Hommage à K. Z. 🙂
Ma, születésnapomon, 07:50-kor berepült a lakásomba egy széncinege... különös egy háztűznézés ez! Az köztudott tény, hogy a füsti fecskék gyakorta beköltöznek istállóba, olykor lakásokba is, ugyanakkor mindenkit megnyugtathatok, hogy ezen háztűznézés közben a lakásban csak egy kibontatlan, intakt Fecske szivarka dekkolt...
...és az nem okozott bonyodalmat, mint az egykori hordódonga-égetés miatt keletkezett 1810-es tabáni tűzvész!
Amikor a cinegelátogatás feletti örömömet megosztottam családtagjaimmal, meglehetős-értetlenséggel fogadták, mondván, hogy ez a madár majd odapiszkít a könyvekre a polcra szállva! 🙂
E vírus-járta időben erről eszembe-jutott (legjobb emlékem szerint) a magyar irodalomtörténet klasszikusa,
Heltai Jenő, a "Vesztegzár a Grand Hotelben" szerzőjének egyik elbeszélése, amelyben (újfent legjobb emlékem szerint) arról írt, hogy egy jeles költő kanárija, a ketrecéből kiszabadulva szanaszét repkedett az otthonban, majd megállapodott a házigazda saját, eladdig tiszta, lakásdíszként funkcionáló mellszobrán, s véletlenül/?/ rápottyantott, mire a főszereplő levonja a konklúziót: "Ez is egyfajta halhatatlanság!"🙂
GALAMBOKNAK/!/ kötelező olvasmány! 🙂
Némiképp félkomolyra fordítva: Nagy-Britanniában annyira kedvelt a madármegfigyelés, hogy egyrészt (még-mindig legjobb emlékem szerint) még II. Erzsébet brit királynő is tagja a Királyi Madártani Társaságnak (Royal Society for the Protection of Birds (RSPB)), amelynek egyik, talán különösnek tűnő alapszabálya:
- A hölgytagok tartózkodnak minden olyan madár tollától, amelyet nem takarmányozás céljából öltek meg, csak a strucc kivételével.
Másrészt piacképes lehet, és ki is adnak az ott-honos kiadók kifejezetten madárürülék-határozókat! 🙂
E cinegelátogatás családi fogadtatásával majdnem úgy voltam, mint Szent Ferenc apja, aki a wikipédia tanúsága szerint, amikor Ferenc eladta a lovát és egynémely ruhaneműt az apja készletéből, majd az árát a templom papjának adományozta, nagyon felháborodott fia cselekedetein, és megpróbálta fiát „észhez téríteni”, először fenyegetésekkel, majd testi fenyítéssel. A végső vita után, amelyre apja kérésére a püspök jelenlétében került sor, Ferenc szakított az apjával, lemondott örökségéről, és a következő néhány hónapban koldusként tengődött Assisi környékén.
Gyermek-koromban mindenesetre, midőn a madarakat már nagyon szerettem, olvasni pedig még igen, egyik kedvenc olvasmányom "A kék madár" volt!
Hogy jómagam is szert tehessek legalább egy széncinegére, 1980 táján gyakorta ellátogattam a moszkvai Madárpiacra, ahol a zugkereskedők nem csupán (tiltott) tüchtig, szellemesen kreált/kiókumlált madárfogó-eszközöket, hanem védett énekesmadarakat is árusítottak! Mívesen megalkotott madárcsapdát pedig úgy vásároltam, hogy tudván, ezek ára jobbadán 3 rubel (annyi pénzem meg nagy-ritkán vala)...
Ezt megkétszerezve nem nehéz elképzelni! 🙂
...a zsebemben előkészítettem két 1 rubeles bankót, s amikor az ár felől tudakolóztam, a várt választ hallva eljátszottam a "hattyú halálát", hogy nékem bizony csak két rubelem van, és "láss csodát", az eladó menten belement az alkuba! 🙂
De visszatérve az 1912-es filmhez:
A Kék Madár egy 1918-as film, melyet Maurice Tourneur rendezett az Egyesült Államokban, Adolph Zukor producer vezetése alatt. A történet két gyerekkel kezdődik, Tyltyl és Mytyl, akiket a tündér, Bérylune különféle földrészekre küld ki, hogy keressék a boldogságot. "Üres kézzel" hazatérve, a gyerekek látják, hogy a madár egész idő alatt ketrecben volt a házukban. Tyltyl később ajándékba adja a madarat egy beteg szomszédnak. A madár azonban elrepül, és soha nem tér vissza. Tanulság az, hogy a boldogság inkább a keresésből származik, semmint a jutalomból, és hogy a boldogság múló. A filmet a New Jersey-i Fort Lee-ben készítették, amikor az USA első mozgóképiparának korai filmstúdiója a 20. század elején ott volt. 2004-ben ezt a filmet az Egyesült Államok Kongresszusának könyvtára "kulturális, történelmi vagy esztétikai szempontból jelentősnek" tekintette, és megválasztásra került a nemzeti filmnyilvántartásukban történő megőrzésre.
Tizenéves koromban nagy örömömre "szolgált", hogy az egykori Magyar Élelmiszeripari Minisztérium (MÉM) vetítőtermében én is láthattam ezt a filmet!
Sajnos e regény-béli lurkókhoz hasonlóan a kék madárral sosem-is sikerült találkozom, megfognom pedig kiváltképp nem, ám Dagesztánban 1982-ben találtam egy - sajnálatosan elpusztult kék fút (szultántyúkot), amelyet (kipreparálva/!/) mindmáig becses ritkaságként őrzök, a régmúltra és az utókorra (is) gondolva!
Dagesztán, 1982... 🙂
Egykoron, emlékem szerint, a szultánok baromfijai között is "grasszáltak" 🙂
Világszerte nemcsak a madarak, hanem valamennyi élőlény védőszentje! 🙂
