Beagle...

Éppen 205 éve, 1809. február 12-én született minden idők egyik legnagyobb hatású természettudósa, jelsül  Charles Darwin. Méltatására itt nem lenne elegendő hely, de egy friss, átfogó ismertetés olvasható róla egy botanikai blogbejegyzésben, amit jó szívvel ajánlhatunk mindenki figyelmébe.
Itt a "vérebes" naplóban csupán Darwin munkásságának néhány "kutyás" momentumára szeretném felhívni a figyelmet, köztük arra, hogy a Brit Királyi Haditengerészet hajóját, amelyen a természetkutató ifjú tudós körbejárta a világot, egy kutyafajtáról, azon belül is a vérebek közeli rokonáról, egy kopóról nevezték el: BEAGLE! A flotta új tagjaként 1820. május 11-én bocsátották vízre a Temze-parti Woolwich Dockyard-ban. Darwin a Beagle második világ körüli útján, 1831-1836 között utazott a híressé vált hajón.  

Első hallásra talán hihetetlennek tűnik, hogy az Admiralitás egy kutyafajtáról nevezett el egy hajót, de Őfelsége más hajói is viseltek állatneveket, így volt a Haditengerészetnél "Csörgőkígyó", "Skorpió", "Masztiff", "Seregély" és "Mókus" is!

A "Beagle" nevet az idők során több hajó is viselte, bővebben ezekről itt találni információt.

Beagle - amellyel Darwin körbeutazta a Földet

Darwin az élőlények számos csoportja között a kutyafajtákat is behatóan tanulmányozta, ehhez álljon itt két idézet:

"Néhány szerző, aki a kutyákról írt, azt állítja, hogy az agár és a bulldog, hiába olyan különbözők, valójában közeli rokon változatok, és ugyanannak a vad törzsnek a leszármazottai. Ezért kíváncsi voltam, mennyire különböznek a kölykeik. A tenyésztők szerint éppen annyira különbözők, mint a szüleik, és ez szemre majdnem teljesen igaz is. De amikor ténylegesen megmértem a felnőtt kutyákat és hatnapos kölykeiket, megállapítottam, hogy a kölykök viszonylag jóval kevesebb eltérést mutatnak."
"Ha megpróbáljuk felbecsülni az egymással rokon háziasított fajták közötti felépítésbeni különbségeket, hamar kétségek közé jutunk, mert nem tudjuk, vajon egy vagy több szülői fajból származnak-e. Érdekes lenne, ha ezt a kérdést tisztázni tudnánk; ha például be lehetne bizonyítani, hogy az agár, a véreb, a terrier, a spániel és a bulldog, melyek, mint tudjuk, mind hűen örökítik tovább a saját fajtájukat, mind egyetlen faj utódai, akkor az ilyen tények hatására bizonyára kételkedni kezdenénk számos más, egymással közeli rokonságban álló, a világ távoli részein élő természeti faj – például a sokféle róka – változhatatlanságát illetően is. Személy szerint, mint mindjárt látni fogjuk, nem hiszem, hogy a számos kutya-fajta közötti összes különbség a háziasítás terméke lenne; úgy gondolom, a különbségek egy kisebb része annak köszönhető, hogy a kutyák különböző fajok utódai."

Azóta kiderült, hogy a kutyafajták valójában mindannyian egy ősre, a farkasra vezethetőek vissza.

A beagle kutyafajtára visszatérve: e vadászkutyát valószínűleg mindenki ismeri, hiszen napjainkban az egyik legnépszerűbb házikedvenc. Eredetileg falkavadászatokon remekelt, vagyis míg a vérebeket egyesével alkalmazzák a vadászok, a kopók közé tartozó beagle eredetileg kisebb-nagyobb csoportokban üldözte Angliában a nyulakat vagy a rókákat.

Széchenyi István az angliai kopós élményeinek köszönhetően kezdte az 1820-as években hazánkban újra meghonosítani a korábban Magyarországon már betiltott falkavadászatokat. 1825-ben Nagycenken már népes kopófalkát tartottak. Hetente négyszer rendeztek lovas falkavadászatot.  (Zárójelben jegyzem meg, hogy a kutyafalkákat gondozó és irányító személyeket nevezték eredetileg kutyapecéreknek - ez a kifejezés csak később, a falkavadászatok eltűnésével és egy új foglalkozás megjelenésével vált a "sintér" szinonimájává.)

Beagle-falka 1885 táján (forrás: Wikipédia)

A beagle munka közben önállóan hoz döntéseket, üldözés közben pedig hangosan csahol, s mindez a társállatként való városi tartását napjainkban is megnehezíti. Közismert "önfejűsége" vadászkutya lényéből fakad. Sajátos módon hazánkban vadászatokon alig alkalmazzák, pedig az 1920-as években újra betiltott falkavadászatokon túl a beagle utánkereső kutyaként is kiválóan képes teljesíteni. A rókák kutyafalkák általi zaklatásának betiltása amúgy teljes mértékig helyeselhető!

Falkavadászat a Mary Poppins c. fimben

Kiváló szaglásának köszönhetően reptereken a csomagok átvizsgálásában gyakorta alkalmazzák sikerrel. Az USA-ban évente mintegy 75.000 tiltott terméket tartalmazó csomagot foglalnak le a reptéri beagle-brigádok segítségével.

Hogyan találkozott Flóra Cecilia Bartoli művésznővel?

A kérdésre a válasz fájóan rövid lesz: Flóra sajnos nem találkozott Cecilia Bartoli művésznővel...


Ha a természettudományok iránt érdeklődő Olvasó hiányolná a nívósabb információt a mai napról, akkor még azt hozzáteszem, hogy a rétisasok megkezdték az idei nászidőszakukat! Igen, a rétisasoknál ez így szokás, korán költéshez látnak, hogy kicsinyeiknek elegendő ideje legyen felnevelkedni. Felnőtt korukra szárnyfesztávolságuk meghaladhatja a két métert is! A nagy testméret hosszú fejlődési időt követel meg, ez pedig azzal jár, hogy a szülőmadár nemritkán hóval borítva kotlik a hatalmas gallyfészekben. Mostantól mindenki élőben nyomon követheti az egyik rétisascsalád életét egy webkamera segítségével:
http://www.hnp.hu/retisas.php

Kormoránok madártávlatból

A Dunán ezekben a hetekben a fővárosi hidak között is fel-feltűnik néhány kormorán. Évtizedekkel ezelőtt még ritkaságszámba ment e faj megfigyelése, aztán a védelemnek köszönhetően ez a vízimadár elszaporodott, és napjainkban a halászok "közellenségként" tekintenek rá. A világhálón megjelent hírek, például az "ujpeter" szerzőnévvel jegyzett cikk szerint (amelytől ezúton is hangsúlyozottan elhatárolódunk), ez "a világ leggonoszabb madara". Mert, ugye, halakkal táplálkozik, az "aljas", vagyis káros a halgazdaságra. Mindeközben pedig "rettegnek a keszegek"! Mert, ugye, a keszegek a halászok hálójába vágynának...
A Dunán áttelelő kormoránokat elnézve örülök, hogy ilyen madarunk is van. Messziről úgy néz ki, mint valami Loch-Ness-i szörny. Időnként alábukik, eltűnik percekre, hogy aztán a legváratlanabb helyeken bukkanjon ismét a felszínre.

Messzi-fotó. Majdnem Nessie-fotó!

Hasonló kép 1934-ből: ezen a képen is látszik valami.

A búvárkodásban nagy mértékben segíti, hogy a madarak többségétől eltérően csontjai kevéssé pneumatizáltak. Merülések után viszont csak nehézkesen tud felszállni, mert a tollazata átázik, így hosszabb repülés előtt rendszerint a vízparti sziklákon kitárt szárnyakkal szokott szárítkozni.

Kormoránok kedvelt áttelelőhelye a Duna budapesti szakasza

Igazi dinoszaurusz-tekintet! (Lóki Csaba felvétele)

A síkos halak megragadását segíti a kormoráncsőr végén található szarukampó, a nagyobb préda egészben való lenyelését pedig az teszi lehetővé, hogy az állkapocs jobb illetve bal ága csak elöl, rövid szakaszon kapcsolódik egymáshoz, így szükség esetén az állkapocsfelek igen könnyen széttárhatók. A kormoránok lába természetesen úszóhártyás, és a récéktől eltérően mind a négy ujjukat úszóhártya köti össze.

Úgy látszik, hogy a Duna budapesti szakasza ideális áttelelőhely sok vízimadár számára. A kormoránok mellett tömegesen figyelhetők meg itt dankasirályok (és olykor más sirályfajok is). Néhány éve, 2010 februárjában a rakpart mellett még egy borzas gödény is megjelent, a madarászok nagy örömére!

Borzas gödény Budapesten, 2010. február 12. (Bajor Zoltán felvétele)

Az azért parádés látvány, ahogy a februári hóesésben az Erzsébet híd fölött egy pelikán köröz, bekanyarodik a Gellért-szobor előtt, és visszaszáll a Dunára. Ha az adott pillanatban egy madarász gépkocsit vezetett volna a hídon, a tömegszerencsétlenség garantáltan bekövetkezett volna...

Borzas gödény a Gellért-szobor előtt... (Bajor Zoltán felvétele)

Ősrovar a fürdőkádban

Ha az ember az "ősrovar" szót hallja, elsőre talán a borostyánban fosszilizálódott ízeltlábúakra gondol, pedig egy majd' 300 millió éve változatlan küllemű, ma is élő ősrovarral a saját lakásunkban is találkozhatunk. (300 millió év! - akkor a Földön még nem is alakultak ki a dinoszauruszok!) Az ezüstös pikkelyke (Lepisma saccharina) szinte minden háztartásban fellelhető, és gyakorta esik a fürdőkád fogságába, amelynek sima falán történő mozgáshoz az évmilliók alatt nemigen volt módja alkalmazkodni. Este Flóra a fürdőszobában egy ilyen kádban rekedt ősrovart talált, és oly mértékben felkeltette érdeklődését, hogy azóta alig akar onnan kijönni, folyton visszamegy a kádhoz, hogy megvizsgálja, előkerült-e újra az a kis fekete rohangáló izé?

Az ősrovarok dolgát nehezíti, hogy a rovarok többségétől eltérően nincsen szárnyuk. De míg egyes rovarok, például a lakásokba is beköltöző hangyák felmenői szárnyakkal rendelkeztek korábban, s csak másodlagosan vesztették el röpképességüket, addig az ősrovarok ősei sosem viseltek szárnyakat. Ettől függetlenül elég sikeres evolúciós utat jártak be, és az embert követve benépesítik a Föld számos nagyvárosát is. Elég igénytelen kis jószágok, kevés táplálékkal beérik, ha kell, akár egy évig is kibírják étkezés nélkül, de nem válogatósak, úgyhogy a tapétaragasztó is igazi csemege számukra.

Brehm "Az állatok világa" című művében ez szerepel a fajról: "Az éj sötétjében a Lepismák előmerészkednek rejtekhelyükről, ahol alkalom nyílik rá, nyalakodnak és szívesen látogatást tesznek az éléskamra készleteinél, de ezek a látogatások többnyire jelentéktelenek. Megrágják a papirost, bőrárukat, gyapjúdolgokat és előfordult, hogy a nagyon elszaporodott állatok elhanyagolt könyvtárakban álló könyvek kötéseit és felragasztott etikettjeit összerágták. A szaporodáskor, amely a Lepismatidáknál az egész meleg évszakon át tart, a nőstény petéit tojócsövével padlórésekbe és hasadékokba tolja. A kibúvó, hófehér színű fiatalokon első életstádiumukban a homlokon egy kis barna, fogszerű tövis található, amellyel petéjének a burkát széttörte."

Ezüstös pikkelyke (forrás: Iblis-Lakon, Wikipédia)

Irány a Zeneakadémia!

Városi sétánk közben Flóra erőteljes érdeklődést mutatott a közelmúltban felújított Zeneakadémia irányában. A bejáratnál arisztokratikus lépésekkel körbejárkált, azt kereste, hogyan tudna bejutni az épületbe. Pedig, ahogy a régi viccből tudjuk, az nem is olyan egyszerű...

Járókelő kérdezi a szembejövőtől a Király utcában:

- Segítsen, legyen szíves, hogyan jutok a Zeneakadémiára?

A válasz:

- Kitartással, és sok-sok gyakorlással!

Bár a kutyanevelés terén magam is a sok gyakorlás híve vagyok, itt, a Zeneakadémia bejáratánál egy kicsit megilletődve és pironkodva hívom tovább vérebemet. Merthogy ebben az épületben egyszer volt alkalmam színpadra állni, mindenféle gyakorlás nélkül is.

"Hogyan jutok a Zeneakadémiára?"

A történet sok évvel ezelőtti. Egy délután felhívott kedves rokonom, unokatestvérem, Erzsi, aki már kisgyermekként is abszolút hallással rendelkezett, hogy este lenne-e szabadidőm, és van-e szalonképes ruhám, mert egy koncerten segíteni kéne neki, kottalapozóként. Rögtön igent mondtam, hiszen már amúgy is régen érdekelt, milyen lehet egy koncert hangulata a színpadról nézve...

A hivatalos program este 7-kor kezdődött, háromnegyed hétre kellett a helyszínre érkeznem. Időben a kulisszák mögé értem, ekkor még javában tartott a kották rendezése, a művészeti részletek megbeszélése, így nekem öt perccel a koncert előtt jutott szó, amikor végre előállhattam a nagy kérdéssel:

- És mi lesz a jel?

- Miféle jel????

- Hát a jel, hogy mikor kell lapozzak?

Magától értetődőnek tartottam, hogy nyilván létezik valami egyezményes bólintás vagy kacsintás, amiből a zongorista mellett a lapozónak értenie kell, hogy ideje a kottán lapot váltani.

A válasz lehangoló volt:

- A koncert közben nézed a kottát, és amikor elérkezünk a lap alján szereplő hangokhoz, akkor lapozol.

- Na de én nem tudok kottát olvasni!!!

Ez a válasz meg a zenészeket hangolta le.

- De hát gyermekkorodban jártál szolfézsra!?

Nem maradt idő kifejtenem, hogy a szolfézsórák helyett annak idején én jobbára a zeneiskolától nem messze található Egyetemi Könyvesbolt emeleti részét látogattam, ahol a Magyarország Állatvilága sorozat legkülönfélébb köteteit lehetett megvásárolni. Mondom, erre nem volt idő, mert a zenészek ugratásnak vélték vallomásomat, és mert perceken belül kezdődött a koncert! A műpártoló közönség a Zeneakadémia színpadán aznap három személyt láthatott: a nagybőgős szólistát, a zongorakísérőt - és jómagamat, aki még csak kottát sem tud olvasni. Néha kitekintgettem a zongora mögül a teltházas néző/hallgató-térre, és csak nehezen tudtam visszatartani fuldokló röhögésem: "Jó ég, mit keresek én itt???"...Debütálásom sokaknak emlékezetes maradt! A - számomra szürreális - koncert végeztével a Zeneakadémia egyik vezetője külön megemlékezett a produkciómról, és rákérdezett a zenészeknél, hogy a kottalapozóra hol sikerült szert tenniük. Arra mindenesetre büszke vagyok, hogy valami atavisztikus zeneelméleti érzékkel az esetek legalább egyharmadában tökéletes időzítéssel lapoztam odébb a kottát. Az esetek másik kétharmadáról ezúttal ne essék szó... Összegzésként: nagyon izzasztó munka kottalapozónak lenni! Zongora melletti ténykedésem talán a száz éve elhunyt, köztudottan siket Herman Ottó fellépésére hasonlíthatott, aki egykoron a Pulszky-szalon zongorájánál parodizálta Liszt Ferencet, míg a háta mögött, a szalon ajtajában személyesen meg nem jelent a híres zenész.

Annyit mindenesetre eldöntöttem, hogy ha újra hívnak a Zeneakadémiára, valamilyen ürüggyel kimentem magam. Vagy nagyon sokat gyakorlok előtte - egyezményes jelre lapozni. 

Na lapozzunk!

Téli sasolás

Hát mégiscsak téliesre fordult az idő. Flórával csendben, mozdulatlanul ülünk, és bámuljuk, ahogy a hóban a ragadozómadaraknak kitett húsdarabokhoz közelítenek a parlagi sasok, mellettük pedig szarkasereg tépkedi a koncot. A metsző hidegben a hús is átfagyott, a madarak csőre csak kisebb darabokat tud lecsípni.

"Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő."

Petőfi "A puszta, télen" című verse jól érzékelteti, mit kell most a madaraknak kibírni.
Az az igazság, hogy jómagam és vérebem az ingyenebédre gyülekező madársereg életét nem lessátorból, hanem fűtött helyről, a Hortobágytól elég távol, webkamera segítségével szemléljük.

A díszvendégek: a parlagi sasok

Időnként csak szarkák és dolmányos varjak láthatók az etetőhely környékén, aztán megjelennek a parlagi sasok is, úgyhogy érdemes időről időre visszanézni ide.

Ősszel a hollók vették észre elsőként az etetőhelyet

A parlagi sas védelmével foglalkozó kutatók munkájáról a www.parlagisas.hu honlapon találni számos fontos és érdekes információt.

Néhány részlet a honlap anyagából:

"A világszerte veszélyeztetett parlagi sas magyarországi állománya lassan, de folyamatosan nő az 1980-as évek óta. Az Európai Unió állományának kétharmada nálunk fészkel és 2011-re a költőpárok száma elérte a 140-et. Akkor hol itt a probléma? – kérdezhetnénk jogosan. 

A probléma, ami sürgős intézkedéseket igényel, 2005-ben jelentkezett először parlagi sasoknál. Ekkor két ismeretlen okból elpusztult példány került elő, amelyekről kiderült, hogy mérgezés áldozatai lettek, amelyre az 1970-es évek óta nem volt példa Magyarországon. Ekkor szomorú, de egyedi esetnek gondoltuk ezt. Sajnos nem lett igazunk, mert ezzel az esettel egy soha nem látott saspusztulás vette kezdetét. 2006-ban 12, 2007-ben 8, 2008-ban pedig már 17 megmérgezett parlagi sasról szereztünk tudomást. A 2008-ban életre hívott Mérgezésellenes Kerekasztal keretében széles összefogás jött létre, és az MME, a nemzeti park igazgatóságok, a Nemzeti Nyomozóiroda, a Vadászkamara, a környezetvédelmi, vadászati és növényvédelmi hatóságok, valamint állatorvosok együtt kezdtek kampányba a mérgezések visszaszorítása érdekében. A mérgezések hátterében levő okokról, az ide vonatkozó jogszabályokról, illetve a Mérgezésellenes Kerekasztal akciótervéről a Madártávlat 2008. évi 2. lapszámában olvashatnak.

Az elmúlt négy év szakmai és ismeretterjesztő elemeken alapuló kampányának sikerült valamelyest a 2005-2008 között exponenciálisan felfutó mérgezési hullámot mérsékelni, azonban az esetek korántsem szűntek meg. A legfrissebb 2012 szeptemberében elpusztult három sassal már 69-re emelkedett a mérgezés következtében elpusztult és megtalált parlagi sasok száma, és a nem ismert esetek száma ennek többszöröse lehet. Persze nem a parlagi sasok voltak az egyedüli áldozatok, 93 rétisas és több mint ezer más védett és fokozottan védett madár esett mérgezés áldozatául Magyarországon az elmúlt évtizedben. A mérgezések mellett parlagi sasok lelövése, és fészkeik kilövése is előfordult az elmúlt években öt, illetve két esetben. Ezek a nemzetközi szinten is kirívó természetkárosítási esetek nem véletlenül keltették fel az európai döntéshozók érdeklődését, hiszen ha ez a pusztítás folytatódik, akkor több évtizedes természetvédelmi munka eredményét, és a parlagi sas esetében gyakorlatilag az egész EU-s állomány stabilizálódását veszélyeztethetik."

A parlagi sasok védelmét segíti ez az etetőhely, amely télen biztonságos táplálékforrást biztosít a sasoknak, csökkentve az esetleges további mérgezéses eseteket, egyben lehetőséget nyújt a nagyközönségnek, hogy a világháló segítségével betekintést nyerjen bárki a sasok életébe.

A sasvédelmet már képzett hazai keresőkutya is segíti, erről filmfelvétel megtekinthető a világhálón.

Tél, temető, téltemető

A Jókai-kertben tett rövid látogatás során megnéztük a közelmúltban felújított park kőzetkiállítását és színvonalas ismertető tábláit. Az egyik táblán olvasható Jókai Mór kívánsága, miszerint itt szeretne nyugodni, a vén hársfák alatt, nem pedig a nemzeti sírkertben. Egy másik tábláról kiderül, hogy (talán mondani sem kell): nem itt helyezték végső nyugalomra, hanem a Kerepesi temetőben... Hiába na, aki az elképzeléseinek érvényt akar szerezni, méltóztassék részt venni értekezleteken, ünnepségeken, szervezőbizottságokban, és legfőképpen ne méltóztassék meghalni.

Egy röpke sétát tettünk még a budai erdőkben, ahol a tölgyesek avarrétegéből már sok helyen előkandikálnak a kontyvirágok zsenge levelei. Első pillantásra furcsának hat, hogy a száraz levéltömegből előtörő friss növényeket miért nem legelik le azonnal a táplálékot kereső vadak, hiszen az ínséges időszakban itt is, ott is alaposan feltúrták az erdőt, élelem után kutatva. A válasz a kontyvirág leveleiben rejtőzik. Ha óvatosan megrágcsálunk egy ilyen levelet, kis idő múlva kellemetlen, szúrós érzés tölti el szánkat, ahogy a levél sejtjeiből a tű alakú kalcium-oxalát kristályok beveszik magukat a nyelvünkbe. Órákig tartó kellemetlen élmény ez, amelyet a legelő állatok sem vállalnak be a táplálékért cserébe.

Ha bárkinek a kísérletező kedvét felkeltették e sorok, hangsúlyozandó, hogy csak egy parányi levéldarabot vegyen a szájába, és a próba után a megrágott levelet sem szabad lenyelni! A hatás így is garantáltan jelentkezik pár másodperc múlva... A szúrós érzés csökkenthető szénsavtartalmú üdítőital elfogyasztásával, lévén az feloldja a kellemetlenkedő rafidkristályokat.

A foltos kontyvirág elvileg április-május táján virágzik, de ha ilyen marad az időjárás, az vélhetőleg "bekavar" a virágzási időbe is. A kontyvirág szaporítószerve roppant fura alkotmány, és alapot adott a pajzán kedvű angol növénybarátoknak, hogy e növényt különös nevekkel illessék, amelyek közül nekem kedvencem a "lords and ladies". E név ugye nem igényel különösebb etimológiai magyarázatot.

A januári tavasz már a kertekben is jelentkezik, tegnap már az idei első téltemetőt sikerült lefotóznom. Mondjuk az idei tél temetését fölösleges meghirdetni, lévén ez a tél január közepéig  (még?) el se kezdődött.

Kiegészítés: a következő napon a Gellért-hegyen egy szép téltemető-állományt sikerült találni.