Az ikon görög eredetű szó, εικόνα, ikóna, „kép“, „képmás“ (ellentétben a είδωλο, ídolo, „lidérc“, „álomkép“ és είδος, ídos, „őskép“, „alak“). Ikonokon elsősorban a keleti egyházak szentképeit értjük, különösen az ortodox egyház és az abból kivált és Rómával egyesült, bizánci rítusú görögkatolikus egyház liturgikus képeit. Bizáncban a szónak egy nagyon sajátos jelentése is lett: Krisztus, Szűz Mária és a szentek hordozható portréja, életük jeleneteivel, fapaneleken vagy értékes felületeken, mint például elefántcsont, fém, zománc, mozaik. Az ikont isteni kegyelemmel átitatott anyagnak tekintették (χάρις). Ezek a képek általában meg vannak szentelve és a keleti egyházak teológiájában valamint spiritualitásában rendkívüli szerepet játszanak. Az ikonok célja Isten és szentjei tiszteletének tudatosítása, valamint az ábrázolt személy és a szentkép előtt imádkozó személy közötti kapcsolatteremtés, így tehát átvitten a vallásos szemlélődő és Isten közötti kapcsolat megteremtése. Az ikonokat ennek megfelelően a keleti egyházakban nem tartják sem műtárgynak, sem dekorációnak.
A fára festett ikonok esetében a több darabból összeillesztett, csiszolt felületű fatáblákra enyvvel vásznat ragasztanak, majd egy sablon alapján erre krétával felviszik a mintát. Tojástemperával a sötét majd az egyre világosabb színeket hordják fel. A részmunkákat a festők megosztották egymás között, attól függően, ki értett jobban az arc vagy a test, a ruházat különböző részeinek megalkotásához. Néha a képek feliratokat is tartalmaztak. Az elkészült festményt védőréteggel látták el (többnyire olaj). A Nyugat-Európában elterjedt sfumato-eljárást, azaz a körvonalakon belüli fény-árnyékhatások festői ábrázolását elég későn kezdték alkalmazni az ikonfestészetben. A mozaik vagy a domborított rézlemez eljárásnál többnyire az alakok festményekhez igazodó megformálása figyelhető meg. Ez azt jelenti, hogy az alakok arcát, esetleg ruházatát szabadon hagyva a környezetüket rézlemez borítja[75] A 9–11. századtól a 11. századig terjedő időszakból nagyobb számban maradtak fenn fémből, zománcból, elefántcsontból és szteatitból készült domborművek, mint táblaképek. Ezt a fa rothadásának tulajdonítják. A Hagia Szophia kápolnaburkolatának hatodik századi díszítéséről szóló értekezésében Szilágyi Pál megemlítette a Krisztus, az angyalok, a próféták, az apostolok és a Szűzanya alakjait ábrázoló fém-repozitációs korongokat is.
A magyarországi örmények ma is nagy büszkeségüknek tekintik a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színészt, akinek eredeti neve Arklián Gábor vagy Gabriel Arkalijan volt. A szegedi születésű, jelentős életművet maga mögött hagyó művész ugyanis örmény család leszármazottja volt. Nagyapja az örmények lemészárlásának áldozata lett, de édesapja szerencsés módon megmenekült a szörnyűségek elől. Agárdy Gábor korán Thália kegyeltje lett, hiszen nyolcévesen lépett először színpadra, tizenöt évesen pedig „táncos boy és kardalos” volt a szegedi színházban. 1942-ben már a Miskolci Nemzeti Színházban játszott, 1952-től a Fővárosi Operettszínház tagja, majd a Petőfi deszkáin remekelt, 1964 és 1985 között pedig a Nemzeti Színház vezető művésze – több mint félszáz jelentős szereppel.
Színpadi alakításaiból hadd emeljünk ki néhányat: Molnár Ferenc Liliom című művének címszerepe, Brecht Koldusoperájának Bicska Maxija, Miska pincér A Csárdáskirálynő-ben, Zetelaki Dániel az Advent a Hargitán című Sütő-darabban, de ugyanúgy felejthetetlen alakítást nyújtott Katz tábori lelkészként a Švejkben. Filmes szereplései is magukkal ragadók, volt többek között leventeparancsnok, pap és párttitkár. Szeretett komédiázni, énekelni; nem véletlenül kapta a hetvenötödik születésnapjára készült portréfilm az Örömszínész címet. Egykori lakóházának falán, a VI. kerületi Király utca 82. alatt – ahol 1961-től haláláig élt – feleségének kezdeményezésére és támogatásával hat éve avatták fel emléktábláját, melyen Márai örökbecsű sora olvasható: „Amíg az embernek dolga van a földön, él.”
„A múlt, hatalmunknak egyik eleme” – szólt 1865-ben Toldy Ferenc irodalomtörténeti szintézisének mottója. Nehezen lehetne ennél tömörebben megfogalmazni a múlt elsajátításának (és kisajátításának) egyik fontos motivációját a mindenkori jelen számára. A hamisítás hiányt tölt be, vágyat teljesít be, különféle érdekek szolgálatában áll, és bizonyos esetekben olyan határátlépés, amely a múlt és a jelen közötti kontinuitást igyekszik megteremteni. A múlt ekkor befejezett, lezárult, voltát felülírva újraalkotásként kerül színre. A hamisítás eredménye (szöveg, tárgy, épület) valami helyett áll, amely (lehetőségként) létezhetett volna, vagy amelynek (kényszerítő elvárásként) léteznie kellett volna.
Az ikon a számítástechnikában egy kis képet jelent, melynek mérete általában 16×16 és 128×128 pixel (a Vistában a 256×256 méretet is használják) között van, és egy fájlt, könyvtárt, alkalmazást vagy eszközt jelképez egy operációs rendszerben. Az ikonokat először az 1970-es években fejlesztették ki a számítógépes interfészek használatának megkönnyítésére a kezdő felhasználók számára a Xerox Palo Alto Research Center kutató központjában. Az ikonalapú felhasználói felületeket később az Apple Macintosh és a Microsoft Windows operációs rendszerek terjesztették el. Ikonok a számítógépes alkalmazások eszköztáraiban és a menüiben is megtalálhatók a program különféle funkcióinak jelzésére.
Befejezés: ezek azok az ikonok, amelyek a GUTAÜTÉST hozzák rám!
