Magyar Könyvkereskedők Országos Egyesületének elnöke és a Természettár

179 évvel ezelőtt született a hazai kultúrtörténet egyik igen különös szereplője, Abafi Lajos (születési nevén Aigner Lajos). 14 éves korától könyvkereskedő-segédként dolgozott, 28 évesen pedig Pesten - a Váci utcában - már saját könyvkereskedést vezetett. Szépirodalmi műveivel sikereket ért el a Kisfaludy Társaság pályázatain, 1876-tól pedig már a Petőfi Társaság tagja volt. 1878-ban létrehozta a Magyar Könyvkereskedők Országos Egyesületét, amelynek elnöke is lett, az egyesületi lap mellett szerkesztett számos más periodikát is, így művelődési, történeti és rovartani folyóiratokat egyaránt. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar szabadkőművesség történetírójaként, de talán legismertebb, ma is fogalomnak számító műveit a rovartan témakörében írta. 1896-ban a könyvkereskedésben megcsömörlötten boltját eladta a Révai Testvéreknek, a könyvkereskedelemmel soha többet nem foglalkozott.

Abafi-Aigner Lajos (1840-1909)

1901-től a Magyar Nemzeti Múzeumban, a Természetrajzi Osztályon (korábbi nevén Természettár) kapott állást. Itt segédőr lett! E titulus alatt nem azt kell érteni, hogy Abafi azokat a kiérdemesült bakákat helyettesítette, akik a kiállítási termek sarkában felügyelték a rendet... A "múzeumi őr" valójában a tudományos gyűjteményvezetőket, kurátorokat jelölte, és e kifejezés korábban az Országgyűlésben is okozott félreértést, amikor Herman Ottó a múzeumi őröknek fizetésemelést akart kiharcolni. Lambrecht Kálmán 1920-ban így írja le az esetet: "1881-ben a közoktatásügyi tárca költségvetésének tárgyalása során szót emel a Nemzeti Muzeum ugynevezett "őreinek", vagyis tudományos tisztviselőinek fizetésrendezéséért. A t. Ház jóindulatu mosollyal hallgatta a nemrég még ugyancsak muzeumi tisztviselőnek kollégiális felszólalását és a - pénzügyi bizottsághoz utalta. Ennek egyik, a Mikszáth tolla révén ismertté vált mameluk tagja indignálva kérdezte a folyosón: "Nem értem, kérlek, hát nem elég azoknak az invalidusoknak ez a mégis csak elfogadható fizetés?" - A jó öreg a rokkant teremőröket vélte őröknek és ennek végre is a minisztérium az oka, amely a muzeumok tisztviselőit még ma is őrnek nevezi."

A könyvkiadásnak és a tudománynak szentelte életét - és vagyonát is. Míg sokan a könyvkereskedelemben csak a pénzforrást látják, Abafi-Aigner Lajos az értékteremtést tartotta céljának. Éppenséggel láthatta volna a biznisz lehetőségét a Természettárban is (a ritka lepkékért sokan nagy pénzeket hajlandóak megadni...), de ő inkább a magyar tudomány gyarapítását választotta.

Nekrológját Schöpflin Aladár a Nyugat című folyóiratban publikálta 1909-ben. Így írt a neves műkritikus az egykori autodidakta irodalomtörténészről, könyvkiadóról, bibliográfusról és lepkészről: "...arról mégse volna szabad megfeledkezni, hogy mint kiadó úttörő volt; néhány kiadványa, kivált a Magyar Könyvesház és a Nemzeti Kincstár, igen nagy szolgálatokat tett irodalmi kultúránknak s ma sincs még teljesen elavulva. Olyan időben vitte a régi magyar irodalom értékeit a közönség közé, amikor ilyen vállalatra senki más nem is mert gondolni. Ő nem félt az áldozattól, ráfizetett vállalataira, beléjük is bukott, - élete nagy szerelmének áldozott velük."

Egy napjainkban aktív, könyvekkel foglalkozó szakembertől hallottam egyszer azt, hogy "A könyvet mint a bugyit: el kell tudni adni!" . Bóvlival persze ideig-óráig hasznot lehet termelni, a ponyvakönyvek azonban hamarosan a kukában landolnak - Abafi-Aigner életműve viszont ma, 179 évvel születése után is áhítattal tölti el a műértő olvasókat.

Bízom benne, hogy saját korábbi és leendő munkáimmal nem vallok szégyent az általa egykoron támasztott elvárások előtt!

"Az Abafi-Aigner" borítója

Rubos bácsi

Rubos bácsi Sármellékes bakterházának lakója vala a múlt évezredben. 

Igen lelkiismeretes bakterként ismerte mindenki (Sármelléken). Hajnalban kelt, mert 4 óra 25 perckor ki kellett engednie a gyöngytyúkcsibéket alvóhelyükről. Rubos bácsi a csibekiengedést mindig percre pontosan egyazon időben végezte, kakukkot lehetett volna hozzá igazítani! Ezután következett legfontosabb napi teendője, a sorompóleengedés!  4 óra 37 perckor robogott át nagy robajjal Sármellékesen a Budapest–London Expressz , amelynek ablakaiból olykor bájos leánykák integettek Rubos bácsinak kendőcskéikkel. A vonatzakatolás után csend uralta el Sármellékest. 4 óra 38 perckor a sorompófelhúzás volt a programja. Majd Rubos bácsi nekiláthatott kedves gyűjteményének rendezgetéséhez. Kezelt vasútjegyeket gyűjtött erre rendszeresített mappákban, több nagy szekrényt töltött meg velük. Évtizedek óta őrizgetett egy kezeletlen jegyet, és nagy vágya volt, hogy egy utasnak ő érvényesíthesse azt. Ez a terve napjainkig (még) nem sikerült, mert Sármelléken a kutya sem akart vonatra szállni.
Rubos bácsinak hajdanán vala egy kutyája, egy beagle, de az is megszökött, lévén falkakutya volt.
Minden évszakban egyszer meglátogatja lánya, Rózsika, aki kimosott ruhatömeget hoz neki a következő évszakra, és elviszi a nagy kupac mosásra váró ruhát. Néhanapján egy tucat palacsintával kedveskedik édesapjának, kakaóssal, barackízessel. 

Lányáról tudnunk kell, hogy megrögzött krimirajongó, egyik titkos kápolnásnyéki TITKOS HÓDOLÓJÁTÓL megkapta Agatha Christie híres krimijét, a GYILKOSSÁG AZ ORIENT EXPRESSZEN első, 1934-ben megjelent kiadását - talán erre a legbüszkébb az életében!

Olyan vehemenciával olvassa a bűnügyi regényeket, hogy bár nem a szó szoros értelmében, de FALJA AZOKAT így minden nyomdai íven minimum 4-5 SZAMÁRFÜL éktelenkedik - na ezeket, amikor már nem képes többet izgulni a történet miatt, hiszen már az első fejezet vége ELŐTT sejti, ki is lehet a BŰNÖZŐ, átadja azokat Rubos bácsinak. De térjünk vissza a LEKVÁR-TÉMÁHOZ!

Néha túróssal is! A baracklekvárt önnönmaga készíti, dzsemfix segítségével tartósítva. Rózsika mesélt Rubos bácsinak egy hajdanvolt bálról, ahol Tulipe Noire parfümmel csábította a deli legényeket."Mikor volt ez, lányom?" - kérdezte Rubos bácsi. "Hát vagy harminc éve!" – válaszolta Rózsika. A lyány minden alkalommal cukorspárgával átkötött újságköteget hoz Rubos bácsinak. Azokból értesül a nagyvilág, a technika és a tudomány újdonságairól, de nagyon nincs megelégedve a helyzettel. (A frizsider-szocialisták is fölöslegesen papoltak nekijje, lévén sose is volt frizsidere... ) Egyszer fel is sóhajtott: "Te Rózsikám, elolvastam a trianoni híreket, az Anschluss viselt ügyeit, az '56-os forradalmat, a gulyáskomenizmus viselt dolgait, most meg hozod nekem itten az ifjú titánok nemzeti konzultációját - és rájöttem, Rózsikám, Te nekem csak a bajt hozod a fejemre!"

Tudnunk kell, hogy Sármelléknek Rubos bácsi volt az egyetlen lakosa! Ha a sínek mellett kószálva frissebb jegyekre bukkant, azokat is beleltározta, majd elővette háborúban készített kopottas fotográfiáit. Történt egyszer veterán fényképeinek szortírozása közben, hogy – kideríthetetlen okokból – Sármellékes bakterházánál az Orient Expressz torpant meg. Hogy miként keveredhetett oda ez a jeles vasút? Krimibe illő talány! De tény, hogy odakeveredett! Útját azonban hatalmas hótorlaszok állták el. Az utasok tétován nézelődtek, unták a semmittevést, hát valami szórakozást keresni indultak. Tudnunk kell azt is, hogy Sármellék egyetlen lakosának csupán egyetlen házikója volt, így az vált az egyetlen megtekinthető helyi nevezetességgé.

A bakterház egyetlen dísze a tisztaszoba falára korommal pingált vers: "Bemegyek a „Bakonyba” / És kiköpök, / Ilyen piszok helyre többé / Nem jövök." E szép sorok emlékeztetik Rubos bácsit élete egyetlen kalandjára, amikor a MÁV Szakszervezet a Bakony Szállóban szervezett neki ünnepséget, a Munka Kiváló Hőse kitüntetés átvételét követően. Ott olvasta először eme irodalmi ritkaságot egy bizonyos helyen, melynek hollétét csak derítsék ki az irodalomtörténészek... Ahányszor látószerve e versre téved (márpedig ez naponta sokszor megtörténik), a nosztalgiázó Rubos bácsi szeme könnybe lábad. A szakszervezeti utazást leszámítva sosem hagyta el Sármellék területét.
Élete legjobb barátja Fogdmegháj bácsi volt, aki a legközelebbi település hentese vala. Sajnos időközben Ő olyan helyre távozott,, ahonnan Törőcsik Mari is csak nehezen tért vissza. Amikor nosztalgiázni vágyik, előveszi a vitrinből Fogdmegháj bácsi fotográfiáját, elővesz 2 (azaz két) borospoharat, amelyeket előtte gondosan kisuvickol (tisztában kell lennünk ennek értékével, ugyanis Rubos bácsi trehány ember lévén nem akárki tiszteletére válik pedánssá), tölt mindkét pohárba, de minthogy Fogdmegháj bácsi pohara csak nem ürül ki, hát aztat is ő üríti ki. Ilyenkor mindig felsóhajt: "Egészségedre, Fogdmegháj!" Utána áldoz a nikotinfüggőségének is, de minthogy a cigarettaárak egyre csak nőnek, napjainkra átszokott a tubákra, amely összehasonlíthatatlanul költséghatékonyabb megoldás! A tubákport kimért mozdulatokkal méri át a precízen szétválasztott szelencefelekből, jobbadán használt Cralex-dobozokba, amelyeket mintha a Gondviselés is erre a célra teremtett volna. Nagyon tüchtig módon elfér Rubos bácsi zsebében! Gyakorlatilag ez a tubákolás volt az egyetlen dolog, amit Rubos bácsi pedánsan csinált.
Na és éppen Fogdmegháj bácsi fényképe elé töltötte a vörösboritalt, amikor végre ráköszöntött a fentebb említett nagy lehetőség, hogy az orientalistáknak mesélhessen háborús emlékeiről, s azt a megsárgult fotográfiákkal színesítse. Mégse olvasgathatták külhoni vendégei az időt agyoncsapandó a korommal írott verset, mert a vendégek nem tudtak magyarul. Rubos bácsinak meg idegen volt minden idegen nyelv! Így gesztikulálással tudtak kommunikálni. Rubos Bácsi kézintéssel jelezte, hogy az állatorvosi szekrényről (amelyet nagybácsikájától örökölt) legyenek szívesek levenni a poros/piros irattartót. Külön rakhelye volt a peres dokumentumainak, az a pörös-tartó nevet viselte.

- Kérem, vegye le a piros irattartót!

Az egyik utas leemel egy kék dossziét.

- Mondom a PIROSAT! - artikulálta tagoltabban...

Az utas erre egy zöldet emel le.

Rubos bácsi egyre dühösebben:

- Mondom: a   P  I  R  O  S  A  T !!!

Komolyan, ezek nem nórmálisak - gondolta magában Rubos bácsi... S jó agglegény-szokása szerint amit gondolt, azt ki is mondta. De sértődés nem lett ebből, hisz mint fentebb szó volt róla, a vendégek nem beszélni magyar.
Végre előkerültek a megsárgult háborús fotográfiák, azokból Rubos bácsi nagy hegyeket képzett a bakterház egyetlen asztalán, a vendégei körbeállták (széke csak egy volt), és képenként egy-egy ahhoz tartozó történettel szórakoztatta a határon túliakat. Módfelett szórakoztató volt számukra az előadás, mert, mint arról szó volt, egy kukkot sem értettek Rubos bácsi elbeszéléséből. A sztorizgatást félbe szakította a KÖZPONT jelentkezése, beszámolót kértek Rubos bácsitól, hogy rendben zajlanak-é a dolgok Sármellékesen... Mindeközben a "hallgatóság" a már látott kupacot megtoldotta a még nem látottakéból egy nagy adaggal: gondolták, nem kéne túl hosszúra nyújtani ezt az előadást. A KÖZPONT Rubos bácsi beszámolójával elégedett volt, így Rubos bácsi elégedetten tért vissza a látogatókhoz. És ekkor értetlenül nézett a kupacok méretváltozására. Nézegette a fotóhalmokat jobbról/balról, aztán egyenként végigmustrálta a képeket, és levonta a következtetést, hogy a már látottak közé még nem látottak kerültek. Picit megtorpant, aztán elhessegette a gondolatot, hogy netán valaki gúnyt akart vele űzni, és higgadtan folytatta a nosztalgiázást. Hallgatósága lassacskán kezdett megcsappanni, a végén csak Walther maradt (ő ugyanis születésétől nagyothalló volt). Rubos bácsi Waltherrel geszti-kommunikációval próbálta megértetni magát, és örömmel észlelte, hogy roppant hasonló lábbeliket viselnek! Rámutatott Walther cipőjére, majd a magáéra, ismét Waltherére - és így még párszor... Jól elbeszélgettek a mutatóujj segítségével. Rubos bácsi még csak nem is hallott a Harvard-tárgyalástechnikáról, de zsigerből ráérzett, miképp kell a közös hangot megtalálni egy sikettel.
De hogy ne sajátítsa ki magának a szót, Rubos bácsi másokat is engedett elbeszélésekbe bocsátkozni. Az egyik turista például közös utazását mesélte a díszes társaságnak, amikor Ulánbátor főépítészével egy kupéban utazhatott. Na ha a világhálón bárki látott a mongol fővárosról képeket, az magának fogalmat alkothat arról, amiket a keleti szemű főépítész alkotott.

(Innen még izgalmas rész következik, de most elálmosodtam, "egyszercsak" innentől folytatom! Az "egyszercsak" nagyjából az orosz "szecsász" megfelelője, aki érti ezen nyelvet, az tudja, hogy hozzávetőlegesen mikor...)

DRUSZÁIMNAK BARÁTSÁGGAL

Június 29. - Hm... 

Mi is történt ezen a napon? 

Például 1456-ban 1456-ban Szent Péter utódja a trónuson,a történelem 209. pápája, III. Callixtus elrendelte a déli harangozást – a közhiedelemmel ellentétben nem a nándorfehérvári győzelem feletti örömében, hanem a végső csata előtt három héttel, pogányok ellen könyörgésként.

(Ezt a mondatot természetesen nem saját kútfőmből merítettem, 

hanem a - szinte mindent tudó - wikipédiáról...)

EZÚTON IS BOLDOG NÉVNAPOT MINDEN DRUSZÁMNAK, 

ITT A BLOG-OLVASÓIM ÉS A FACEBOOK-TAGOK KÖZÖTT IS! 

Ez egy egyszeres druszás felvétel...

https://www.youtube.com/watch?v=YGXmXuwyOkI

Itt pedig egy KÉTSZERES DRUSZÁS színházi felvételrészlet látható/hallható:

https://www.youtube.com/watch?v=Jekhw9LU-iQ

(Zárójelben jegyzem meg, hogy mindkét felvétel Eisemann Mihály / https://hu.wikipedia.org/wiki/Eisemann_Mih%C3%A1ly / egy-egy operettjéből származik! :) )

Minden druszámat ünnepelni természetesen nem áll módomban meghívni, ám aki ismeri a mobiltelefon-számomat, megbeszélhetünk személyes találkozót, "v. mehetnénk vmi kerthelyiségbe is" :)

Somogyi Péter akadémikus az MTA védelmében

Somogyi Péter akadémikus, a Királyi Akadémia egyetlen magyar tagja (és az 1980-as években a legtöbb hivatkozással bíró hazai biológus) Oxfordból levéllel fordult hozzám, amelyben kérte, hogy juttassam el a mellékelt információt parlamenti képviselőmhöz.

Szomorú problémát érint a kérdés,
ezért a gyászos keret indokolt...

Ez az információ e bejegyzésben az MTA székházát ábrázoló kép alatti világhálós helyről elérhető!

De vajon mit tehet egy(etlen) parlamenti képviselő? Mit tehet egy akadémikus önmagában? Erről Arany János sorai jutnak eszembe, részlet az Epilogus című versből:

"Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, -
Félreálltam, letöröltem."

(1877. július 6-án írta e sorokat, zárójelben jegyzem meg, Arany János, az MTA főtitkári tisztségéről épp ekkor mondott le /korábban már kétszer megelégelte a "lócsiszárok" packázásait", és kétszer is lemondani tervezett, ám azt az MTA akkori illetékesei elodázni próbálták/...)

Visszatérve (és hangsúlyozva) tehát a kérdéshez: mit tehet egy(etlen) parlamenti képviselő, mit tehet egy akadémikus önmagában? Talán semmit!? Ellenben a facebook nyilvánossága (a KÖZVÉLEMÉNY talán/?/) segíthet! Ezennel közzéteszem, és kérem a kedves ismerősöket/barátokat, hogy ők is terjesszék ismerőseik körében.

E fontos témáról részletes anyag a világhálón:

https://szabad.ahang.hu/petitions/nyilt-level-a-magyar-tudomanyos-akademia-egysegenek-megorzeseert?source=homepage

Somogyi professzor úrral készült interjú itt:

https://csanna.blog.hu/2013/06/17/_az_elso_hullam_csucsan_kell_lennunk

Szőllősy-Csák Gergő

Pár nappal ezelőtt azon a kutyafuttatón jártunk, ahol évekkel korábban Flórával egy különös találkozásunk volt. 2014 tavaszán a kutyafuttató kerítésén cirkuszi mutatványosként átrepült egy kutya - mint később kiderült: Csipesz. Pár perc múlva a gazdájával beszédbe elegyedtünk, igen jó program volt, majd barátságosan búcsút intettünk egymásnak. Hazatérve döbbentem rá, hogy akivel találkoztunk, a Showder Klub adásaiból ismert Szőllősy-Csák Gergő volt! Később jó barátokká váltunk - ám nemsokára egy bakteriális fertőzés miatt olyan messzi helyre távozott 2014. június 20-án (36 évesen), ahonnan Törőcsik Mari, ha nehezen is, de sikerrel visszatért. Gergő a pódiumon mindig sikeres volt, ezúttal sajnos nem járt sikerrel...

Szőllősy-Csák Gergő

Rólad a wikipédia is megemlékezik: https://hu.wikipedia.org/wiki/Sz%C3%B6ll%C5%91sy-Cs%C3%A1k_Gergely, továbbá egy beszédedet a világháló is megőrizte: https://rtl.hu/rtlklub/showderklub/videok/318650 - és miközben e megemlékezést írom, ráleltem a facebook-on profilodra: https://www.facebook.com/SzoCsoGo/ !

https://www.facebook.com/SzoCsoGo

(2012. november 9)

"SzoCsoGo" facebook-profiljának jelenlegi nyitóoldala... 

Itt összesen három kép jelenik meg: kettő saját portréja, a harmadikon Ő maga, Bori kutyája és Flóra (az IRHÁS-ÁROK bükkösében)... Fel nem foghatom ezt a képszerkesztői választást! Képek tízezrei készülhettek Gergőről, miért épp ez lett a kitüntetett helyen szereplő trió?

Facebook-főoldalad (2012. november 9.) 3 képének egyike nagyítva - és "testvérképe"

Az Ég szerelmére, Gergő, miért nem mondtad el 10 évvel korábban élőszóban, hogy miképp viszonyulsz a falkánkhoz? Ezt valami Örkény-féle "egypercesnek" szántad? Amióta láttalak a Showder Klub egyik adásában, rajongtam a humorodért, de ez így most - hirtelen meglepetésként szembesülve vele - meglehetősen groteszk tréfának tűnik Részedről! A legszellemesebb emberek egyike voltál, akiket valaha ismertem, de ez cseppet sem volt SZELLEMES!

Mindig tetszett Neked a szépirodalom, hát tessék:

Juhász Gyula: Testamentom 

(részlet: a vége)

"...Ó, én senkit se háborítanék,

Szelíd kísértet volnék én nagyon,
Csak megnézném, hogy kék-e még az ég

És van-e még magyar dal Váradon?"

Flow...

Azt hiszem, Flórával jövő héten elmegyünk emlékezni az Irhás-árokba (Faina is velünk jön majd, ő még nem ismerhetett), előtte azonban elkérek Zsuzsitól egy plüsskutyát, amelyet Csipesznek dobáltál a futtató kerítésén át, hátha a fotográfián látható bükkfák valamelyikének tövénél elrejtettél valami jövőnek szánt levelet egy ládikóban ("fordítva bekötött" agyadból - eszedbe jutva Mikszáth "Szent Péter esernyője" című regénye, benne az esernyőnyélbe az illetéktelen szemek elől elrejtett értékre - ilyen turpisság bőven kitelne), és azt a játékot megszaglászva, kezedre emlékezve Flóra talán megleli a sejtett titkos "küldeményedet"...

Miképp facebook-profilodat, egy régi szerkesztményem archivált anyagait is épp e héten kaptam kézhez, köztük ezt a két oldalpárt, amelyeken egy groteszk humorodhoz hasonló képi/tipográfiai geget "lőttem el"... A nyomdába küldés előtti héten ez nagy galibát okozott... Ezen ötletemet, nevezetesen, hogy a hátulról fotózott erdeiegeret fordított betűs képaláírással kéne ellátni, a könyvet kiadó kiadó elnök-vezérigazgatója tiltakozással fogadta, végül beleegyezett azzal a zárómondattal, hogy: "Péter, neked fordítva van bekötve az agyad!" Mármost végül ez a kötet elnyerte Sólyom László köztársasági elnök úr különdíját a Nemzetközi Könyvfesztiválon, továbbá a tipográfusok különdíját! Gergő, a Te agyad is fordítva volt bekötve, így a most készülő, Rólad szóló bejegyzésemben ezt a képet (a fordított betűs képaláírással) zárásképp "Neked dedikálom".

"Üdv!"

"!tálzsiV"

Nehéz megválni Tőled, egy verset még mellékelek (tegnap kaptam ajánlatként egy barátomtól), így ez talán már tényleg a vége tája: https://www.youtube.com/watch?v=L4ANVj-Um2U&feature=share&fbclid=IwAR3FZ9cO10UcupDnQBXEk9H7UHimgxDth7cJ0_aeGtWQrooFzjWTmppwksw

Miért (nem) haltak ki a dinoszauruszok - kortársai?

Ha az ember a tévécsatornák között bóklászva a természettudományos műsorok tájára keveredik, ott gyakorta találkozhat e programok koronázatlan sztárjaival, a dinoszauruszokkal. Az utóbbi években páratlan fejlődésen ment át a filmtechnika, és manapság már tényleg egészen életszerű lényeket szemlélhetünk-e filmekben (lásd: Jurassic Park).

BE KELL MUTATNI???

Már persze addig, amíg be nem csapódik egy meteorit. Márpedig e filmek többségének kötelező dramaturgiai eleme, hogy a dinókat ilyen-olyan élettevékenységük közben egy fránya meteorit becsapódása sokkolja, innentől vége a vadászatnak, legelészésnek, párviadalnak és párkeresésnek - elkerülhetetlen a becsapódás, a robbanás, a kénköves mennykő, a mindent elárasztó füsttenger, rohamos klímaváltozás, és meg is van a válasz, hogy lám, ezér' haltak ki a dinoszauruszok. Egy ideig én is megelégedtem ezzel a megoldással. Ha meteorit, hát meteorit, ha kihaltak, hát kihaltak... Azonban ez a kataklizma-magyarázat valahogy mégse teljesen stimmel. Ha olyan nagyfene robbanás történt a kihalási időszakban, ami kipusztította a hatalmas Tyrannosaurus-t, a jámbor növényevő Brontosaurus-t, de hasonlóképp a legkisebb termetű Dromaeosauriformipes-ket is, akkor miképp lehetséges, hogy ugyanekkor a dinoszauruszok egyetlen csoportja, a madarak túlvészelték ezt az időszakot, s hozzájuk hasonlóan a kétéltűek, krokodilok, gyíkok, kígyók, teknősök, emlősök, és megannyi állattörzs számos más képviselője sem lett az enyészeté?! Mert, félreértés ne essék, a mai állatvilág nem a dinoszauruszok kipusztulása után kezdett a véglények világából újra evolválódni.

A kérdés tehát nem az, hogy miért haltak ki a dinoszauruszok, hanem hogy a dinoszauruszok kortársai miért nem haltak ki?!

 Zárásképp: a dinoszauruszok valójában ki sem haltak, a taxonómia szerint a madarak is a dinoszauruszok egyik csoportját képezik!

Bővebb olvasnivaló a témában: http://www.costadelsolmagazin.com/content/ha-dinobol-lehetett-csirke-csirkebol-lehet-dino

Másik érdekes cikk: http://www.costadelsolmagazin.com/content/ha-dinobol-lehetett-csirke-csirkebol-lehet-dino

HAL(L)HATATLANSÁG

1980-ban a KGST székházának dísztermében egy koncerten az első sorban ültem, s nem messze tőlem, a zenekarban JOBB SZÉLEN az ELSŐ volt a sorban (tudják, mint Marina) ült az egyik - triangulumot kezelő - tag.

Néztem, és hosszasan csak néztem, de hallani nem lehetett felőle gyakorlatilag semmit! A zenekar meglehetősen erős hangon játszotta az egyik szimfóniát (hogy melyiket, arra konkrétan már nem emlékszem), közben ez a fráter bőszen pöcögtette zeneszerszámát. Dolgozott!

Ismétlem, nehogy elfelejtődjék: hallani nem lehetett felőle gyakorlatilag semmit! De mindmáig emlékszem rá! Ez azért már egyfajta HAL(L)HATATLANSÁG!