2014. január 28., kedd

Irány a Zeneakadémia!

Városi sétánk közben Flóra erőteljes érdeklődést mutatott a közelmúltban felújított Zeneakadémia irányában. A bejáratnál arisztokratikus lépésekkel körbejárkált, azt kereste, hogyan tudna bejutni az épületbe. Pedig, ahogy a régi viccből tudjuk, az nem is olyan egyszerű...

Járókelő kérdezi a szembejövőtől a Király utcában:
- Segítsen, legyen szíves, hogyan jutok a Zeneakadémiára?
A válasz:
- Kitartással, és sok-sok gyakorlással!

Bár a kutyanevelés terén magam is a sok gyakorlás híve vagyok, itt, a Zeneakadémia bejáratánál egy kicsit megilletődve és pironkodva hívom tovább vérebemet. Merthogy ebben az épületben egyszer volt alkalmam színpadra állni, mindenféle gyakorlás nélkül is.

"Hogyan jutok a Zeneakadémiára?"

A történet sok évvel ezelőtti. Egy délután felhívott kedves rokonom, hogy este lenne-e szabadidőm, és van-e szalonképes ruhám, mert egy koncerten segíteni kéne neki, kottalapozóként. Rögtön igent mondtam, hiszen már amúgy is régen érdekelt, milyen lehet egy koncert hangulata a színpadról nézve...
A hivatalos program este 7-kor kezdődött, háromnegyed hétre kellett a helyszínre érkeznem. Időben a kulisszák mögé értem, ekkor még javában tartott a kották rendezése, a művészeti részletek megbeszélése, így nekem öt perccel a koncert előtt jutott szó, amikor végre előállhattam a nagy kérdéssel:
- És mi lesz a jel?
- Miféle jel????
- Hát a jel, hogy mikor kell lapozzak?
Magától értetődőnek tartottam, hogy nyilván létezik valami egyezményes bólintás vagy kacsintás, amiből a zongorista mellett a lapozónak értenie kell, hogy ideje a kottán lapot váltani.
A válasz lehangoló volt:
- A koncert közben nézed a kottát, és amikor elérkezünk a lap alján szereplő hangokhoz, akkor lapozol.
- Na de én nem tudok kottát olvasni!!!
Ez a válasz meg a zenészeket hangolta le.
- De hát gyermekkorodban jártál szolfézsra!?
Nem maradt idő kifejtenem, hogy a szolfézsórák helyett annak idején én jobbára a zeneiskolától nem messze található Egyetemi Könyvesbolt emeleti részét látogattam, ahol a Magyarország Állatvilága sorozat legkülönfélébb köteteit lehetett megvásárolni. Mondom, erre nem volt idő, mert a zenészek ugratásnak vélték vallomásomat, és mert perceken belül kezdődött a koncert! A műpártoló közönség a Zeneakadémia színpadán aznap három személyt láthatott: a nagybőgős szólistát, a zongorakísérőt - és jómagamat, aki még csak kottát sem tud olvasni. Debütálásom sokaknak emlékezetes maradt! A koncert végeztével a Zeneakadémia egyik vezetője külön megemlékezett a produkciómról, és rákérdezett a zenészeknél, hogy a kottalapozóra hol sikerült szert tenniük. Arra mindenesetre büszke vagyok, hogy valami atavisztikus zeneelméleti érzékkel az esetek legalább egyharmadában tökéletes időzítéssel lapoztam odébb a kottát. Az esetek másik kétharmadáról ezúttal ne essék szó... Összegzésként: nagyon izzasztó munka kottalapozónak lenni! Zongora melletti ténykedésem talán a száz éve elhunyt, köztudottan siket Herman Ottó fellépésére hasonlíthatott, aki egykoron a Pulszky-szalon zongorájánál parodizálta Liszt Ferencet, míg a háta mögött, a szalon ajtajában személyesen meg nem jelent a híres zenész.

Annyit mindenesetre eldöntöttem, hogy ha újra hívnak a Zeneakadémiára, valamilyen ürüggyel kimentem magam. Vagy nagyon sokat gyakorlok előtte - egyezményes jelre lapozni. 
Na lapozzunk!

2014. január 27., hétfő

Téli sasolás

Hát mégiscsak téliesre fordult az idő. Flórával csendben, mozdulatlanul ülünk, és bámuljuk, ahogy a hóban a ragadozómadaraknak kitett húsdarabokhoz közelítenek a parlagi sasok, mellettük pedig szarkasereg tépkedi a koncot. A metsző hidegben a hús is átfagyott, a madarak csőre csak kisebb darabokat tud lecsípni.

"Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő."

Petőfi "A puszta, télen" című verse jól érzékelteti, mit kell most a madaraknak kibírni.
Az az igazság, hogy jómagam és vérebem az ingyenebédre gyülekező madársereg életét nem lessátorból, hanem fűtött helyről, a Hortobágytól elég távol, webkamera segítségével szemléljük.

A díszvendégek: a parlagi sasok


Időnként csak szarkák és dolmányos varjak láthatók az etetőhely környékén, aztán megjelennek a parlagi sasok is, úgyhogy érdemes időről időre visszanézni ide.

Ősszel a hollók vették észre elsőként az etetőhelyet
A parlagi sas védelmével foglalkozó kutatók munkájáról a www.parlagisas.hu honlapon találni számos fontos és érdekes információt.
Néhány részlet a honlap anyagából:

"A világszerte veszélyeztetett parlagi sas magyarországi állománya lassan, de folyamatosan nő az 1980-as évek óta. Az Európai Unió állományának kétharmada nálunk fészkel és 2011-re a költőpárok száma elérte a 140-et. Akkor hol itt a probléma? – kérdezhetnénk jogosan. 
A probléma, ami sürgős intézkedéseket igényel, 2005-ben jelentkezett először parlagi sasoknál. Ekkor két ismeretlen okból elpusztult példány került elő, amelyekről kiderült, hogy mérgezés áldozatai lettek, amelyre az 1970-es évek óta nem volt példa Magyarországon. Ekkor szomorú, de egyedi esetnek gondoltuk ezt. Sajnos nem lett igazunk, mert ezzel az esettel egy soha nem látott saspusztulás vette kezdetét. 2006-ban 12, 2007-ben 8, 2008-ban pedig már 17 megmérgezett parlagi sasról szereztünk tudomást. A 2008-ban életre hívott Mérgezésellenes Kerekasztal keretében széles összefogás jött létre, és az MME, a nemzeti park igazgatóságok, a Nemzeti Nyomozóiroda, a Vadászkamara, a környezetvédelmi, vadászati és növényvédelmi hatóságok, valamint állatorvosok együtt kezdtek kampányba a mérgezések visszaszorítása érdekében. A mérgezések hátterében levő okokról, az ide vonatkozó jogszabályokról, illetve a Mérgezésellenes Kerekasztal akciótervéről a Madártávlat 2008. évi 2. lapszámában olvashatnak.
Az elmúlt négy év szakmai és ismeretterjesztő elemeken alapuló kampányának sikerült valamelyest a 2005-2008 között exponenciálisan felfutó mérgezési hullámot mérsékelni, azonban az esetek korántsem szűntek meg. A legfrissebb 2012 szeptemberében elpusztult három sassal már 69-re emelkedett a mérgezés következtében elpusztult és megtalált parlagi sasok száma, és a nem ismert esetek száma ennek többszöröse lehet. Persze nem a parlagi sasok voltak az egyedüli áldozatok, 93 rétisas és több mint ezer más védett és fokozottan védett madár esett mérgezés áldozatául Magyarországon az elmúlt évtizedben. A mérgezések mellett parlagi sasok lelövése, és fészkeik kilövése is előfordult az elmúlt években öt, illetve két esetben. Ezek a nemzetközi szinten is kirívó természetkárosítási esetek nem véletlenül keltették fel az európai döntéshozók érdeklődését, hiszen ha ez a pusztítás folytatódik, akkor több évtizedes természetvédelmi munka eredményét, és a parlagi sas esetében gyakorlatilag az egész EU-s állomány stabilizálódását veszélyeztethetik."

A parlagi sasok védelmét segíti ez az etetőhely, amely télen biztonságos táplálékforrást biztosít a sasoknak, csökkentve az esetleges további mérgezéses eseteket, egyben lehetőséget nyújt a nagyközönségnek, hogy a világháló segítségével betekintést nyerjen bárki a sasok életébe.

A sasvédelmet már képzett hazai keresőkutya is segíti, erről filmfelvétel megtekinthető a világhálón.

2014. január 16., csütörtök

Tél, temető, téltemető

A Jókai-kertben tett rövid látogatás során megnéztük a közelmúltban felújított park kőzetkiállítását és színvonalas ismertető tábláit. Az egyik táblán olvasható Jókai Mór kívánsága, miszerint itt szeretne nyugodni, a vén hársfák alatt, nem pedig a nemzeti sírkertben. Egy másik tábláról kiderül, hogy (talán mondani sem kell): nem itt helyezték végső nyugalomra, hanem a Kerepesi temetőben... Hiába na, aki az elképzeléseinek érvényt akar szerezni, méltóztassék részt venni értekezleteken, ünnepségeken, szervezőbizottságokban, és legfőképpen ne méltóztassék meghalni.


Egy röpke sétát tettünk még a budai erdőkben, ahol a tölgyesek avarrétegéből már sok helyen előkandikálnak a kontyvirágok zsenge levelei. Első pillantásra furcsának hat, hogy a száraz levéltömegből előtörő friss növényeket miért nem legelik le azonnal a táplálékot kereső vadak, hiszen az ínséges időszakban itt is, ott is alaposan feltúrták az erdőt, élelem után kutatva. A válasz a kontyvirág leveleiben rejtőzik. Ha óvatosan megrágcsálunk egy ilyen levelet, kis idő múlva kellemetlen, szúrós érzés tölti el szánkat, ahogy a levél sejtjeiből a tű alakú kalcium-oxalát kristályok beveszik magukat a nyelvünkbe. Órákig tartó kellemetlen élmény ez, amelyet a legelő állatok sem vállalnak be a táplálékért cserébe.
Ha bárkinek a kísérletező kedvét felkeltették e sorok, hangsúlyozandó, hogy csak egy parányi levéldarabot vegyen a szájába, és a próba után a megrágott levelet sem szabad lenyelni! A hatás így is garantáltan jelentkezik pár másodperc múlva... A szúrós érzés csökkenthető szénsavtartalmú üdítőital elfogyasztásával, lévén az feloldja a kellemetlenkedő rafidkristályokat.


A foltos kontyvirág elvileg április-május táján virágzik, de ha ilyen marad az időjárás, az vélhetőleg "bekavar" a virágzási időbe is. A kontyvirág szaporítószerve roppant fura alkotmány, és alapot adott a pajzán kedvű angol növénybarátoknak, hogy e növényt különös nevekkel illessék, amelyek közül nekem kedvencem a "lords and ladies". E név ugye nem igényel különösebb etimológiai magyarázatot.
A januári tavasz már a kertekben is jelentkezik, tegnap már az idei első téltemetőt sikerült lefotóznom. Mondjuk az idei tél temetését fölösleges meghirdetni, lévén ez a tél január közepéig  (még?) el se kezdődött.
Kiegészítés: a következő napon a Gellért-hegyen egy szép téltemető-állományt sikerült találni.




2014. január 9., csütörtök

Denevérebezés

A régi anyagok között pakolgatva ma kezembe kerültek a több mint 20 évvel ezelőtt kreált denevérrajzaim, amelyeket annak idején Dr. Csorba Gábor felkérésére készítettem. A patkósdenevérekről készített illusztrációk egy szakmonográfiában jelentek meg, de a patkósdenevérek mellett sikerült néhány más érdekességet is lerajzolni a londoni múzeumi tanulmányutak során. Egyszer egy londoni szálloda (Baron's Hotel) szűkös helyiségében üldögélve azon tanakodtam, hogy vajon a világ mely múzeumában őrizhetik a legkisebb denevérfaj, a dongódenevér (Craseonycteris thonglongyai) típuspéldányát. A nevezetes fajt 1973-ban fedezték fel Thaiföldön. E parányi lény a legkisebb emlősállatok egyike, akkora mint egy dongó, testtömege 1,5-3 gramm. Másnap a Natural History Museum gyűjteményében, ahol összességében több hetet dolgozhattunk, végignéztem az összes szekrény feliratát, hiszen kézenfekvőnek tűnt, hogy a világ eme központi zoológiai gyűjteményében őrzik a híres állatot. Rövid keresgélés után rá is leltem a 77.2990. leltári számot viselő típuspéldányra, amelyet így módom volt mikroszkóp alatt is megvizsgálni. És ha már kézbe vehettem, gyorsan rajzot is készítettem a koponyájáról.

Craseonycteris thonglongyai
Döbbenetes volt látni, hogy e csöppség pár milliméter hosszúságú fogazata majdnem olyan szemfogakkal és tarajos zápfogakkal büszkélkedhet, mint egy farkas. Az ázsiai miniatürizálás csodája! A rajz elkészítése után a típuspéldány gyorsan visszakerült piros kupakkal zárt üvegfiolájába, a fiola pedig a megfelelő szekrény megfelelő rekeszébe. A nevezetes múzeum kollekciójának méretéről annyit említenék, hogy csak az emlősgyűjtemény önmagában hét (7!) emeletet foglal el, ezen belül a harmadik emeleten kizárólag erszényesek és denevérek voltak elhelyezve biztonságos szekrényekben. Amikor reggelente a mármár zsúfolásig telt kiállítási téren keresztül mentünk a kulisszák mögé az emlősgyűjteménybe a denevéreket vizsgálni, nem múlt el alkalom, hogy ne találtunk volna olyan kiállított preparátumot, ami korábban elkerülte figyelmünket. Hol az egyik sarokban tűnt fel egy újnak tetsző orrszarvú, hol a folyosó mellett jelent meg egy mamutcsontváz, amely mintha korábban nem lett volna ott. A bőség agyilag egyszerűen befogadhatatlan volt egyszeri (kétszeri, ötszöri, százszori) átnézéssel.
Miközben denevéres jegyzeteimet rendezgetem és e sorokat írom, Flóra tüntetőleg unja magát, láthatólag sétálni szeretne indulni, nyújtózkodik, majd roppant váratlan dolgot produkál: jól artikuláltan a legnagyobb ázsiai denevérfaj "latin" neve hagyja el a száját! Nem egy nyelvtörő elnevezés, igaz, és egyetlen mássalhangzó sem nehezíti a kiejtését, de akkor is egy denevérfaj tudományos neve: Ia io.
Beszélő kutya!!! És azonnal a latinnal kezdi!!! Bár az is lehet, hogy vérebem egyszerűen csak ásított...

2014. január 8., szerda

Bajor molnár fia és a magyar fészekodúgyár

Az MME 40. évfordulója kapcsán kiterjedt adatgyűjtés zajlik, hogy az elmúlt évtizedek anyagait archiválni lehessen, és az utókornak rendezett formában megőrizzük az értékeket. A munkához én is szeretnék hozzájárulni, éjjel átnéztem a saját anyagaimat is. Közben bajor vérebem körülöttem sertepertél, végigszaglássza az összes könyvet, prospektust, folyóiratot, legszívesebben azonnal átrágná magát valamennyin. Különösen érdekli egy fenyőrönkből készített fészekodú. Ez a madárvédelmi eszköz több mint száz éve készült, igazi kuriózum, egy elhivatott mesterember kezét dicséri. Az odú hátoldalán még ma is megtalálható az egykori felirat: A M. KIR. MADÁRTANI INTÉZET FELÜGYELETE ALATT ÁLLÓ ELSŐ MAGYAR FÉSZEKODUGYÁR. Cégtulajdonos: KÜHNEL MÁRTON. BARANYA-KÁRÁSZ.

A 100 éves odúfelirat

Kühnel Márton bajor molnárcsalád leszármazottjaként, kárászi fűrésztelepén 1904-ben létesítette Herman Ottó útmutatásai alapján a gyakorlati madárvédelemben kiemelkedő fontosságú odúgyárát. 1906-ban az Erdészeti Lapok című folyóiratban már méltatták a gyár termékeit. Országszerte számos településre jutottak el mesterséges madárodúi, később külföldön is keresetté váltak, és még Milánó parkjaiban is megtalálhatók voltak.

A korabeli reklám tanúsága szerint a gyár kezdetben Debrecenben működött.
Kühnel Márton életútjáról tanulságos részletek az Aquila évkönyv 1992-es kötetében olvashatók.
A most ismét előkerült odút annak idején akár még a fészekodúgyárat meglátogató Herman Ottó is kézbe vehette (a neves tudós halálának idén lesz a századik évfordulója). Vajon a napjainkban készülő madárvédelmi berendezések túlélik majd a következő száz év viszontagságait?

2014. január 6., hétfő

40 éves az MME!

A Magyar Madártani Egyesületet 1974. január 6-án, 200 taggal alakult meg és az elmúlt 40 évben Közép-Kelet-Európa legjelentősebb természetvédelmi társadalmi szervezetévé vált. Herman Ottó és az általa alapított Madártani Intézet hagyománya alapvetően meghatározta az egyesület megalakulását és későbbi tevékenységét. 


A jubileumi ülés ma 11 órakor kezdődik a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében. A rendezvény webkamerás közvetítése a világhálón is megtekinthető élő adásban.
A rendezvény programja megtekinthető az MME honlapján.

2014. január 4., szombat

Szibériai lett a győztes!

Lezárult a szavazás az 2014-es Év vadvirárágáról. Az összesen beérkezett 989 szavazat 40%-át (392 voksot) a szibériai nőszirom (Iris sibirica) kapta, így ez a faj lesz idén az Év vadvirága. A nőszirmok (íriszek) e képviselőjéről sajnos nekem még nincsen saját fotóm, amit bemutathatnék itt a blogban, így más képpel kell illusztrálnom a hírt.


A teveagy barázdái erősen emlékeztetnek a nőszirmok lepelleveleinek fonákán látható mintázatra, miközben a nőszirom és a tevenyúltagy más tekintetben persze egészen más (erről részletesebben lásd Dévényi Tibor örökbecsű művét!) - (A kép forrása: www.brainmuseum.org)

2014. január 3., péntek

A "csatázó" véreb

A vérebek harciasságáról szóló tévhit mélyen gyökerezik... A wikipédián bukkantam a mellékelt ostobaságra elírásra: "Csatázó képességét különösen nagyra tartják."

Ez a mondat több kutyás könyvben is felbukkant már, mondhatni könyvről könyvre száll, és minden kritika nélkül veszik át a könyvek készítői, igazolva, hogy olykor fogalmuk sincsen arról, amiről írnak. Ráadásul hozzájárulnak a hibás ismeretek terjesztéséhez. 
Csatázó képesség??? A vérebeknek a csapázó képessége kiváló! A vadak csapáját (nyomvonalát) követik. Az egyik könyv szerkesztője vélhetőleg nem ismerte ezt a szót, eltanakodott, mi a szösz lehet az a "csapa" és hogyan kéne javítani a "csapázást", majd arra jutott, hogy ide minden bizonnyal a "csatázás" a megfelelő szó. Ilyenkor derül ki, hogy az igazán képzett korrektor munkája kincset ér! Nem is értem, hogy a könyvek impresszumában miért nem tüntetik fel mindig a korrektor nevét.
Még egy percre a könyvkiadás házatáján maradva, eszembe jutott egy holland könyv magyar fordítása, amelynek kéziratában az egyik mondat azt taglalta, hogy az egyik törpetyúk utódai között mutáns kiscsibék keltek ki, amelyeknek faroktollai nem voltak, ugyanakkor az álluknál kis tollpamacs díszelgett. Az eredeti fordítás kérdéses mondata ez volt: "Nagy volt a meglepetés, amikor a fészekből szakállas farkatlan törpék keltek ki." Az olvasók is minden bizonnyal meglepődtek volna, ha ez a szövegrész változtatás nélkül így jelenik meg a könyvben.

2014. január 2., csütörtök

Zsákba' macska

A korábban már említett "járdaszabályt" az elmúlt napokban is segítettek gyakorolni a környék macskái. Végre sikerült közös képen megörökíteni az utca két oldalán figyelő szereplőket.


A járdaszegély tiszteletben tartását kezdetben labdával gyakoroltuk. Éjjel, amikor a gépkocsiforgalom gyakorlatilag nem jelent veszélyt, a zsákutcákban ki-kidobálgattam az úttestre egy labdát, és az akciót tudatosan irányítva azonnal leállítottam Flórát, amikor ki akart utána rohanni. Néhány próba után megértette, hogy a kocsik által uralt részre kiszaladni nem szabad, és ha marad mellettem, akkor jár a dicséret - és a jutalomfalat. Ha olykor gyalogosok szemtanúi voltak a jelenetnek, elég furcsán néztek rám, hogy vajon miért dobálom át a kutya játékát a túloldalra, és ha már átdobtam, miért nem engedem oda. Nehéz lett volna ott kifejteni a kutya okításával kapcsolatos elképzelésemet, hogy a labdát akkor dobom el, amikor akarom, fel tudok készülni az azonnali tiltásra, míg ha egy váratlanul előugró macska üldözéséről kéne lebeszélnem Flórát, akkor előzetes gyakorlás nélkül szinte lehetetlen lenne a célt elérni. Márpedig itt a cél az, hogy a vadászkutya ne rohanjon át az úttesten a kiszemelt zsákmány után, hanem nyugodtan maradjon mellettem. Ezúttal az a játék, hogy az úttestre került játékot levegőnek nézzük. Később, a sikeren felbátorodva azt kezdtem neki tanítani, hogy a zsákutca végén kanyarodva át tud jutni a túloldali járdára anélkül, hogy szabályt szegve kimenne az úttestre. Eleinte a zsákutca legvégénél, pár lépést araszolva kezdtük az újabb leckét, aztán a távolságot fokozatosan növelve néhány hét alatt eljutottunk oda, hogy Flóra már a zsákutca elejétől is végig tudja futni a távot, és rohamvágtában megkerüli az egész zsákutcát. Ennek akkor van jelentősége, ha nincs elég időm hosszú sétával lefárasztani, hiszen ily módon pár perc alatt több kilométeres táv lefutására tudom rávenni.
A minap, a zsákutca közepénél tartottunk, amikor Flóra észrevette a túloldalt figyelő macskát. Én nem azonnal "kapcsoltam", a kutya rögtönzésbe kezdett, és elkezdett rohanni, a macskától ellentétes irányba, a zsákutca vége felé - hiszen ott szabályszegés nélkül át tudott keveredni a macskás oldalra, és egy perc múlva már a túloldalról lihegve várta a dicséretet, hogy milyen frappánsan megvalósította a macskarémisztgetős tervét.
Most már csak azt kellene valahogy megértetnem vele, hogy a macska és a plüsskacsa egészen másféle játszótárs, és míg az utóbbit lehet szájba venni és a levegőbe dobálni, a macskákkal ezt nem tanácsos megkísérelni.


Azt hiszem, a friss lecke gyakorlásában a szomszéd ház vén kandúrja lesz segítségemre...