Rubos bácsi Sármellékes bakterházának lakója vala a múlt évezredben.
Igen lelkiismeretes bakterként ismerte mindenki (Sármelléken). Hajnalban kelt, mert 4 óra 25 perckor ki kellett engednie a gyöngytyúkcsibéket alvóhelyükről. Rubos bácsi a csibekiengedést mindig percre pontosan egyazon időben végezte, kakukkot lehetett volna hozzá igazítani! Ezután következett legfontosabb napi teendője, a sorompóleengedés! 4 óra 37 perckor robogott át nagy robajjal Sármellékesen a Budapest–London Expressz , amelynek ablakaiból olykor bájos leánykák integettek Rubos bácsinak kendőcskéikkel. A vonatzakatolás után csend uralta el Sármellékest. 4 óra 38 perckor a sorompófelhúzás volt a programja. Majd Rubos bácsi nekiláthatott kedves gyűjteményének rendezgetéséhez. Kezelt vasútjegyeket gyűjtött erre rendszeresített mappákban, több nagy szekrényt töltött meg velük. Évtizedek óta őrizgetett egy kezeletlen jegyet, és nagy vágya volt, hogy egy utasnak ő érvényesíthesse azt. Ez a terve napjainkig (még) nem sikerült, mert Sármelléken a kutya sem akart vonatra szállni.
Rubos bácsinak hajdanán vala egy kutyája, egy beagle, de az is megszökött, lévén falkakutya volt.
Minden évszakban egyszer meglátogatja lánya, Rózsika, aki kimosott ruhatömeget hoz neki a következő évszakra, és elviszi a nagy kupac mosásra váró ruhát. Néhanapján egy tucat palacsintával kedveskedik édesapjának, kakaóssal, barackízessel.
Lányáról tudnunk kell, hogy megrögzött krimirajongó, egyik titkos kápolnásnyéki TITKOS HÓDOLÓJÁTÓL megkapta Agatha Christie híres krimijét, a GYILKOSSÁG AZ ORIENT EXPRESSZEN első, 1934-ben megjelent kiadását - talán erre a legbüszkébb az életében!
Olyan vehemenciával olvassa a bűnügyi regényeket, hogy bár nem a szó szoros értelmében, de FALJA AZOKAT így minden nyomdai íven minimum 4-5 SZAMÁRFÜL éktelenkedik - na ezeket, amikor már nem képes többet izgulni a történet miatt, hiszen már az első fejezet vége ELŐTT sejti, ki is lehet a BŰNÖZŐ, átadja azokat Rubos bácsinak. De térjünk vissza a LEKVÁR-TÉMÁHOZ!
Néha túróssal is! A baracklekvárt önnönmaga készíti, dzsemfix segítségével tartósítva. Rózsika mesélt Rubos bácsinak egy hajdanvolt bálról, ahol Tulipe Noire parfümmel csábította a deli legényeket."Mikor volt ez, lányom?" - kérdezte Rubos bácsi. "Hát vagy harminc éve!" – válaszolta Rózsika. A lyány minden alkalommal cukorspárgával átkötött újságköteget hoz Rubos bácsinak. Azokból értesül a nagyvilág, a technika és a tudomány újdonságairól, de nagyon nincs megelégedve a helyzettel. (A frizsider-szocialisták is fölöslegesen papoltak nekijje, lévén sose is volt frizsidere... ) Egyszer fel is sóhajtott: "Te Rózsikám, elolvastam a trianoni híreket, az Anschluss viselt ügyeit, az '56-os forradalmat, a gulyáskomenizmus viselt dolgait, most meg hozod nekem itten az ifjú titánok nemzeti konzultációját - és rájöttem, Rózsikám, Te nekem csak a bajt hozod a fejemre!"
Tudnunk kell, hogy Sármelléknek Rubos bácsi volt az egyetlen lakosa! Ha a sínek mellett kószálva frissebb jegyekre bukkant, azokat is beleltározta, majd elővette háborúban készített kopottas fotográfiáit. Történt egyszer veterán fényképeinek szortírozása közben, hogy – kideríthetetlen okokból – Sármellékes bakterházánál az Orient Expressz torpant meg. Hogy miként keveredhetett oda ez a jeles vasút? Krimibe illő talány! De tény, hogy odakeveredett! Útját azonban hatalmas hótorlaszok állták el. Az utasok tétován nézelődtek, unták a semmittevést, hát valami szórakozást keresni indultak. Tudnunk kell azt is, hogy Sármellék egyetlen lakosának csupán egyetlen házikója volt, így az vált az egyetlen megtekinthető helyi nevezetességgé.
A bakterház egyetlen dísze a tisztaszoba falára korommal pingált vers: "Bemegyek a „Bakonyba” / És kiköpök, / Ilyen piszok helyre többé / Nem jövök." E szép sorok emlékeztetik Rubos bácsit élete egyetlen kalandjára, amikor a MÁV Szakszervezet a Bakony Szállóban szervezett neki ünnepséget, a Munka Kiváló Hőse kitüntetés átvételét követően. Ott olvasta először eme irodalmi ritkaságot egy bizonyos helyen, melynek hollétét csak derítsék ki az irodalomtörténészek... Ahányszor látószerve e versre téved (márpedig ez naponta sokszor megtörténik), a nosztalgiázó Rubos bácsi szeme könnybe lábad. A szakszervezeti utazást leszámítva sosem hagyta el Sármellék területét.
Élete legjobb barátja Fogdmegháj bácsi volt, aki a legközelebbi település hentese vala. Sajnos időközben Ő olyan helyre távozott,, ahonnan Törőcsik Mari is csak nehezen tért vissza. Amikor nosztalgiázni vágyik, előveszi a vitrinből Fogdmegháj bácsi fotográfiáját, elővesz 2 (azaz két) borospoharat, amelyeket előtte gondosan kisuvickol (tisztában kell lennünk ennek értékével, ugyanis Rubos bácsi trehány ember lévén nem akárki tiszteletére válik pedánssá), tölt mindkét pohárba, de minthogy Fogdmegháj bácsi pohara csak nem ürül ki, hát aztat is ő üríti ki. Ilyenkor mindig felsóhajt: "Egészségedre, Fogdmegháj!" Utána áldoz a nikotinfüggőségének is, de minthogy a cigarettaárak egyre csak nőnek, napjainkra átszokott a tubákra, amely összehasonlíthatatlanul költséghatékonyabb megoldás! A tubákport kimért mozdulatokkal méri át a precízen szétválasztott szelencefelekből, jobbadán használt Cralex-dobozokba, amelyeket mintha a Gondviselés is erre a célra teremtett volna. Nagyon tüchtig módon elfér Rubos bácsi zsebében! Gyakorlatilag ez a tubákolás volt az egyetlen dolog, amit Rubos bácsi pedánsan csinált.
Na és éppen Fogdmegháj bácsi fényképe elé töltötte a vörösboritalt, amikor végre ráköszöntött a fentebb említett nagy lehetőség, hogy az orientalistáknak mesélhessen háborús emlékeiről, s azt a megsárgult fotográfiákkal színesítse. Mégse olvasgathatták külhoni vendégei az időt agyoncsapandó a korommal írott verset, mert a vendégek nem tudtak magyarul. Rubos bácsinak meg idegen volt minden idegen nyelv! Így gesztikulálással tudtak kommunikálni. Rubos Bácsi kézintéssel jelezte, hogy az állatorvosi szekrényről (amelyet nagybácsikájától örökölt) legyenek szívesek levenni a poros/piros irattartót. Külön rakhelye volt a peres dokumentumainak, az a pörös-tartó nevet viselte.
- Kérem, vegye le a piros irattartót!
Az egyik utas leemel egy kék dossziét.
- Mondom a PIROSAT! - artikulálta tagoltabban...
Az utas erre egy zöldet emel le.
Rubos bácsi egyre dühösebben:
- Mondom: a P I R O S A T !!!
Komolyan, ezek nem nórmálisak - gondolta magában Rubos bácsi... S jó agglegény-szokása szerint amit gondolt, azt ki is mondta. De sértődés nem lett ebből, hisz mint fentebb szó volt róla, a vendégek nem beszélni magyar.
Végre előkerültek a megsárgult háborús fotográfiák, azokból Rubos bácsi nagy hegyeket képzett a bakterház egyetlen asztalán, a vendégei körbeállták (széke csak egy volt), és képenként egy-egy ahhoz tartozó történettel szórakoztatta a határon túliakat. Módfelett szórakoztató volt számukra az előadás, mert, mint arról szó volt, egy kukkot sem értettek Rubos bácsi elbeszéléséből. A sztorizgatást félbe szakította a KÖZPONT jelentkezése, beszámolót kértek Rubos bácsitól, hogy rendben zajlanak-é a dolgok Sármellékesen... Mindeközben a "hallgatóság" a már látott kupacot megtoldotta a még nem látottakéból egy nagy adaggal: gondolták, nem kéne túl hosszúra nyújtani ezt az előadást. A KÖZPONT Rubos bácsi beszámolójával elégedett volt, így Rubos bácsi elégedetten tért vissza a látogatókhoz. És ekkor értetlenül nézett a kupacok méretváltozására. Nézegette a fotóhalmokat jobbról/balról, aztán egyenként végigmustrálta a képeket, és levonta a következtetést, hogy a már látottak közé még nem látottak kerültek. Picit megtorpant, aztán elhessegette a gondolatot, hogy netán valaki gúnyt akart vele űzni, és higgadtan folytatta a nosztalgiázást. Hallgatósága lassacskán kezdett megcsappanni, a végén csak Walther maradt (ő ugyanis születésétől nagyothalló volt). Rubos bácsi Waltherrel geszti-kommunikációval próbálta megértetni magát, és örömmel észlelte, hogy roppant hasonló lábbeliket viselnek! Rámutatott Walther cipőjére, majd a magáéra, ismét Waltherére - és így még párszor... Jól elbeszélgettek a mutatóujj segítségével. Rubos bácsi még csak nem is hallott a Harvard-tárgyalástechnikáról, de zsigerből ráérzett, miképp kell a közös hangot megtalálni egy sikettel.
De hogy ne sajátítsa ki magának a szót, Rubos bácsi másokat is engedett elbeszélésekbe bocsátkozni. Az egyik turista például közös utazását mesélte a díszes társaságnak, amikor Ulánbátor főépítészével egy kupéban utazhatott. Na ha a világhálón bárki látott a mongol fővárosról képeket, az magának fogalmat alkothat arról, amiket a keleti szemű főépítész alkotott.
(Innen még izgalmas rész következik, de most elálmosodtam, "egyszercsak" innentől folytatom! Az "egyszercsak" nagyjából az orosz "szecsász" megfelelője, aki érti ezen nyelvet, az tudja, hogy hozzávetőlegesen mikor...)
Tudnunk kell, hogy Sármelléknek Rubos bácsi volt az egyetlen lakosa! Ha a sínek mellett kószálva frissebb jegyekre bukkant, azokat is beleltározta, majd elővette háborúban készített kopottas fotográfiáit. Történt egyszer veterán fényképeinek szortírozása közben, hogy – kideríthetetlen okokból – Sármellékes bakterházánál az Orient Expressz torpant meg. Hogy miként keveredhetett oda ez a jeles vasút? Krimibe illő talány! De tény, hogy odakeveredett! Útját azonban hatalmas hótorlaszok állták el. Az utasok tétován nézelődtek, unták a semmittevést, hát valami szórakozást keresni indultak. Tudnunk kell azt is, hogy Sármellék egyetlen lakosának csupán egyetlen házikója volt, így az vált az egyetlen megtekinthető helyi nevezetességgé.
A bakterház egyetlen dísze a tisztaszoba falára korommal pingált vers: "Bemegyek a „Bakonyba” / És kiköpök, / Ilyen piszok helyre többé / Nem jövök." E szép sorok emlékeztetik Rubos bácsit élete egyetlen kalandjára, amikor a MÁV Szakszervezet a Bakony Szállóban szervezett neki ünnepséget, a Munka Kiváló Hőse kitüntetés átvételét követően. Ott olvasta először eme irodalmi ritkaságot egy bizonyos helyen, melynek hollétét csak derítsék ki az irodalomtörténészek... Ahányszor látószerve e versre téved (márpedig ez naponta sokszor megtörténik), a nosztalgiázó Rubos bácsi szeme könnybe lábad. A szakszervezeti utazást leszámítva sosem hagyta el Sármellék területét.
Élete legjobb barátja Fogdmegháj bácsi volt, aki a legközelebbi település hentese vala. Sajnos időközben Ő olyan helyre távozott,, ahonnan Törőcsik Mari is csak nehezen tért vissza. Amikor nosztalgiázni vágyik, előveszi a vitrinből Fogdmegháj bácsi fotográfiáját, elővesz 2 (azaz két) borospoharat, amelyeket előtte gondosan kisuvickol (tisztában kell lennünk ennek értékével, ugyanis Rubos bácsi trehány ember lévén nem akárki tiszteletére válik pedánssá), tölt mindkét pohárba, de minthogy Fogdmegháj bácsi pohara csak nem ürül ki, hát aztat is ő üríti ki. Ilyenkor mindig felsóhajt: "Egészségedre, Fogdmegháj!" Utána áldoz a nikotinfüggőségének is, de minthogy a cigarettaárak egyre csak nőnek, napjainkra átszokott a tubákra, amely összehasonlíthatatlanul költséghatékonyabb megoldás! A tubákport kimért mozdulatokkal méri át a precízen szétválasztott szelencefelekből, jobbadán használt Cralex-dobozokba, amelyeket mintha a Gondviselés is erre a célra teremtett volna. Nagyon tüchtig módon elfér Rubos bácsi zsebében! Gyakorlatilag ez a tubákolás volt az egyetlen dolog, amit Rubos bácsi pedánsan csinált.
Na és éppen Fogdmegháj bácsi fényképe elé töltötte a vörösboritalt, amikor végre ráköszöntött a fentebb említett nagy lehetőség, hogy az orientalistáknak mesélhessen háborús emlékeiről, s azt a megsárgult fotográfiákkal színesítse. Mégse olvasgathatták külhoni vendégei az időt agyoncsapandó a korommal írott verset, mert a vendégek nem tudtak magyarul. Rubos bácsinak meg idegen volt minden idegen nyelv! Így gesztikulálással tudtak kommunikálni. Rubos Bácsi kézintéssel jelezte, hogy az állatorvosi szekrényről (amelyet nagybácsikájától örökölt) legyenek szívesek levenni a poros/piros irattartót. Külön rakhelye volt a peres dokumentumainak, az a pörös-tartó nevet viselte.
- Kérem, vegye le a piros irattartót!
Az egyik utas leemel egy kék dossziét.
- Mondom a PIROSAT! - artikulálta tagoltabban...
Az utas erre egy zöldet emel le.
Rubos bácsi egyre dühösebben:
- Mondom: a P I R O S A T !!!
Komolyan, ezek nem nórmálisak - gondolta magában Rubos bácsi... S jó agglegény-szokása szerint amit gondolt, azt ki is mondta. De sértődés nem lett ebből, hisz mint fentebb szó volt róla, a vendégek nem beszélni magyar.
Végre előkerültek a megsárgult háborús fotográfiák, azokból Rubos bácsi nagy hegyeket képzett a bakterház egyetlen asztalán, a vendégei körbeállták (széke csak egy volt), és képenként egy-egy ahhoz tartozó történettel szórakoztatta a határon túliakat. Módfelett szórakoztató volt számukra az előadás, mert, mint arról szó volt, egy kukkot sem értettek Rubos bácsi elbeszéléséből. A sztorizgatást félbe szakította a KÖZPONT jelentkezése, beszámolót kértek Rubos bácsitól, hogy rendben zajlanak-é a dolgok Sármellékesen... Mindeközben a "hallgatóság" a már látott kupacot megtoldotta a még nem látottakéból egy nagy adaggal: gondolták, nem kéne túl hosszúra nyújtani ezt az előadást. A KÖZPONT Rubos bácsi beszámolójával elégedett volt, így Rubos bácsi elégedetten tért vissza a látogatókhoz. És ekkor értetlenül nézett a kupacok méretváltozására. Nézegette a fotóhalmokat jobbról/balról, aztán egyenként végigmustrálta a képeket, és levonta a következtetést, hogy a már látottak közé még nem látottak kerültek. Picit megtorpant, aztán elhessegette a gondolatot, hogy netán valaki gúnyt akart vele űzni, és higgadtan folytatta a nosztalgiázást. Hallgatósága lassacskán kezdett megcsappanni, a végén csak Walther maradt (ő ugyanis születésétől nagyothalló volt). Rubos bácsi Waltherrel geszti-kommunikációval próbálta megértetni magát, és örömmel észlelte, hogy roppant hasonló lábbeliket viselnek! Rámutatott Walther cipőjére, majd a magáéra, ismét Waltherére - és így még párszor... Jól elbeszélgettek a mutatóujj segítségével. Rubos bácsi még csak nem is hallott a Harvard-tárgyalástechnikáról, de zsigerből ráérzett, miképp kell a közös hangot megtalálni egy sikettel.
De hogy ne sajátítsa ki magának a szót, Rubos bácsi másokat is engedett elbeszélésekbe bocsátkozni. Az egyik turista például közös utazását mesélte a díszes társaságnak, amikor Ulánbátor főépítészével egy kupéban utazhatott. Na ha a világhálón bárki látott a mongol fővárosról képeket, az magának fogalmat alkothat arról, amiket a keleti szemű főépítész alkotott.
(Innen még izgalmas rész következik, de most elálmosodtam, "egyszercsak" innentől folytatom! Az "egyszercsak" nagyjából az orosz "szecsász" megfelelője, aki érti ezen nyelvet, az tudja, hogy hozzávetőlegesen mikor...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése