2019. november 24., vasárnap

545 szó egy megjelenésre váró könyvből...

Avagy  a SÜNI "hőskora"



Minap a Zsivágó Kávéházban volt találkozóm egykori (agárdi) madárvártai táborozómmal, ma már barátommal, Bálinttal, aki nem mellesleg ma már a Pangea Egyesület elnöke, aki ekkor vette át a facebook-on "meghirdetett" emlőshatározóm utolsó példányát az egyesülete számára. Beszélgetésünk során szóba került, hogy annak írásakor a Magyar Természettudományi Múzeum Emlősgyűjteményének ajándékoztam ama két tengerividra-koponya egyikét, amelyet Kamcsatkáról hozott nekem ajándékba a Lomonoszov Tudományegyetemen évfolyamtársam, barátom, Jurij Artyuhin. Ezeket a csontmaradványokat éppúgy a Csendes-óceán hullámai sodorták a partra, mint egykori szomszédja koponyáit,: a Steller-tengeritehénét. Ilyen koponyát sajnos nem tudtam a jeles hazai tudományos intézménynek ajándékozni, lévén, hogy magam sem rendelkeztem (s ma sem rendelkezem) olyannal, de az amúgy is ritkaságszámba megy (illetve ment/!/).


R. Kipling: A fehér fóka című regényének illusztrációja (W.H. Drake rajza) Steller-tengeritehenével - 1895-ből - ami egyfajta anakronizmus, lévén ez a faj – a feljegyzések szerint – egy Popov nevű vadász/kereskedőnek "köszönhetően" 1768-ban végleg megszűnt létezni!

Steller feljegyzése szerint e faj húsa nem volt különösebben ízletes (ugyanakkor kemény volt; gyakorlatilag ehetetlen) – vagyis éppúgy rendszerezte a teremtményeket, mint Bajár (szintén egyetemi évfolyamtársam, kedves mongol /ezzel együtt igazi europäer/ barátom, aki sajátságos dichotomikus határozókulcsot állított fel a Földet benépesítő lények számára, s szerinte a határozás első lépésében kétféle lény létezik: ehető és nem ehető! Ami e két kategóriába nem sorolható: az nincs!
Kipling A fehér fóka című regényét (amelynek 1895-ből származó illusztrációja e blogbejegyzés második képe) így kezdi (betűpontossággal idézve):"Amit elmondok, sok-sok esztendő előtt történt Novastosnában, a Szent Pál szigetének északkeleti kiszögelésénél, mélyen bent a Behring-tengerben. Limmershin, a téli ökörszem, mesélte el nekem az egész történetet, mikor majd odafagyott egy Japánban haladó gőzös kötelei közé s én levittem kabinomba, felmelengettem s erőre kapattam, amíg néhány nap mulva vissza nem repülhetett újra Szent Pál szigetére, Limmershin nagyon kedves kis madárka s pompásan el tudja mondani az igazat." Majd itt rátér(t) Steller-tengeritehenére:
"- Eredj és kérdezd meg a tengeri tehenet, - szólt a boszorkánymester. - Ha él még, felvilágosíthat.
- Hogy ismerek rá a tengeri tehénre, ha találkozom vele? - kérdezte Kotick, sandítva.
- A tenger egyetlen lakója, amely ocsmányabb még a boszorkánymesternél is, - sikongott az egyik sirály, elcsapva a boszorkánymester orra előtt. - Ocsmányabb és faragatlanabb! Vén kagylófaló!"


(E borítóképhez – ugye – nem szükséges képaláírás?)
Ezen "bemutatás" nem túlzottan "hízelgő" e jeles fajnak, de hűen idézi a korszellemet... Bár az idézett regény megjelenésekor szegény teremtménynek már az utolsó példánya sem élt, így a Nobel-díjas angol regényíró nyilván nem is ismerhette a pontos jellemvonásait! Róla a Nobel-díjasokat bemutató világhálós helyen itt található részletes ismertetés:

Kipling említett regénye elérhető a világhálón, itt:

Tulajdonképpen még égi-szerencse, hogy Kipling ezen művében szerepeltette, még-ha anakronisztikusan is, nem pediglen "A dzsungel könyve" regényalakjai között adott helyet Maugli, , Bagira és társaik mellett...


Természetesen ez is anakronizmus ezen blogbejegyzésben:  és Bagira

A Kamcsatka mellett élő faj egyik utolsó, 1990-ben – egy expedíció során –  megtalált maradványát a Tyimirjazev Biológiai Múzeumban (Биологический музей имени К. А. Тимирязева) őrzik.




Steller-tengeritehenének galériája 1.
(Csontváz a Finn Természettudományi Múzeumban)


Steller-tengeritehenének galériája 2.




Steller-tengeritehenének galériája 3.
(cultiris.com)



Steller-tengeritehenének galériája 4.


Minthogy e blogom létrehozását elsősorban Flóra (és MVA /akinek blogja az itt a jobb oldali blogsávban Flóra kedvenc blogjai között szerepel/) motiválta, így idetartozik, hogy Flóra sétáltatása közben jutott eszembe, hogy saját cikkem a Süni magazinban megjelent Steller tengeri tehene címmel. Hogy honnan tudható meg pontosan a megjelenés éve (miközben ezen folyóirat teljes lapszámát sajnos nem őriztem meg, csupán ezt az egyetlen oldalt /amelyen – a lapok többségétől eltérő módon – nem szerepel a megjelenés dátuma/ tartottam meg)? Roppant egyszerű: az első mondat alapján könnyedén kiszámítható. És hogy a Süni magazinról is megemlékezzek, éppen ez volt e lapnak a "hőskora", akkoriban Kovács Zsolt főszerkesztő  – elismerésre méltó módon – igen jeles szerzői csapatot verbuvált a Magyar Természettudományi Múzeum munkatársai közül.
MVA-hoz tartozik még, hogy amikor tudomást szerzett e blogtervemről, jelezte, hogy hatalmas saját képkollekciójában utánanéz: fellelhető-e nála recens fotó e tengeritehénről! 🙂
Idén, május elején eszembe jutott, hogy az említett (kissé fura nevet viselő) lapban sok cikkem jelent meg, amelyek zömére ma is büszke vagyok, és azok utánközlésre lennének alkalmasak az Állatvilág című lapban, amelynek főszerkesztője ismét Zsolt, ám ő azt jelezte telefonos beszélgetésünk során, hogy ilyenre nem vállalkoznak, ellenben ha küldök új anyagot, azt szívesen "lehozzák"! Június 8-án el is küldtem az e kívánalomnak megfelelő szöveg- és képanyagot, amelyre a válasz 2019. május 9-én 13:43-kor érkezett, és abban pár napnyi türelmemet kérték. Azóta eltelt jó pár hónap  – hát jobbadán közzétettem itt a blogomban, november 17-én...


Itt pedig ezennel közzéteszem az ominózus "Süni-cikkemet":


((Hangsúlyozottan zárójelben jegyzem meg, hogy el nem tudom képzelni, hova tette e cikknél az olvasószerkesztő a szemét /vagy szemüvegét?/, amikor a 2 (azaz kettő) illusztrációnál "felvételei" és "rajzai" szerepel , a vezetéknevem pedig ékezettel szerepel, a szirénfélék pedig – szerkesztése során – a zoológiai nómenklatúrában merőben szokatlan "Siernia" verzióra ferdítődött - amelyet most gépem helyesírás-ellenőrzője is hibaként jelez, piros/hullámos vonallal aláhúzva. 🙂
 E cikkemhez hozzászólást, s akár kritikát is köszönettel fogadok a bejegyzés alatt található "Megjegyzések" menüpontnál.))

Most pedig visszatérve a mába, akarom írni, a majdnem 56 millió évvel ezelőtti múltba, javában zajlik a szerkesztői munka a hazai Eocén kor (mintegy 22 millió év/!/) lényeinek bemutatásán, olyan szakemberekkel, akikkel hatékonyan tudunk együttműködni, és jó eséllyel egy hónap múlva elkészül az említett – régmúlt – idő élővilágát bemutató könyv, az általam szerkesztett Természettár-sorozat következő köteteként. Amikor e kiadvány előkészületeiről meséltem Kordos Lászlónak telefonon, hallottam, amint szinte "felcsillant" a hangja ezt meghallván és azt jelezte, hogy ebben a korban vidékünkön (azt mégse írhatom, hogy Magyarországon) szinte rezsegtek a tengeritehenek! Na nekem több se kellett, nekiláttam a képkeresésnek, e munka néhány eredménye e bejegyzésben látható illusztrációként.

Steller-tengeritehenének galériája 5/A
(A Székesfővárosi Állat- és Növénykert /Nadler Herbert által főszerkesztett/ jeles havilapjának 1941. márciusi lapszámának címlapja, dugongfotóval
 /ez a faj Steller-tengeritehene legközelebbi rokona/)



Steller-tengeritehenének galériája 5/B
Külön érdemes figyelni arra, ki e lap "kiadója"! 🙂




Steller-tengeritehenének galériája 6/A
(Kordos László MÁFI-jelentéséből)

Steller-tengeritehenének galériája 6/B
(Kordos László MÁFI-jelentéséből)



Steller-tengeritehenének galériája 7

E bejegyzés stílszerű zárásához – a társszerző, Szabó Márton szíves engedélyével – közlök két, a Steller-tengeritehénre vonatkozó bekezdést a készülő könyvből (545 szóban/!/🙂):

"A manátuszfélék (Trichechus spp.) édes- és brakkvizű folyók és folyódelták lakói. Ezzel szemben a dugong szigorúan sósvízi szirénfaj, sőt, az 1768 óta kihaltként számon tartott, egykor akár 10 méteres testhosszúságot is megközelítő Steller-tengeritehén (Hydrodamalis gigas) is az volt. A mai tengeritehenek tengerifűfélékkel táplálkoznak. Ezek a növények a partközeli élőhelyek fotikus zónájának lakói, mivel életműködésükhez elengedhetetlen a fény. Ez a táplálékpreferencia minden jel szerint igaz volt a tengeritehenek valamennyi kihalt képviselőjére is, így a szirének fontos őskörnyezeti indikátorok.
A hazai eocén szirének
Eocén megjelenését követően a csoport a miocénben érte el sokféleségének csúcsát. Hazánk területén előkerültek eocén, oligocén és miocén korú szirénmaradványok is, a középső-miocén badeni emeleténél fiatalabbat nem ismerünk. Az akkori legfrissebb felfedezések tükrében Kordos László 2002-ben összegezte a magyarországi eocén tengeritehén-előfordulásokkal kapcsolatos adatokat. A hazai leletanyagból – annak szegényesen megőrződött mivolta ellenére – a múlt század óta 3 új faj került leírásra: a Sirenavus hungaricus Kretzoi, 1941, a Paralitherium tarkanyense Kordos, 1977, és az Anisosiren pannonica Kordos, 1979.
A Sirenavus hungaricus volt a Kárpát-medence eocén üledékeiből elsőként, új génusz új fajaként leírt ősszirén (V.9.1. ábra). A holotípus példány Tatabánya (Felsőgalla) középső-eocén korú rétegeiből került elő, és eredetileg a következő elemeket tartalmazta: egy töredékes koponya (a felső állcsont és a fogak nélkül), valamint a hozzá tartozó, ugyancsak nem teljesen ép bal és jobb állkapocs (bennük a leghátsó fogak maradványaival), továbbá néhány borda. A bordáknak sajnos valamikor 19411978 között nyoma veszett. Érdemes megfigyelni, hogy ha a koponyát és az állkapcsokat egymáshoz viszonyítva megközelítőleg eredeti pozíciójukba helyezzük, a hiányzó részek törései nagyjából egy vonalba esnek (V.9.2. ábra). Ez arra utal, hogy a koponya egyetlen törésvonal mentén hasadt el, melyet akár egy nagy munkagép is okozhatott. A típus-anyag megmaradt csontelemei a Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteményében találhatók. A S. hungaricus leírása alapján a legtöbb eocén korú, közepes méretű hazai tengeritehén a Sirenavus génuszba sorolható, sőt a csontmaradványok erős hasonlósága alapján a Paralitherium tarkanyense is a S. hungaricus fajhoz tartozhatott.
A Magyar Természettudományi Múzeum gerinces őslénytani gyűjteményében található egy másik különleges eocén szirénlelet is Tatabányáról (V.9.3. ábra). A maradvány egy közel teljes csontváz. A szirén elpusztulása után a tetem a fosszilizáció során megőrizte anatómiai rendezettségét, és a különböző testrészek egymáshoz viszonyítva többé-kevésbé eredeti helyükön őrződtek meg. A lelet másik sajátossága, hogy maguk a csontok sajnos már nincsenek benne a csontvázat beágyazó kőzetben, ma már mindössze a csontok lenyomata vizsgálható. Ennek oka, hogy a kemény kőzetet bányászat során robbantással fejtették, és a csontvázat magában foglaló kőtömböt kimozdító robbanás magukat a csontokat megsemmisítette – apróra törve kiperegtek a kőzetből. A csontvázlenyomaton megfigyelhető a gerincoszlop egy szakasza, számos borda, és a koponya egyes részeinek lenyomata, eredeti helyzetben.
A Magyar Természettudományi Múzeum gerinces őslénytani gyűjteményében egyéb, jobbára kisebb eocén szirénleletek vannak Balinkáról, Budapestről, Dudarról, Inotapusztáról, Tatabányáról, Tokodról és Ürömről. Hazánk további eocén szirénleleteinek java a Magyar Bányászati és Földtani Szolgálat őslénytani gyűjteményében található.
Környezetjelző szerepükön túlmenően ezek az állatok részei voltak a táplálkozási láncolatnak is; ahol egy zsákmányállat populációja jelen van, ott szükségszerűen megjelennek a rá vadászó ragadozók is. A tengeritehenek esetében a potenciális ragadozókat halak, azon belül is cápák között kell keresnünk. Az Otodus (Carcharocles) angustidens méretét tekintve minden bizonnyal komoly veszélyt jelenthetett az egykori tengeritehenekre, ráadásul fogmaradványaik gyakran fordulnak elő egyazon lelőhelyeken, mint a hazai eocén szirénleletek. E cápák fogazata arról árulkodik, hogy a kifejlett egyedek tápláléka részben a vízi emlősök közül került ki."

További frissítés gyanánt mellékelek e kötetből egy adekvát oldalpárt is:

S hogy került e blogbejegyzés címébe az "525-es karaktersor"? Hát tessék csak utánaszámolni!... 🙂



Ha felkeltette érdeklődését ez a bejegyzés, a benne említett könyvet 2020 tavaszán keresse a világhálón a commerce.nhmus.hu oldalon vagy a Magyar Természettudományi Múzeumban (1083 Budapest, Ludovika tér 2–6.)!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése