Petőfi "A puszta, télen" című verse jól érzékelteti, mit kell most a madaraknak kibírni.
Az az igazság, hogy jómagam és vérebem az ingyenebédre gyülekező madársereg életét nem lessátorból, hanem fűtött helyről, a Hortobágytól elég távol, webkamera segítségével szemléljük.

A díszvendégek: a parlagi sasok


Időnként csak szarkák és dolmányos varjak láthatók az etetőhely környékén, aztán megjelennek a parlagi sasok is, úgyhogy érdemes időről időre visszanézni ide.

Ősszel a hollók vették észre elsőként az etetőhelyet
A parlagi sas védelmével foglalkozó kutatók munkájáról a www.parlagisas.hu honlapon találni számos fontos és érdekes információt.
Néhány részlet a honlap anyagából:

"A világszerte veszélyeztetett parlagi sas magyarországi állománya lassan, de folyamatosan nő az 1980-as évek óta. Az Európai Unió állományának kétharmada nálunk fészkel és 2011-re a költőpárok száma elérte a 140-et. Akkor hol itt a probléma? – kérdezhetnénk jogosan. 
A probléma, ami sürgős intézkedéseket igényel, 2005-ben jelentkezett először parlagi sasoknál. Ekkor két ismeretlen okból elpusztult példány került elő, amelyekről kiderült, hogy mérgezés áldozatai lettek, amelyre az 1970-es évek óta nem volt példa Magyarországon. Ekkor szomorú, de egyedi esetnek gondoltuk ezt. Sajnos nem lett igazunk, mert ezzel az esettel egy soha nem látott saspusztulás vette kezdetét. 2006-ban 12, 2007-ben 8, 2008-ban pedig már 17 megmérgezett parlagi sasról szereztünk tudomást. A 2008-ban életre hívott Mérgezésellenes Kerekasztal keretében széles összefogás jött létre, és az MME, a nemzeti park igazgatóságok, a Nemzeti Nyomozóiroda, a Vadászkamara, a környezetvédelmi, vadászati és növényvédelmi hatóságok, valamint állatorvosok együtt kezdtek kampányba a mérgezések visszaszorítása érdekében. A mérgezések hátterében levő okokról, az ide vonatkozó jogszabályokról, illetve a Mérgezésellenes Kerekasztal akciótervéről a Madártávlat 2008. évi 2. lapszámában olvashatnak.
Az elmúlt négy év szakmai és ismeretterjesztő elemeken alapuló kampányának sikerült valamelyest a 2005-2008 között exponenciálisan felfutó mérgezési hullámot mérsékelni, azonban az esetek korántsem szűntek meg. A legfrissebb 2012 szeptemberében elpusztult három sassal már 69-re emelkedett a mérgezés következtében elpusztult és megtalált parlagi sasok száma, és a nem ismert esetek száma ennek többszöröse lehet. Persze nem a parlagi sasok voltak az egyedüli áldozatok, 93 rétisas és több mint ezer más védett és fokozottan védett madár esett mérgezés áldozatául Magyarországon az elmúlt évtizedben. A mérgezések mellett parlagi sasok lelövése, és fészkeik kilövése is előfordult az elmúlt években öt, illetve két esetben. Ezek a nemzetközi szinten is kirívó természetkárosítási esetek nem véletlenül keltették fel az európai döntéshozók érdeklődését, hiszen ha ez a pusztítás folytatódik, akkor több évtizedes természetvédelmi munka eredményét, és a parlagi sas esetében gyakorlatilag az egész EU-s állomány stabilizálódását veszélyeztethetik."

A parlagi sasok védelmét segíti ez az etetőhely, amely télen biztonságos táplálékforrást biztosít a sasoknak, csökkentve az esetleges további mérgezéses eseteket, egyben lehetőséget nyújt a nagyközönségnek, hogy a világháló segítségével betekintést nyerjen bárki a sasok életébe.

A sasvédelmet már képzett hazai keresőkutya is segíti, erről filmfelvétel megtekinthető a világhálón.

2014. január 16., csütörtök

Tél, temető, téltemető

A Jókai-kertben tett rövid látogatás során megnéztük a közelmúltban felújított park kőzetkiállítását és színvonalas ismertető tábláit. Az egyik táblán olvasható Jókai Mór kívánsága, miszerint itt szeretne nyugodni, a vén hársfák alatt, nem pedig a nemzeti sírkertben. Egy másik tábláról kiderül, hogy (talán mondani sem kell): nem itt helyezték végső nyugalomra, hanem a Kerepesi temetőben... Hiába na, aki az elképzeléseinek érvényt akar szerezni, méltóztassék részt venni értekezleteken, ünnepségeken, szervezőbizottságokban, és legfőképpen ne méltóztassék meghalni.


Egy röpke sétát tettünk még a budai erdőkben, ahol a tölgyesek avarrétegéből már sok helyen előkandikálnak a kontyvirágok zsenge levelei. Első pillantásra furcsának hat, hogy a száraz levéltömegből előtörő friss növényeket miért nem legelik le azonnal a táplálékot kereső vadak, hiszen az ínséges időszakban itt is, ott is alaposan feltúrták az erdőt, élelem után kutatva. A válasz a kontyvirág leveleiben rejtőzik. Ha óvatosan megrágcsálunk egy ilyen levelet, kis idő múlva kellemetlen, szúrós érzés tölti el szánkat, ahogy a levél sejtjeiből a tű alakú kalcium-oxalát kristályok beveszik magukat a nyelvünkbe. Órákig tartó kellemetlen élmény ez, amelyet a legelő állatok sem vállalnak be a táplálékért cserébe.
Ha bárkinek a kísérletező kedvét felkeltették e sorok, hangsúlyozandó, hogy csak egy parányi levéldarabot vegyen a szájába, és a próba után a megrágott levelet sem szabad lenyelni! A hatás így is garantáltan jelentkezik pár másodperc múlva... A szúrós érzés csökkenthető szénsavtartalmú üdítőital elfogyasztásával, lévén az feloldja a kellemetlenkedő rafidkristályokat.


A foltos kontyvirág elvileg április-május táján virágzik, de ha ilyen marad az időjárás, az vélhetőleg "bekavar" a virágzási időbe is. A kontyvirág szaporítószerve roppant fura alkotmány, és alapot adott a pajzán kedvű angol növénybarátoknak, hogy e növényt különös nevekkel illessék, amelyek közül nekem kedvencem a "lords and ladies". E név ugye nem igényel különösebb etimológiai magyarázatot.
A januári tavasz már a kertekben is jelentkezik, tegnap már az idei első téltemetőt sikerült lefotóznom. Mondjuk az idei tél temetését fölösleges meghirdetni, lévén ez a tél január közepéig  (még?) el se kezdődött.
Kiegészítés: a következő napon a Gellért-hegyen egy szép téltemető-állományt sikerült találni.




2014. január 9., csütörtök

Denevérebezés

A régi anyagok között pakolgatva ma kezembe kerültek a több mint 20 évvel ezelőtt kreált denevérrajzaim, amelyeket annak idején Dr. Csorba Gábor felkérésére készítettem. A patkósdenevérekről készített illusztrációk egy szakmonográfiában jelentek meg, de a patkósdenevérek mellett sikerült néhány más érdekességet is lerajzolni a londoni múzeumi tanulmányutak során. Egyszer egy londoni szálloda (Baron's Hotel) szűkös helyiségében üldögélve azon tanakodtam, hogy vajon a világ mely múzeumában őrizhetik a legkisebb denevérfaj, a dongódenevér (Craseonycteris thonglongyai) típuspéldányát. A nevezetes fajt 1973-ban fedezték fel Thaiföldön. E parányi lény a legkisebb emlősállatok egyike, akkora mint egy dongó, testtömege 1,5-3 gramm. Másnap a Natural History Museum gyűjteményében, ahol összességében több hetet dolgozhattunk, végignéztem az összes szekrény feliratát, hiszen kézenfekvőnek tűnt, hogy a világ eme központi zoológiai gyűjteményében őrzik a híres állatot. Rövid keresgélés után rá is leltem a 77.2990. leltári számot viselő típuspéldányra, amelyet így módom volt mikroszkóp alatt is megvizsgálni. És ha már kézbe vehettem, gyorsan rajzot is készítettem a koponyájáról.

Craseonycteris thonglongyai
Döbbenetes volt látni, hogy e csöppség pár milliméter hosszúságú fogazata majdnem olyan szemfogakkal és tarajos zápfogakkal büszkélkedhet, mint egy farkas. Az ázsiai miniatürizálás csodája! A rajz elkészítése után a típuspéldány gyorsan visszakerült piros kupakkal zárt üvegfiolájába, a fiola pedig a megfelelő szekrény megfelelő rekeszébe. A nevezetes múzeum kollekciójának méretéről annyit említenék, hogy csak az emlősgyűjtemény önmagában hét (7!) emeletet foglal el, ezen belül a harmadik emeleten kizárólag erszényesek és denevérek voltak elhelyezve biztonságos szekrényekben. Amikor reggelente a mármár zsúfolásig telt kiállítási téren keresztül mentünk a kulisszák mögé az emlősgyűjteménybe a denevéreket vizsgálni, nem múlt el alkalom, hogy ne találtunk volna olyan kiállított preparátumot, ami korábban elkerülte figyelmünket. Hol az egyik sarokban tűnt fel egy újnak tetsző orrszarvú, hol a folyosó mellett jelent meg egy mamutcsontváz, amely mintha korábban nem lett volna ott. A bőség agyilag egyszerűen befogadhatatlan volt egyszeri (kétszeri, ötszöri, százszori) átnézéssel.
Miközben denevéres jegyzeteimet rendezgetem és e sorokat írom, Flóra tüntetőleg unja magát, láthatólag sétálni szeretne indulni, nyújtózkodik, majd roppant váratlan dolgot produkál: jól artikuláltan a legnagyobb ázsiai denevérfaj "latin" neve hagyja el a száját! Nem egy nyelvtörő elnevezés, igaz, és egyetlen mássalhangzó sem nehezíti a kiejtését, de akkor is egy denevérfaj tudományos neve: Ia io.
Beszélő kutya!!! És azonnal a latinnal kezdi!!! Bár az is lehet, hogy vérebem egyszerűen csak ásított...

2014. január 6., hétfő

40 éves az MME!

A Magyar Madártani Egyesületet 1974. január 6-án, 200 taggal alakult meg és az elmúlt 40 évben Közép-Kelet-Európa legjelentősebb természetvédelmi társadalmi szervezetévé vált. Herman Ottó és az általa alapított Madártani Intézet hagyománya alapvetően meghatározta az egyesület megalakulását és későbbi tevékenységét. 


A jubileumi ülés ma 11 órakor kezdődik a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében. A rendezvény webkamerás közvetítése a világhálón is megtekinthető élő adásban.
A rendezvény programja megtekinthető az MME honlapján.

2014. január 4., szombat

Szibériai lett a győztes!

Lezárult a szavazás az 2014-es Év vadvirárágáról. Az összesen beérkezett 989 szavazat 40%-át (392 voksot) a szibériai nőszirom (Iris sibirica) kapta, így ez a faj lesz idén az Év vadvirága. A nőszirmok (íriszek) e képviselőjéről sajnos nekem még nincsen saját fotóm, amit bemutathatnék itt a blogban, így más képpel kell illusztrálnom a hírt.


A teveagy barázdái erősen emlékeztetnek a nőszirmok lepelleveleinek fonákán látható mintázatra, miközben a nőszirom és a tevenyúltagy más tekintetben persze egészen más (erről részletesebben lásd Dévényi Tibor örökbecsű művét!) - (A kép forrása: www.brainmuseum.org)

2014. január 2., csütörtök

Zsákba' macska

A korábban már említett "járdaszabályt" az elmúlt napokban is segítettek gyakorolni a környék macskái. Végre sikerült közös képen megörökíteni az utca két oldalán figyelő szereplőket.


A járdaszegély tiszteletben tartását kezdetben labdával gyakoroltuk. Éjjel, amikor a gépkocsiforgalom gyakorlatilag nem jelent veszélyt, a zsákutcákban ki-kidobálgattam az úttestre egy labdát, és az akciót tudatosan irányítva azonnal leállítottam Flórát, amikor ki akart utána rohanni. Néhány próba után megértette, hogy a kocsik által uralt részre kiszaladni nem szabad, és ha marad mellettem, akkor jár a dicséret - és a jutalomfalat. Ha olykor gyalogosok szemtanúi voltak a jelenetnek, elég furcsán néztek rám, hogy vajon miért dobálom át a kutya játékát a túloldalra, és ha már átdobtam, miért nem engedem oda. Nehéz lett volna ott kifejteni a kutya okításával kapcsolatos elképzelésemet, hogy a labdát akkor dobom el, amikor akarom, fel tudok készülni az azonnali tiltásra, míg ha egy váratlanul előugró macska üldözéséről kéne lebeszélnem Flórát, akkor előzetes gyakorlás nélkül szinte lehetetlen lenne a célt elérni. Márpedig itt a cél az, hogy a vadászkutya ne rohanjon át az úttesten a kiszemelt zsákmány után, hanem nyugodtan maradjon mellettem. Ezúttal az a játék, hogy az úttestre került játékot levegőnek nézzük. Később, a sikeren felbátorodva azt kezdtem neki tanítani, hogy a zsákutca végén kanyarodva át tud jutni a túloldali járdára anélkül, hogy szabályt szegve kimenne az úttestre. Eleinte a zsákutca legvégénél, pár lépést araszolva kezdtük az újabb leckét, aztán a távolságot fokozatosan növelve néhány hét alatt eljutottunk oda, hogy Flóra már a zsákutca elejétől is végig tudja futni a távot, és rohamvágtában megkerüli az egész zsákutcát. Ennek akkor van jelentősége, ha nincs elég időm hosszú sétával lefárasztani, hiszen ily módon pár perc alatt több kilométeres táv lefutására tudom rávenni.
A minap, a zsákutca közepénél tartottunk, amikor Flóra észrevette a túloldalt figyelő macskát. Én nem azonnal "kapcsoltam", a kutya rögtönzésbe kezdett, és elkezdett rohanni, a macskától ellentétes irányba, a zsákutca vége felé - hiszen ott szabályszegés nélkül át tudott keveredni a macskás oldalra, és egy perc múlva már a túloldalról lihegve várta a dicséretet, hogy milyen frappánsan megvalósította a macskarémisztgetős tervét.
Most már csak azt kellene valahogy megértetnem vele, hogy a macska és a plüsskacsa egészen másféle játszótárs, és míg az utóbbit lehet szájba venni és a levegőbe dobálni, a macskákkal ezt nem tanácsos megkísérelni.


Azt hiszem, a friss lecke gyakorlásában a szomszéd ház vén kandúrja lesz segítségemre...