2014. december 22., hétfő

Cukiság-faktor

A napokban a képek rendezgetése közben leltem erre a 2012-ben készített fotóra. Mindennemű aktualitás nélkül is úgy gondoltam, hogy a cukiság-faktor okán így karácsony táján érdemes közreadni. Kellemes ünnepeket!

A kezdetek...

2014. október 14., kedd

Vándorfüzike




Az elmúlt hetekben többször felmentünk a Gellért-hegyre, részben néhány botanikai érdekesség felkeresése, részben egy madártani ritkaság észlelése céljából. Felvetődhet a kérdés, miféle érdekességeket rejthet egy nagyváros közepén található parkosított terület? Nos, bizony rejt többet is! A Gellért-hegy egyik dolomitsziklája nyújt menedéket hazánk egyik fokozottan védett növényének, a sárgás habszegfűnek, amelynek teljes őshonos hazai állománya egy kis sziklafolton található (ennek pontos helyét itt nem részletezném). A nevezetes szikla amúgy elég sűrűn látogatott hely közelében található, s nem messze tőle turisták százai haladnak el nap mint nap, az apró növényre azonban ez nem jelent veszélyt, hiszen elég rejtetten él. Virágait ráadásul éjszaka bontja, így a virággyűjtők számára sem jelent célpontot. Évekkel ezelőtt nagyobb problémát jelentett e növény számára, hogy a szikla alatt egy fa cseperedett egyre nagyobbra, és ha nem történik közbelépés, teljes árnyékot borított volna a sárgás habszegfűre, ami bizonyosan kipusztította volna a nevezetes állományt. A fácska egyre nőtt, és minthogy a hivatalos közegek nem aktivizálódtak, egy kedves barátommal úgy döntöttünk, hogy vállalva a parkrongálás látszatát, megszabadítjuk a habszegfű-állományt a fölé terebélyesedő lombozattól. Az éjszakai akció sikerrel zárult, és szerencsére nem kellett senkinek magyarázattal szolgálnunk, hogy az éj leple alatt ugyanmár miért nyesegetjük egy szerencsétlen fácska ágait.
A hegy másik érdekessége az őszi esők idején virágokat hozó vetővirág. Erről a növényről itt most nem is írnék részletesebben, minden fontos tudnivaló megtalálható róla egy társblog bejegyzésében.
Az utóbbi napokban a virágágyásokkal tarkított parkrész sarkánál időről időre furcsa alakok tűntek fel. Mintha Agatha Christie valamely krimijéből csöppentek volna ide, fürkészőn bóklásztak az avarral borított ösvényeken, itt-ott beosontak a facsoportok közé, s közben folyton fel-felkémleltek a fakoronák irányába. Különös ismertetője volt valamennyiüknek, hogy nyakukban távcső lógott, és ha összetalálkoztak, akkor a következő "jelszóval" azonosították be magukat: "Vándorfüzike"! E bűvös szó hallatára elmosolyodtak, és onnantól teljes egyetértésben közösen folytatták a titokzatos fürkészmunkát. A történethez hozzátartozik, hogy a távcsöves személyek madarászok voltak, akik egy hazánkban ritkán megfigyelhető énekesmadárfaj napokig itt tartózkodó példányát keresték - és többen sikerrel is jártak.


Vándorfüzike a Gellért-hegyen, 2014. október 5. (copyright Mészáros József)


Amúgy keveseknek adatik meg, hogy vándorfüzikével találkozhassanak, az meg különösen ritka, hogy egy ilyen madár egy városi parkban kerüljön madarászok távcsöve elé. Amúgy a Gellért-hegy e parkszegélyében nem ez az első ritkaság, Ugyanitt figyeltek meg a madarászok 2013. április elején egy örvös rigót, amelynek nem sokkal később a párja is előkerült a területen.


2014. október 1., szerda

"Toldi"




"...Azzal a nehéz fát könnyeden forgatja,
Mint csekély botocskát, véginél ragadja..."

(Arany János: Toldi - részlet)

2014. augusztus 20., szerda

Kutya és tűzijáték

A tűzijátékok kapcsán valószínűleg kevesen gondolnak arra, milyen botanikai háttere van a pirotechnika eme ágának. A tűzijáték története már az ókori görögöknél Kínában kezdődött, időszámításunk szerint 900 körül, és a bambusz morfológiája tette lehetővé az első robbanókütyük létrejöttét. Az a bambusz, amelynek levelei az óriáspanda táplálékbázisát is képezik. A bambusz masszív, vaskos, ugyanakkor üreges szára lehetővé tette, hogy az agyafúrt tűzszerészek feketelőporral töltsék meg az üreget, és létrehozzák első robbanókészségeiket. (Arról nem szólnak a bambuszszárakra vésett korabeli feljegyzések, hogy a kezdeti próbálkozások hány emberéletet követeltek.) A 12. században Kínában már a maiakhoz hasonló tűzijátékokat rendeztek a császár tiszteletére. (Az uralkodót ünnepelni nem kívánók olykor a bambusz más "alkalmazási módjával" ismerkedhettek meg, midőn hóhéraik a talajból előtörő bambuszhajtások fölé kötözték az elítélteket... Ez a növény naponta átlagosan 20-30 centimétert, olykor akár 1 métert is növekszik, vagyis sokkal gyorsabban volt képes egy - odakötözött - ember életét kioltani, mint sok, méreggel lassan gyilkoló növény.)
Amikor a kutyatartásra készülődtem, és Cesar Millan könyveit olvastam a kölyöknevelésről, külön felkészültem arra, miképpen kell a tűzijáték idején viselkednem, hogy Flóra minél higgadtabban viselje majd a durrogással járó pirotechnikai bemutatókat. Márpedig augusztus 20-án az ilyetén sokkoló élmény menetrendszerűen, évről évre bekövetkezik, a feladat tehát nem megkerülhető. Magamévá tettem tehát a javaslatot, hogy az akció idején a gazdának roppant nyugodtnak kell maradnia, és akkor a példáját követve a kutya is nyugodt marad, hiszen ha a példaképnek tekintett gazdája nem zökken ki a hangulatából, akkor a kutyának sincs miért izgalomba jönnie.



Az első közösen megélt, 2012. augusztus 20-i tűzijátékra már hetekkel az esemény előtt készültem, tudatosítottam magamban, hogy "nyugodt leszek, nyugodt leszek, nyugodt leszek". És számoltam vissza a napokat, hogy mennyi idő van hátra a nevezetes ünnepig. Augusztus első hetében közbejött egy kis malőr. Esti sétánk végén, amikor a póráz nélküli közös gyaloglást gyakoroltuk, a semmiből, pontosabban tőlünk 20-30 méterre a sötétből egyszercsak magántüzijáték rakétái szálltak a levegőbe, robbantak szét felettünk, és durrogásuk betöltötte a környéket. A gyakorlott pirotechnikusok dobhártyáját is igénybe vevő váratlan akció eredményeképp a vérebkölyök nekiiramodott, hogy a közeli úttesten átvágva minél gyorsabban elhagyja a környéket - amitől én is oly mértékben berezeltem, hogy meglehetősen zaklatott állapotban zártuk mindketten azt a napot. Néhány hét múlva, az előre beharangozott tűzijáték idejére új tervet kellett kidolgoznom, mert önmagában az eredeti módszer kevéssé lett volna eredményes - hiszen testközelből tapasztalhatta a kutyám, hogy az első durrogós élmény idején mindketten megijedtünk. (Azt mégse tudom neki elmagyarázni, hogy én nem a durrogástól ijedtem meg, hanem attól, hogy ő ijedtében kiszalad az útra...) Így játékok és jutalomfalatok tömegével készültem a nevezetes estére. És közben memorizálgattam: "nyugodt leszek, nyugodt leszek, nyugodt leszek".
Flóra, talán vadászkutya őseinek is köszönhetően, a következő durrogtatást már jobban viselte, s azóta akármikor tűzijáték adódik, az alkalmakat arra használom fel, hogy közben jutalomfalatokkal foglalom le a kutyát, és az agyában így mostanra már tudatosult, hogy amikor tűzijáték hangja hallható, akkor a kényeztetés percei jönnek.
A világhálón olvashatók olyan javaslatok, hogy a felelős gazda ilyenkor zárja be a kutyáját egy szobába, vagy kösse láncra. Szerintem ezek nem túlzottan átgondolt ötletek, amelyek csak azt akadályozzák meg, hogy a kutyánk megszökjön, ettől azonban még traumaként fogja megélni a történéseket. A felelős gazdának igenis aktívan kell készülnie a tűzijátékokra, és ha megfelelően kezeli a kérdést, akkor néhány durrogós élmény után a kutyának meg sem fog kottyanni a rakéták keltette zaj. Táplálékkal és játékkal motiválható kutyák figyelme például leköthető a tűzijáték ideje alatt egy bambuszszárral is, amelynek üregét hús, májkrém vagy sajtdarabkákkal töltünk meg. A bambusz szára olyan masszív, hogy amíg azzal bíbelődik az eb, észre sem veszi, hogy rég befejeződött a durrogás.

2014. július 7., hétfő

Madárvárta - mikroszkóppal...


Júliusban emlékezetes látogatást tettünk az 1959-ben alapított agárdi Chernel István Madárvártán. Először még diákként töltöttem ott egy hetet, 1978-ban, néhai Radetzky Jenő tanár úr madarász táborában, aztán visszatérő táborozó lettem, később táborvezető. Ma már volt tanítványom vezeti a táborokat és a Madárvártát. Néha az ember megtapasztalhatja, hogy érdemes volt ilyen-olyan ügyért dolgozni. Például amikor azt érezhetjük, hogy tanítványunk folytatja a munkánkat. S hogy milyen ma a Madárvártán az élet? Bizonyos szempontból ugyanolyan, mint régen. Bizonyos külsőségekben meg egészen más. Érdemes személyesen megtekinteni!
A várta előtti csendes öbölben récecsapat bóklászott a hínár között, a távolban barna rétihéja körözött, a faágak közül a függőcinke mélabús ciccegése hallatszott, és az egész nádast szinte betöltötte a nádirigó-crescendo. Amikor diákként jártam itt, a mély öbölben gyakorta megjelentek a búbos vöcskök, hogy az átlátszó vízben kis keszegeket zsákmányoljanak. Ahogy az évek során hordalék kezdte feltölteni a part menti részt, a vöcskök elmaradtak, s helyüket a szárcsák vették át, amelyek jó egy évtizedig uralták a környéket. Amikor annak idején előadásokat tartottam kisiskolásoknak a kis ház tornácánál, a szárcsák voltak a legbizalmasabb madarak, amelyeket a legzsibongóbb gyerekcsapat sem tudott elriasztani. Mostanra azonban az öbölben már annyi hullámhordta üledék rakódott le, hogy a víz sekélysége nem alkalmas a szárcsák életviteléhez. Eltűntek tehát a szárcsák is - viszont az előrenyomuló nádasban megjelentek a vízicsibék! Miközben a a partról figyeltem a nádas életét, egy kis vízicsibe épp első röpgyakorlatait tartotta. Picit a nádtorzsák között billegette magát, majd nekilódult, és átrepült a bal oldalról a jobb oldali nádasba. Aztán tanakodott picit, mintha politikai kérdést kreálna a dologból, és jobbról ismét balra indult. Majd ismét jobbra, és újfent balra. Hol nyugati, hol keleti irányban, aztán megint nyugati, és igen, megint keleti. Ahogy felnő, már biztos szárnyakon repülhet majd a telelőhelyére: déli tájakra. Fontos megemlíteni, hogy amikor a kis vízicsibe felnő, akkor is kis vízicsibe marad, mert - némely laikus vélekedéstől eltérően - ez a madár nem a vízityúk fiókája. A vízicsibék rokonai ugyan a vízityúknak és a szárcsának, de kisebb termetűek, a nádas sűrűjében szinte észrevehetetlenek, s közöttük a kis vízicsibe - értelemszerűen - a még visszafogottabb mérettartományt képviseli (nálánál már csak a törpe vízicsibe kisebb). 1965-ben a Velencei-tó nádasában bukkant fel egy igazi madártani kuriózum, a vízicsibék, vízityúkok és szárcsák távoli rokona, a kék fú (más néven szultántyúk), amelyet egykoron szultánok udvarában díszmadárként is tartottak, s amelyet kék tollazata okán többen neveztek már a "boldogság kék madarának".




Egyszer - az 1980-as években - Dagesztán nádrengetegében járva volt módom ezzel a fajjal találkozni, és csillogóan kék tollazatának szemlélése akkor boldoggá tett. Fokozta a helyzetet, hogy a Kászpi-tenger melletti tájon egyetlen nap leforgása alatt sikerült találkoznom farkasokkal, pusztai rókával, tamariszkusz-futóegérrel, rózsás gödényekkel és kék fúval. Madarász társammal a nevezetes nap végeztével táborhelyünk felé haladva azon vacilláltunk, hogy a bizarrnak tűnő változatos fajlistából mit hallgassunk el a többiek előtt, hiszen ha az összes fajt felsoroljuk, akkor a kívülállók az egészből nem hisznek el nekünk semmit.
Miközben most a mellettem ülő Flórával a kis vízicsibe szárnypróbálgatásait néztem, arra gondoltam, hogy nekem ugyan nincs is szükségem sem farkasokra, sem kék madárra. Boldogsághoz hozzájuttathat egy véreb, vagy egy kis vízicsibe is.




Ami pedig az emlékeket illeti, az egyik meghatározó volt, amikor olyan kisiskolások, akik életükben talán először láttak binokuláris mikroszkópban egy zöld ormányosbogarat, a látvány hatására, mint azt biológiatanáruk utólag mesélte, ezt mondták: MOSTANTÓL EZEKET NEM TAPOSSUK EL, MERT OLYAN SZÉPEK!


fémdarazsak (Chrysididae) ama darazsak közé tartoznak, amelyeknek élete a napsugárral, a tikkasztó nyári nap melegével legjobban forrt össze, a kinézetükre pedig az óvodások isrácsodálkoznak!

2014. június 27., péntek

Baijerinvuoristovihikoira

Meglepődve tapasztalom a statisztikai adatokat átnézve, hogy a Föld hány országából olvassák már Flóra blogját. Ezúton is köszönet a Google fordítójának, hogy más anyanyelvűek is érdekesnek találhatják a blog bejegyzéseit! A külföldi érdeklődők idetalálásának megkönnyítése és a külhoni kutyás szakirodalomban való tájékozódás elősegítése céljából mellékelem a bajor (hegyi) véreb különféle nemzeti neveit:

angol: Bavarian Mountain Hound
német: Bayerischer Gebirgsschweißhund
francia: Chien rouge de Bavière
orosz: Баварская горная гончая
finn: Baijerinvuoristovihikoira
norvég: Bayersk viltsporhund
cseh: Bavorský barvář
szlovák: Bavorský farbiar
lengyel: Posokowiec bawarski
lett: Bavārijas asinspēdu dzinējsuns
bolgár: Баварската планинска хрътка
spanyol: Sabueso bávaro de montaña
portugál: Sabujo montanhês da Baviera
svéd: Bayersk viltspårhund
holland: Beierse bergzweethond
japán: バヴァリアン・ハウンド

A kedvencem a felsoroltak közül a finn "Baijerinvuoristovihikoira". Finnugor szakos egyetemi hallgatók számára kiváló nyelvi gyakorlat lehetne egymás után tízszer elismételni:
Baijerinvuoristovihikoira, Baijerinvuoristovihikoira, Baijerinvuoristovihikoira, Baijerinvuoristovihikoira, Baijerinvuoristovihikoira, Baijerinvuoristovihikoira, Baijerinvuoristovihikoira, Baijerinvuoristovihikoira, Baijerinvuoristovihikoira, Baijerinvuoristovihikoira...

2014. június 25., szerda

Hull a merda

Kessler Hubert
https://hu.wikipedia.org/wiki/Kessler_Hubert

Az előző bejegyzéshez kapcsolódva (amely után a "merda" szó jelentését már nem kell külön definiálnom), még egy rövid ideig maradjunk a hullaték hasznosításának kérdésénél. Ennek apropóját az adja, hogy este a folyosó sarkánál Flórával néhány aprócska, fekete csomóra lettünk figyelmesek, amelyek szanaszét hevertek a frissen feltakarított kőburkolaton. Honnét kerültek oda? - kerestük az eredetüket, és meg is találtuk, a fejünk fölött, egy sarokban pihenő denevér formájában. A denevér láthatólag jóllakottan összekucorodott, így faji hovatartozását a zseblámpa fényénél nem tudtam megállapítani, de gyanítom, hogy az errefelé eléggé gyakori szürke hosszúfülű-denevér (Plecotus austriacus) lehetett. Ez a városokban megtelepedő faj adhatott egykoron ihletet József Attilának 1933-ban írt verséhez (A város peremén), amely így kezdődik:

"A város peremén, ahol élek,
beomló alkonyokon
mint pici denevérek, puha
szárnyakon száll a korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon."


És ismét vissza kell térjünk a patikáriusokhoz, mert a denevérguanót is a - vegytanhoz és a kereskedéshez egyaránt értő - korabeli gyógyszerészek kezdték kitermeltetni és forgalomba hozni. 1879-ben a székelyudvarhelyi gyógyszerész, - a helyi önkéntes tűzoltó-egyesület parancsnoki tisztségét is betöltő - Nagysolymosi Koncz Ármin reklámlevelekkel árasztotta el a tehetősebb bécsi lakosokat, akiknek virágtrágyaként ajánlotta a homoródalmási barlangból kitermelt denevérguanót. A portéka gyorsan keresetté vált, csomagok garmadáját küldték postai úton nyugatra, mígnem a készlet kezdett kiapadni, a konkurencia viszont kezdett vérszemet kapni - így a guanó kitermeltetésének költsége az egekbe szökött, és hamarosan a pompás üzlet befuccsolt.

Kordos László paleontológus "Magyarország barlangjai" című könyvében ezt írja a hazai guanó-kitermelésről: "1916-ban, a világháború harmadik évében, amikor a külföldi alapanyagimport erősen megcsappant, a mezőgazdaság figyelme is egyre inkább a barlangok foszfortartalmú agyagjaira terelődött. Nem ez volt az első eset hazánkban, hogy a guanót hasznosítani kívánták, hiszen már 1872-ben Bécsben cikk jelent meg a gerecsei Pisznice-barlang két méter vastag denevértrágyájáról. Később Horusitzky Henrik hívta fel a gazdakörök figyelmét az értékes nyersanyagra. Akkor kezdeményezését nem fogadták el, de most, szorult helyzetben a Földmívelésügyi Minisztérium az ügyet magáévá téve megbízta a Földtani Intézetet az ilyen irányú kutatások elvégzésére. Kormos Tivadar mellett ismét Horusitzky Henrik volt az, aki a Felvidék, és Kadić Ottokár, aki a Gömör barlangjait kutatta át. A vizsgálatok csekély eredményre vezettek, így az ipari hasznosításra nem került sor, viszont elkészült számos barlang földtani kutatása."

Piliscsaba honlapján szerepel a kortörténeti adalék, miszerint azt a guanót is hasznosították, amely az egykori Karátsonyi grófi birtok területén található, a nép által Ördöglyuknak nevezett barlangban keletkezett. Bekey Imre Gábor szerint, aki a barlang leírója és aki a barlangnak a Klotild-barlang nevet adta, a kb. 1 méteres vastagságú denevérguanót egy élelmes vállalkozó még a 20. század elején kitermelte.

Kessler Hubert / lásd a nyitóképet! / barlangkutató 1957-es, "Az örök éjszaka világában" című könyvében a denevérguanó geológiai szerepét is felvetette, lévén a tonnaszámra felhalmozódó hullaték mállása során keletkező anyagok a barlangok belső morfológiáját is képesek voltak átalakítani. Az "örvénylési üstnek" titulált mészkőgödrök kialakulásában például nagy szerepe lehetett a denevérürüléknek is!

Dudich Endre Aggtelekről szóló monográfiájában írta: "...a barlangban tanyázó denevérek ürüléke, a guanó, gyűlik össze hatalmas tömegekbe. Ez fokozatosan átalakul, elbomlik és agyaggal keveredve chiropteritté lesz. A foszfátföldekben a P2O3 mindig kalciumhoz van kötve, tehát mint kalciummono-, -bi- és -trifoszfát jelenik meg. Az összes foszfát tartalomnak 60-70%-a esik a bifoszfátra. A vegyi elemzésekből kitűnt, hogy a foszfátföldekben sokszor igen tekintélyes százalék a foszfát, így a mixnitzi Drachenhöhle foszfátföldjében átlag 13.5%. A világháború alatt hazánkban is érdeklődtek a barlangi foszfátok iránt, különösen HORUSITZKY HENRIK közleményei nyomán. Bizonyos hírességre tett szert a csoklovinai CHOLNOKY-barlang (Hunyad m.), amelyről SCHRÉTER ZOLTÁN közölt részletes adatokat. Ezek szerint a barlangban körülbelül 1400 vagon foszfáttartalmú anyag volt, amelyben a foszfát 12-18%. Az Aggteleki barlangban csak az ú. n. Denevérbarlangban volt nagyobb mennyiségű guanó... ... ...Ma már alig találunk itt denevéreket. A mult század 70-es éveiben [értsd: az 1870-es években - blogszerk.] a guanót foszfáttartalma miatt az edelényi cukorgyár részére kitermelték. A denevérguánó ugyanis sok foszfátot tartalmaz, így értékes műtrágya. Úgy látszik, hogy az ezekkel a munkálatokkal járó állandó és hosszantartó nyugtalanítás annyira zavarta a denevéreket, hogy nyugalmasabb tájakra költöztek. "
Barlangi minták Finály Ferenc által végzett vegyelemzése - Dudich Endre könyvéből. (Egészen sajátságos, hogy a 2. számú minta olyan gazdag összetételűnek bizonyult, hogy az egyes tételek összesítése 100, 41%-ot eredményezett!)




Különleges aerodinamikai háttérrel gondosan, egyenként összeválogatott rovarokból harmonikus társítással, biológiailag kinyert, magas foszfortartalmú, ideális fitofil termék, a balkonflóra varázslatos virágzása érdekében!

Alfred Brehm "Az állatok világa" című művének magyar kiadásában találjuk a következőket: "Minden denevér-faj nagyon gyorsan emészt. Ez az oka, hogy aránylag rövid idő alatt nagyon sok guánó halmozódik föl olyan helyeken, ahol tömegesen tartózkodnak. A denevér-guánó helyenként vastag telepeket alkot, s kőkeménységű és a csak csákánnyal fejthető denevér-trágya gazdasági tekintetben is nagyon fontos. A barlangi guánóban Koch szerint denevérszőrök és rovarvázak vannak s éppen ebben különbözik a tengerparti „madárhegyek” trágyájától. Hazánkban különösen az aggteleki, homoródalmási, biharmegyei és aldunai barlangokban találunk nagyobb guánó-telepeket." Majd ugyanebben a kötetben Méhely Lajos gondolatait olvashatjuk: "Ha meggondoljuk, hogy a különböző alkalmatlan, sőt veszedelmes legyek és szúnyogok már a mi éghajlatunk alatt is mily óriási seregekben lépnek föl, ha szem előtt tartjuk az apró éjjeli és szürkületi pillék s a növénypusztító bogarak seregeit és tanui vagyunk az óriási károknak, amelyeket ők maguk, vagy falánk lárváik veteményes és gyümölcsös kertjeinkben, vetéseinkben és erdőségeinkben okoznak és különösen, ha tudtára emelkedünk annak a tagadhatatlan ténynek, hogy a kártevő rovarok beláthatatlan tömegével való küzdelemben az emberi kéz és elme minden fáradozása többnyire egy hajszállal sem sikeresebb a Danaidák munkájánál, úgy némi fogalmunk támad a rovarpusztító állatok, s ezek közt elsősorban a denevérek föl sem becsülhető hasznosságáról. Ami a denevérek rovarirtó szerepének oly különös súlyt kölcsönöz, az főleg roppant falánkságukban, illetőleg emésztésük rendkívüli gyorsaságában rejlik. A falusi templomok padlásán s egyes nagyobb barlangokban gyakran több méternyi magasságra föltorlódó denevértrágya hozzávetőleges fogalmat nyujt arról a beláthatatlan rovarmennyiségről, amely a denevérek falánkságának esik áldozatul. Egy köbcentiméternyi guanóban Koch 41 drb, különféle nagyságú rovar lábszárát találta. S e mellett azt is meg kell gondolnunk, hogy a denevér ürülékének csak egy kis része az, amelyet pihenő helyén elhullat, mert legnagyobb részét röpülés közben, a szabadban hullatja el”."


A madárguanóval kapcsolatos históriai információk meghaladnák a blogbejegyzés terjedelmét, de fontosságának érzékeltetéséhez érdemes megjegyezni, hogy a 19. század közepén Peru bevételeinek több mint a fele a guanótermelésből származott, amit az tett lehetővé, hogy a tengerparti madárkolóniák évről évre újratermelték a kinccsel felérő készleteiket. Chincha szigetén a guanóbányászat fénykorában évente 600 000 tonnát termeltek ki, rakodtak hajókra, és exportálták az USA, Franciaország és az Egyesült Királyság számára. Természetesen az ilyen kincsre többen is felfigyeltek, így e bányászati lehetőség komoly fegyveres összetűzésekhez is vezetett (köztük a Guanó-háborúhoz).
A perui guanóbányászat 1863-as ábrázolása. Itt a szó legszorosabb értelmében szarért-hugyért dolgoztatták az embereket.


Most pedig a folyosón szépen összesöpröm a denevérguanót, nehogy konfliktus támadjon miatta a szomszédokkal. Na nem mintha összeveszhetnénk azon, hogy az ideális dísznövénytrágya kit illessen, hanem mert számukra az említett objektum vélhetőleg mégiscsak szimpla hullaték.


2014. június 14., szombat

Vérebek az archív fotón

Egy megsárgult fotót szeretnék mellékelni ezúttal, különös tekintettel az archív képek kedvelőire... A képen Karg-Babenburg báró látható (akinek a vadászkutyák tenyésztésében vállalt szerepéről korábban már írtam), kedvenc vérebei társaságában.


A fotó alapján jól látható, hogy a bajor vérebek nemesítése kezdetén az egyedek még rövidebb lábúak, robusztusabb testfelépítésűek voltak. Mindenesetre örök hála a bárónak, hogy elkezdte azt a céltudatos tenyésztői munkát, amelynek eredménye a mai -  még nem túl népes - bajorvéreb-állomány.
Nagyon tanulságos összehasonlítani a régi fotókon ábrázolt kutyafajtákat mai leszármazottaikkal. Valójában - számos fajta esetében - alig hasonlítanak egymásra, és a generációk során beállt, nehezen nyomon követhető apró változások száz év távlatában már komoly küllemi eltérésekhez vezettek. Érdemes átlapozni W. E. Mason "Dogs of all nations" című könyvét (amely a világhálón digitális formában is elérhető ide kattintva). A könyvben ábrázolt, akkoriban típusosnak számító kiállítási példányok a mai küllemi bírók előtt jó eséllyel azonnal elbuknának. A bullterrier könyvben bemutatott példányán például éppen azt a sajátos fejformát nem látni, amely napjaink bullterrierjeinél alapvető elvárás. A divatirányzatok nem csak az öltözködést, de a kutyák küllemét is alapvetően megváltoztatták száz év alatt.

2014. április 24., csütörtök

Sünök a városban

Az esős időben az átnedvesedő, nehezen átszellőző talajból mindenfelé giliszták tömegei menekülnek a felszínre, nyomukban pedig sokfelé előkerülnek a sünök is. A keleti sünt idén az év emlősének választották, és azt hihetnénk, hogy erről a közkedvelt kisemlősről már mindent tudnak a biológusok. Pedig ez távolról sem állja meg a helyét. Az iskolákban például még azt tanítják, hogy a sünök a rovarevők (Insectivora) rendjébe tartoznak - miközben a rendszertan már régóta más csoportot (Erinaceomorpha rend) jelölt ki a sünök számára. Nem csak a rendi hovatartozásukat illetően tartogattak meglepetéseket a sünök, a hazai képviselőjük faji besorolása is újdonságokkal szolgált. Míg korábban sünjeinket az Erinaceus concolor fajhoz tartozónak gondolták, kiderült, hogy valójában az Erinaceus roumanicus fordul elő hazánkban.

Keleti sün (Erinaceus roumanicus)


Széles elterjedésű emlősfaj, természetes ellensége alig akad, szinte csak az uhu képes erős karmaival elejteni, és tüskéik közül kifordítani a sünöket. A tüskeruha, amely módosult szőrszálakból alakult ki, kiváló védelmet nyújt a ragadozók többségével szemben, ugyanakkor ideális élőhelyet biztosít különféle külső paraziták (bolhák, kullancsok) számára, amelyek gyakran nagy számban találhatók a sünökön. Egy tavalyi vizsgálat során a Margit-sziget sünjeit vizsgálva az egyik példányon 238 kullancsot találtak a biológusok.
Az utóbbi éjszakákon Flórával sünfelméréshez láttunk, egy-egy parkban 10-15 perc alatt 4-5 sünt is talál vérebem. A városi parkokban a sünök pompás életteret találtak maguknak, hiszen táplálék (giliszta, csiga stb.) akad bőségesen, veszélyt inkább csak az autóforgalom jelenthet számukra.

A városi ragadozók nem jelentenek veszélyt a sünök számára
Most a sünök hathatós közreműködésével azt gyakoroljuk, hogy amikor Flóra megtalál egy célobjektumot, akkor üljön le és vakkantson egyet. Néha már sikerül...

"Bocsánat, utcán nem ismerkedek!"

2014. április 9., szerda

Calvaria

Néhány nappal ezelőtt az ELTE Biológiai Intézetében jártunk Flórával. Vendéglátónknál, Dr. Csörgő Tibor nál az oktatást segítő hatalmas anatómiai kollekció részét is láthattuk, a legkülönfélébb kutyafajták koponyáit, amelyek segítenek érzékeltetni, hogy milyen mélyreható változások álltak be a háziasított kutyák különféle fajtáinak anatómiájában. Egy agár dolichocephal, karcsú, nyújtott koponyája szinte nem is hasonlít egy mopszlikutyácska infantilis jellegeket mutató, rövid arcorrú, brachycephal koponyájához.



Mintha különböző fajok koponyáját látnánk egymás mellett. Míg az őrző-védő, csupaizom fajták koponyáján hatalmas csonttaraj segíti az izmok tapadását, ugyanakkor a csivavák lekerekített koponyácskáján a fejtető gyakorta be sem csontosodik, és a kutacs megléte sérülékennyé is teszi eme ölebecskéket. Tulajdonképpen a hosszú ideig tartó szelekciós munka eredményeképp létrejött "szélsőséges" kutyafajták genetikai elhatárolódása már meg is valósult, hiszen természetes módon, egy csivava és egy dán dog már képtelen egymással az utódképzésre. Sem egy kan csivava nem tudna meghódítani egy dog szukát, sem egy kan dog nem tudna sikerrel udvarolni egy csivava szukának. Bizarr kérdés, hogy akkor e két kutyafajta képviselői egyáltalán sorolhatók-e még egyazon fajba?

"Enni vagy nem enni - az itt a kérdés."

Vérebem bizonyos fokú tartózkodással ismerkedett az anatómiai gyűjteménnyel. A beszélgetés közben Flóra időnként felsandított a fejünk fölött köröző gázlómadárcsontvázra. Hasonló félszeg pózban szemlélte a kiterjesztett szárnyú madárpreparátumot, mint Konrad Lorenz kiskacsái a ragadozómadár-sziluetteketA fehéren világító fogsorok látványa is óvatosságra intette, és olyan tétován közelített a Tanár úrhoz, mintha bizony beszámolóra kéne jelentkeznie. Szinte kálváriaként élte meg az egykori fajtársak maradványaihoz való invitálást. Nem is véletlenül, hiszen a kálvária jelentése: a koponyák helye...
Ehhez a bejegyzésemhez még egy emlék az agárdi Madárvárta egyik foglalkozásáról: ott egyszer egy csoportot vezető személy azt kérte, hogy a természettudományos-ismeretterjesztő előadásom során meséljek arról, hogy a KITERJESZTETT SZÁRNYÚ azt ábrázolja: az Úr éppen így véd minket! Lévén ez igen-távol állt volna mindattól, amiről én beszélni szerettem volna, végül ezt az említett vezető mesélte el a lurkóknak!

2014. április 6., vasárnap

Zsákutcakerülés - és az "ÖNTÖKÖNSZÚRÁS"




A régebbi felvételek rendezése közben leltem erre a filmrészletre, amely a blogban korábban már említett zsákutcakerülést mutatja be.


Ezt a felvételt ÉVEKKEL ezelőtt tettem közzé, ma még hozzáteszem, hogy Flóra ezt a "produkciót" MÁR kölyökkorában elsajátította, Faina őt utánozva kezdte követni, ám ha egy NYITOTT kertkaput meglát, oda neki FELTÉTLENÜL be kell rohanni - ezzel a "gutaütést" hozva a magát "falkavezérnek" képzelő személynek, jelesül nekem!! 🙂

2014. április 1., kedd

Vicsorgó

Vicsorgóval is sikerült találkozni a legutóbbi tavaszi terepbejárás során. A vicsorgó ezúttal nem egy agresszív kutya jelzője, hanem egy szokatlan életmódot folytató, tavasszal virágzó parazita növény neve.

Kónya vicsorgó

A vajvirágfélék családjába tartozó kónya vicsorgó (Lathraea squamaria) szövetei nem tartalmaznak klorofillt, nem is feccol abba energiát, hogy saját maga állítson elő tápanyagokat, ehelyett különféle lombos fák (mogyoró, bükk, gyertyán stb.) gyökerein élősködik.


Vicsorgó-illusztráció az 1910-es évekből (A kép forrása: Bilder ur Nordens Flora)

A bükkerdő avarrétegéből milliószámra bújnak elő a különféle virágok, tömegesen virágoznak a keltikék, kisebb-nagyobb csoportokban bontja szirmait a bogláros szellőrózsa, a galambvirág. Sietniük is kell a virágzással, hiszen a melegben hamarosan lombot növesztenek a bükkfák, és amikor a teljes lombozat kialakul, az elállja a talajszinten élő növényektől a fényt, vagyis hamarosan sötétségbe borul az élőhelyük. A vicsorgótól eltérően az erdő lágyszárú, fotoszintetizáló növényeinek többsége most tud tápanyagokat előállítani és raktározószöveteiben (gumó, gyöktörzs stb.) bespájzolni elegendő tartalékot, a következő tavaszra készülve. Március végén még akadálytalanul jut el hozzájuk a napfény, illatfelhővel csalogatják magukhoz a megporzást végző rovarokat, majd az eredményes megporzást követően néhány hetük marad, hogy magot érleljenek. Utána a bükkös lombsátra bezárul, és onnantól maguk a bükkfák a környék egyeduralkodói.
Mindeközben a vicsorgó, mint valami széles vigyorra húzott száj fogsora, önfeledten virágzik, neki aztán igazán nem sietős a dolog, iparkodjanak csak a többiek, ő pedig eléldegél a fáktól magának elszipkázott javakból. Szomszédaival összehasonlítva az is feltűnő, hogy míg a többiek vékonyka szárakat fejlesztve ("beosztással élve") emelik magasba virágaikat, a vicsorgó vaskos, "húsos" szárakat növeszt. A paraziták ritkán spórolnak: ha körültekintően választanak maguknak gazdát, akkor bőven jut nekik tápanyag...


Galambvirág van ötszirmú, van hatszirmú, van hétszirmú (sőt több)

2014. március 26., szerda

Hangyás növények

Tavaszodik, virágok nyílnak itt is, ott is, és néha a legmeglepőbb helyekről is előbukkan egy-egy virágzó növény. Aki cserepekben ápolgat dísznövényeket, és próbál számukra megfelelő életkörülményeket biztosítani az erkélyen, szinte el sem tudja képzelni, miképp tudnak megélni egyes növények a kőfalak szűk repedéseiben. S legfőképp: hogyan kerülnek oda? A kőfalakon nemritkán 5-10 méteres magasságban is láthatunk virágzó ibolyákat, vérehulló fecskefüvet és más fajokat, amelyek különleges magterjesztési stratégiával képesek a magasban gyökeret verni. Mert az alapvető probléma ugye az, hogy a magnak valahogyan be kell jutnia a szűk repedés mélyére, ahol majd megfelelő körülmények között kicsírázhat. Ebben az említett növényeknek a hangyák segítenek. Magjaikon úgynevezett "hangyakenyér" található, egy tápanyagban dús toldalék, ami kifejezetten azt a célt szolgálja, hogy felkeltse a hangyák érdeklődését, amelyek így a nekik kínált csalétekkel együtt a magot is elcipelik egy védett zugba. Amikor a sziklarepedésbe jutva nem kell tartaniuk a "zsákmányukra" leselkedő konkurenciától, a számukra fogyasztható részt lerágcsálják - a mag pedig a későbbi csírázáshoz alkalmas helyre kerül.
Az ibolyák - a hangyáknak köszönhetően - a kőkerítéseken is megtelepednek


A vérehulló fecskefű magjait is a hangyák terjesztik


Ibolya a kőfalon


A keltikék magjain is megtalálható a "hangyakenyér"

Amikor beérnek e növények magjai, érdemes egy kísérletet elvégezni velük. Ibolyát vagy fecskefüvet szinte minden kertben találni, így a kísérlethez a magok beszerzése nem jelent gondot. Hangyák is előfordulnak szinte mindenhol, így pár perces kereséssel a kísérlet főszereplői összehozhatók. Szórjunk tehát ibolya- vagy fecskefűmagot a hangyák által gyakran látogatott helyekre, legjobb, ha az éppen használt ösvényükre az "orruk elé", és tapasztalhatjuk, hogy az apró rovarok azonnal rávetik magukat a csalétekre, és izmaikat megfeszítve cipelik magukkal a hangyakenyeret - és vele az egész magot.

Ibolyamag - "hangyakenyérrel" (forrás: wikipédia)
A Földön mintegy 3000 növényfaj alkalmazza a hangyákat magterjesztőként. Egyes hangyafajok kifejezetten a magok gyűjtésére szakosodtak, például a Messor nemzetség képviselői.
A maggyűjtő hangyákról Szabó-Patay József a következőket írta„Maggyűjtő munkájukat legtöbbször a Gellért-hegy délnyugati oldalán és a Balaton-melléki dombok és a Mecsek déli oldalain figyeltem meg. Nálunk július közepétől kezdve gyűjtenek a legserényebben, vagyis a fűmagvak érési idejétől kezdve. Magát a hangyát könnyű megismerni, különösen a nagyfejű munkásokat még a laikus sem tévesztheti össze másfajta hangyával. Fészküket leginkább délnek fekvő helyeken ássák meg és a kijáratukat ott építik meg, ahol a föld felszíne kopár. Különben, ha füves a fészkük környéke, akkor azt maguk kigyomlálják, hogy a nap sugarai minél erősebben érvényesülhessenek. Nagyon fontos ugyanis, hogy a magtárak teljesen szárazak maradjanak, különben a felhalmozott magvak kicsíráznának. Ha valami módon nedvesség jut a magvakhoz és azok csírázni kezdenek, akkor azokat kihordják a fészek közelében levő szemétdombra. Egész nyáron keresztül elég nagy mennyiségű magot gyűjtenek össze. A Budaörs feletti magaslaton kiásott kis család fészkéből egy jó nagy marokra való magot szedtem ki. A magvakat – természetesen – nálunk sem télire gyűjtik, mert mihelyt a hőmérséklet leszáll 0° alá, tevékenységük megszűnik és megdermedve alusszák át a telet. A magkészlet inkább arra az időszakra való, amikor a rovarcsemege megfogyatkozik. Fészkük bejáratát arról lehet felismerni, hogy a nyílását kráter alakú, földből vagy apró kavicsból álló építmény veszi körül. Hogy miként fogyasztják el a begyűjtött magvakat, azt mesterséges fészekben sikerült több ízben megfigyelnem. Rendszerint 4–5 munkáshangya fog hozzá a kemény héjú mag szétbontásához. Többnyire a csíra helyén sikerül leghamarabb a magot kikezdeni. A mag táplálóanyagát azután nyálukkal itatják át és kis lepényeket készítenek belőlük. Ezeket tovább nedvesítve, csaknem elfolyósítják, a folyós tésztát azután felnyalogatják.”
Ahogy "A Brehm" magyar kiadásából idézett fenti szövegrészletből is kitűnik, a specializált maggyűjtő hangyák az egész magot elfogyasztják, és a termések akkor is gyűjtőlázba hozzák őket, ha nincs a magokon hangyakenyér.

Termésbetakarítás hangyaszorgalommal (Molnár V. Attila felvétele)

Keltike magjai - a "hangyakenyérrel"


2014. március 22., szombat

Tibeti masztiff

A mai séta során egy különös játszótársa akadt Flórának: egy tibeti masztiff. E fajta képviselőjével még sosem találkoztunk, így érdekes volt egymással szemben látni két ennyire különböző kutyát, amint "farkasszemet néznek". Marco Polo feljegyzései között már szerepelt ez az ősi, tibeti eredetű eb, és a híres utazó "szamár méretű kutyaként" írt róla. A kifejlett példányok testtömege olykor meghaladhatja a 80 kilogrammot - tehát a hegyi legelőkön a nyájak őrzésében már a puszta megjelenésével is hatékonyan közreműködhetett. Újdonsült ismerősünk még csak 3 hónapos, de méreteiben már most is felülmúlja a 2 éves bajor vérebet...

Bajor véreb (2 éves) és tibeti masztiff (3 hónapos)

2014. március 7., péntek

Orr



Majdnem jávorszarvas...

2014. március 4., kedd

Gyakorlatozás varjúsereggel

A mai napra egy februári rövid film jutott: egy varjúcsapat bevonásával gyakoroltuk, hogy Flóra fegyelmezetten helyben maradjon, és ne kezdje hajkurászni a károgó madarakat. Így azok nyugodtan csipegethették fel az orra elől a jutalomfalatokat - Flóra egész jól teljesítette a próbát. (A felvétel elkészítése és a helyben ülésből történő "felszabadítás" után azér' rendesen megkergette a varjakat.)

A filmfelvétel megtekinthető ide kattintva.


"Varjak, varjak, meddig várjak?"

Irodalmi ajánlóként álljon itt egy Jókai-idézet a dolmányos varjúról: "...A varjúk, lehettek ötvenen is, mind megszálltak azon az egyetlen kimagasló vén bükkfán. Kálvinista varjúk voltak. Így hívja őket a népajk azért, hogy ezek hússal élnek (odaértve a férgeket is), megkülönböztetésül a pápista varjúktól, akik a vetést eszik. Amazok egészen feketék, emezeknek a hátuk szürke..." (A barátfalvi lévita - 1896)

2014. február 28., péntek

Varjú és a véreb

A Gellért-hegy egyik varjúja igen pogány játékot űzve szokta a sziklameredélyhez csalogatni Flórát, közben károg, károg, vélhetőleg bátorítja, hogy ugyan már próbáljon ő is megtenni egy félkört a levegőben a szikláról nekilódulva. Boszorkányos trükk. Nem lehet véletlen, hogy századokkal ezelőtt ezt a helyet tartották a boszorkányok gyülekezőhelyének.

"Ó, be szép a füled! Tudsz vele szárnyalni?"


A hely szelleméhez számos historikus adalékot találni. Pakson egy Perczel József főispán vezette 1741-es "vizsgálat" (v.ö. kényszervallatás) során a Vörös Ilona nevű vádlott beismerte, hogy a Gonosz egy varjú képében csábította őt a Gellért-hegyre, ahol órákig táncot lejtett, bort lopott a környék pincéiből (a filoxéra-járvány előtt itt még bőségesen termett a szőlő), és különféle bűnös dolgokat művelt a Plútó és Milus nevű ördögökkel (konkrétabban: azok a mátkájukká tették). Szegedi boszorkányper vádlottja is a Gellért-hegyen szövetkezett az ördöggel, és Debrecen jobb sorsra érdemes asszonyait is Gellért-hegyi kicsapongásokkal vádolták meg.
"Debrecen város jegyzőkönyvében 1682 január 24-én szerepel a hatóság vádja Dániel Kovácsné és Csókási Györgyné ellen, hogy az incták (incta = in causam attracta = vádlott) Szent Gellért hegyére járó, bűjös-bájos, ódó-kötő, varázsló, másokat megrontó, boszorkány, parázna személyek, orvok is." -írja Dömötör Sándor, a Gellért-hegy boszorkányairól írott átfogó tanulmányában.
A "Gellért-hegyre járás" akkoriban a boszorkányoskodás szinonimája volt. Ilyen értelemben a Gellért-hegy a hazai empirikus farmakobotanika bölcsőjének is tekinthető...

Visszatérve még a kiindulási témához, a varjú és a véreb kapcsán kihagyhatatlan Romhányi József egyik meseparódiája:

"Fenn a hollócsőrben egy szép kicsi kvargli.
Gondolta a róka, jó lesz kicsikarni.
S bár az aesopusi helyzet elétárult,
csak felnézett szótlan, ácsorgott és bámult.
Bámult sóvár szemmel, csendben, pedig tudta,
ravasz hízelgéssel könnyen sajthoz jutna.
A holló csak várt, odafenn a hársfán,
szeme kérdőn függött mesebeli társán.
Miért hallgat a holló? Miért nem szól a róka,
holott más a szokás kétezer év óta?
A róka néma volt, a holló meg süket.
Kérem elnézésüket..."







2014. február 27., csütörtök

"Krókusz"

Mostanság távolabbi kirándulásokra sincs idő, munkaszünetben a kerti virágokkal ismerkedünk... Szerencsére napról napra egyre több faj nyitja szirmait. Mára kinyíltak az egyik napsütéses zugban a sáfrányok. A Crocus nemzetség számos faját vonták termesztésbe, és azokon belül számos változatot hoztak létre. Talán nincs is botanikus, aki kiigazodna az össze-vissza keresztezett kultúrfajták tengerében. A köznyelvben a zömmel tavasszal virító kerti sáfrányokat többnyire egyszerűen átírt "latin" néven "krókusznak" nevezik. Egy időben a Fény utcai piacon árult egy asszonyság különféle hagymás (és hagymagumós) dísznövényeket, tőle származtak a sziklakertünk most virító krókuszai is. Pompásan értett a növények gondozásához és szaporításához, a rendszertan és a nevezéktan ugyanakkor nem volt erőssége. Az Iris danfordiae nevű sárga nőszirom az ő interpretációjában "Iris dantefolia" lett. És bár ilyen taxont az internet legmélyebb bugyrából sem lehet kiguglizni, szerinte ez a növény "bennevan a Királyok Könyvében is!" Merthogy ő így nevezte az Angol Királyi Kertészeti Társaság kézikönyvét (szerk. Christopher Brickell). Így aztán a tőle kapott sáfrányok rendszertani hovatartozását illetően továbbra is kételyeim vannak. Ha viszont valamely növényritkaságot kéne szaporodásra bírni, jó szívvel tudnám őt ajánlani bármely tudós társaságnak: míg a botanikusok az adott növény kutatásával foglalkoznak, az idős hölgy azidő alatt a virágágyásai között jó eséllyel termésképzésre is bírta volna azt.

Crocus xxxxxxxxxxxx

A sáfrány névvel - többnyire mindenféle jelző nélkül - korábban egy igen értékes fűszernövényt, a Crocus-fajok közé tartozó, de ősszel virágzó jóféle sáfrányt (Crocus sativus) jelölték. Manapság, ha az ember a Vásárcsarnokban "sáfrány" feliratú tasakot lát a fűszerek között, szinte biztos lehet, hogy az valójában nem sáfrány, hanem szárított szeklicevirágzat. Sárgás színű ez is, az is, megfesti a levest ez is, az is, ha meg valaki sosem próbálta a valódi sáfrányt, talán életében nem tudja meg, hogy drága pénzen hamisítvánnyal, "pórsáfránnyal" verték át.

Az igazi fűszersáfrány (forrás:  Saravask,Wikipédia)


Szeklice - (nagyon) távolról emlékeztet a sáfrányra (forrás: www.fuszeraruhaz.hu)

2014. február 12., szerda

Beagle...




Éppen 205 éve, 1809. február 12-én született minden idők egyik legnagyobb hatású természettudósa, jelsül  Charles Darwin. Méltatására itt nem lenne elegendő hely, de egy friss, átfogó ismertetés olvasható róla egy botanikai blogbejegyzésben, amit jó szívvel ajánlhatunk mindenki figyelmébe.
Itt a "vérebes" naplóban csupán Darwin munkásságának néhány "kutyás" momentumára szeretném felhívni a figyelmet, köztük arra, hogy a Brit Királyi Haditengerészet hajóját, amelyen a természetkutató ifjú tudós körbejárta a világot, egy kutyafajtáról, azon belül is a vérebek közeli rokonáról, egy kopóról nevezték el: BEAGLE! A flotta új tagjaként 1820. május 11-én bocsátották vízre a Temze-parti Woolwich Dockyard-ban. Darwin a Beagle második világ körüli útján, 1831-1836 között utazott a híressé vált hajón.  

Első hallásra talán hihetetlennek tűnik, hogy az Admiralitás egy kutyafajtáról nevezett el egy hajót, de Őfelsége más hajói is viseltek állatneveket, így volt a Haditengerészetnél "Csörgőkígyó", "Skorpió", "Masztiff", "Seregély" és "Mókus" is!
A "Beagle" nevet az idők során több hajó is viselte, bővebben ezekről itt találni információt.


Beagle - amellyel Darwin körbeutazta a Földet


Darwin az élőlények számos csoportja között a kutyafajtákat is behatóan tanulmányozta, ehhez álljon itt két idézet:

"Néhány szerző, aki a kutyákról írt, azt állítja, hogy az agár és a bulldog, hiába olyan különbözők, valójában közeli rokon változatok, és ugyanannak a vad törzsnek a leszármazottai. Ezért kíváncsi voltam, mennyire különböznek a kölykeik. A tenyésztők szerint éppen annyira különbözők, mint a szüleik, és ez szemre majdnem teljesen igaz is. De amikor ténylegesen megmértem a felnőtt kutyákat és hatnapos kölykeiket, megállapítottam, hogy a kölykök viszonylag jóval kevesebb eltérést mutatnak."
"Ha megpróbáljuk felbecsülni az egymással rokon háziasított fajták közötti felépítésbeni különbségeket, hamar kétségek közé jutunk, mert nem tudjuk, vajon egy vagy több szülői fajból származnak-e. Érdekes lenne, ha ezt a kérdést tisztázni tudnánk; ha például be lehetne bizonyítani, hogy az agár, a véreb, a terrier, a spániel és a bulldog, melyek, mint tudjuk, mind hűen örökítik tovább a saját fajtájukat, mind egyetlen faj utódai, akkor az ilyen tények hatására bizonyára kételkedni kezdenénk számos más, egymással közeli rokonságban álló, a világ távoli részein élő természeti faj – például a sokféle róka – változhatatlanságát illetően is. Személy szerint, mint mindjárt látni fogjuk, nem hiszem, hogy a számos kutya-fajta közötti összes különbség a háziasítás terméke lenne; úgy gondolom, a különbségek egy kisebb része annak köszönhető, hogy a kutyák különböző fajok utódai."

Azóta kiderült, hogy a kutyafajták valójában mindannyian egy ősre, a farkasra vezethetőek vissza.

A beagle kutyafajtára visszatérve: e vadászkutyát valószínűleg mindenki ismeri, hiszen napjainkban az egyik legnépszerűbb házikedvenc. Eredetileg falkavadászatokon remekelt, vagyis míg a vérebeket egyesével alkalmazzák a vadászok, a kopók közé tartozó beagle eredetileg kisebb-nagyobb csoportokban üldözte Angliában a nyulakat vagy a rókákat.

Széchenyi István az angliai kopós élményeinek köszönhetően kezdte az 1820-as években hazánkban újra meghonosítani a korábban Magyarországon már betiltott falkavadászatokat. 1825-ben Nagycenken már népes kopófalkát tartottak. Hetente négyszer rendeztek lovas falkavadászatot.  (Zárójelben jegyzem meg, hogy a kutyafalkákat gondozó és irányító személyeket nevezték eredetileg kutyapecéreknek - ez a kifejezés csak később, a falkavadászatok eltűnésével és egy új foglalkozás megjelenésével vált a "sintér" szinonimájává.)


Beagle-falka 1885 táján (forrás: Wikipédia)

A beagle munka közben önállóan hoz döntéseket, üldözés közben pedig hangosan csahol, s mindez a társállatként való városi tartását napjainkban is megnehezíti. Közismert "önfejűsége" vadászkutya lényéből fakad. Sajátos módon hazánkban vadászatokon alig alkalmazzák, pedig az 1920-as években újra betiltott falkavadászatokon túl a beagle utánkereső kutyaként is kiválóan képes teljesíteni. A rókák kutyafalkák általi zaklatásának betiltása amúgy teljes mértékig helyeselhető!


Falkavadászat a Mary Poppins c. fimben

Kiváló szaglásának köszönhetően reptereken a csomagok átvizsgálásában gyakorta alkalmazzák sikerrel. Az USA-ban évente mintegy 75.000 tiltott terméket tartalmazó csomagot foglalnak le a reptéri beagle-brigádok segítségével.

2014. február 6., csütörtök

Hogyan találkozott Flóra Cecilia Bartoli művésznővel?

A kérdésre a válasz fájóan rövid lesz: Flóra sajnos nem találkozott Cecilia Bartoli művésznővel...


Ha a természettudományok iránt érdeklődő Olvasó hiányolná a nívósabb információt a mai napról, akkor még azt hozzáteszem, hogy a rétisasok megkezdték az idei nászidőszakukat! Igen, a rétisasoknál ez így szokás, korán költéshez látnak, hogy kicsinyeiknek elegendő ideje legyen felnevelkedni. Felnőtt korukra szárnyfesztávolságuk meghaladhatja a két métert is! A nagy testméret hosszú fejlődési időt követel meg, ez pedig azzal jár, hogy a szülőmadár nemritkán hóval borítva kotlik a hatalmas gallyfészekben. Mostantól mindenki élőben nyomon követheti az egyik rétisascsalád életét egy webkamera segítségével:
http://www.hnp.hu/retisas.php

2014. február 5., szerda

Kormoránok madártávlatból

A Dunán ezekben a hetekben a fővárosi hidak között is fel-feltűnik néhány kormorán. Évtizedekkel ezelőtt még ritkaságszámba ment e faj megfigyelése, aztán a védelemnek köszönhetően ez a vízimadár elszaporodott, és napjainkban a halászok "közellenségként" tekintenek rá. A világhálón megjelent hírek, például az "ujpeter" szerzőnévvel jegyzett cikk szerint (amelytől ezúton is hangsúlyozottan elhatárolódunk), ez "a világ leggonoszabb madara". Mert, ugye, halakkal táplálkozik, az "aljas", vagyis káros a halgazdaságra. Mindeközben pedig "rettegnek a keszegek"! Mert, ugye, a keszegek a halászok hálójába vágynának...
A Dunán áttelelő kormoránokat elnézve örülök, hogy ilyen madarunk is van. Messziről úgy néz ki, mint valami Loch-Ness-i szörny. Időnként alábukik, eltűnik percekre, hogy aztán a legváratlanabb helyeken bukkanjon ismét a felszínre.


Messzi-fotó. Majdnem Nessie-fotó!

Hasonló kép 1934-ből: ezen a képen is látszik valami.


A búvárkodásban nagy mértékben segíti, hogy a madarak többségétől eltérően csontjai kevéssé pneumatizáltak. Merülések után viszont csak nehézkesen tud felszállni, mert a tollazata átázik, így hosszabb repülés előtt rendszerint a vízparti sziklákon kitárt szárnyakkal szokott szárítkozni.

Kormoránok kedvelt áttelelőhelye a Duna budapesti szakasza

Igazi dinoszaurusz-tekintet! (Lóki Csaba felvétele)
A síkos halak megragadását segíti a kormoráncsőr végén található szarukampó, a nagyobb préda egészben való lenyelését pedig az teszi lehetővé, hogy az állkapocs jobb illetve bal ága csak elöl, rövid szakaszon kapcsolódik egymáshoz, így szükség esetén az állkapocsfelek igen könnyen széttárhatók. A kormoránok lába természetesen úszóhártyás, és a récéktől eltérően mind a négy ujjukat úszóhártya köti össze.
Úgy látszik, hogy a Duna budapesti szakasza ideális áttelelőhely sok vízimadár számára. A kormoránok mellett tömegesen figyelhetők meg itt dankasirályok (és olykor más sirályfajok is). Néhány éve, 2010 februárjában a rakpart mellett még egy borzas gödény is megjelent, a madarászok nagy örömére!

Borzas gödény Budapesten, 2010. február 12. (Bajor Zoltán felvétele)

Az azért parádés látvány, ahogy a februári hóesésben az Erzsébet híd fölött egy pelikán köröz, bekanyarodik a Gellért-szobor előtt, és visszaszáll a Dunára. Ha az adott pillanatban egy madarász gépkocsit vezetett volna a hídon, a tömegszerencsétlenség garantáltan bekövetkezett volna...

Borzas gödény a Gellért-szobor előtt... (Bajor Zoltán felvétele)