545 szó egy megjelenésre váró könyvből...

Avagy  a SÜNI "hőskora"

Minap a Zsivágó Kávéházban volt találkozóm egykori (agárdi) madárvártai táborozómmal, ma már barátommal, Bálinttal, aki nem mellesleg ma már a Pangea Egyesület elnöke, aki ekkor vette át a facebook-on "meghirdetett" emlőshatározóm utolsó példányát az egyesülete számára. Beszélgetésünk során szóba került, hogy annak írásakor a Magyar Természettudományi Múzeum Emlősgyűjteményének ajándékoztam ama két tengerividra-koponya egyikét, amelyet Kamcsatkáról hozott nekem ajándékba a Lomonoszov Tudományegyetemen évfolyamtársam, barátom, Jurij Artyuhin. Ezeket a csontmaradványokat éppúgy a Csendes-óceán hullámai sodorták a partra, mint egykori szomszédja koponyáit,: a Steller-tengeritehénét. Ilyen koponyát sajnos nem tudtam a jeles hazai tudományos intézménynek ajándékozni, lévén, hogy magam sem rendelkeztem (s ma sem rendelkezem) olyannal, de az amúgy is ritkaságszámba megy (illetve ment/!/).

R. Kipling: A fehér fóka című regényének illusztrációja (W.H. Drake rajza) Steller-tengeritehenével - 1895-ből - ami egyfajta anakronizmus, lévén ez a faj – a feljegyzések szerint – egy Popov nevű vadász/kereskedőnek "köszönhetően" 1768-ban végleg megszűnt létezni!

Steller feljegyzése szerint e faj húsa nem volt különösebben ízletes (ugyanakkor kemény volt; gyakorlatilag ehetetlen) – vagyis éppúgy rendszerezte a teremtményeket, mint Bajár (szintén egyetemi évfolyamtársam, kedves mongol /ezzel együtt igazi europäer/ barátom, aki sajátságos dichotomikus határozókulcsot állított fel a Földet benépesítő lények számára, s szerinte a határozás első lépésében kétféle lény létezik: ehető és nem ehető! Ami e két kategóriába nem sorolható: az nincs!
Kipling A fehér fóka című regényét (amelynek 1895-ből származó illusztrációja e blogbejegyzés második képe) így kezdi (betűpontossággal idézve):"Amit elmondok, sok-sok esztendő előtt történt Novastosnában, a Szent Pál szigetének északkeleti kiszögelésénél, mélyen bent a Behring-tengerben. Limmershin, a téli ökörszem, mesélte el nekem az egész történetet, mikor majd odafagyott egy Japánban haladó gőzös kötelei közé s én levittem kabinomba, felmelengettem s erőre kapattam, amíg néhány nap mulva vissza nem repülhetett újra Szent Pál szigetére, Limmershin nagyon kedves kis madárka s pompásan el tudja mondani az igazat." Majd itt rátér(t) Steller-tengeritehenére:
"- Eredj és kérdezd meg a tengeri tehenet, - szólt a boszorkánymester. - Ha él még, felvilágosíthat.

- Hogy ismerek rá a tengeri tehénre, ha találkozom vele? - kérdezte Kotick, sandítva.

- A tenger egyetlen lakója, amely ocsmányabb még a boszorkánymesternél is, - sikongott az egyik sirály, elcsapva a boszorkánymester orra előtt. - Ocsmányabb és faragatlanabb! Vén kagylófaló!"

(E borítóképhez – ugye – nem szükséges képaláírás?)

Ezen "bemutatás" nem túlzottan "hízelgő" e jeles fajnak, de hűen idézi a korszellemet... Bár az idézett regény megjelenésekor szegény teremtménynek már az utolsó példánya sem élt, így a Nobel-díjas angol regényíró nyilván nem is ismerhette a pontos jellemvonásait! Róla a Nobel-díjasokat bemutató világhálós helyen itt található részletes ismertetés:

nobelprize.org/prizes/literature/1907/kipling/biographical/

Kipling említett regénye elérhető a világhálón, itt:

mek.oszk.hu/10400/10449/10449.htm#4

Tulajdonképpen még égi-szerencse, hogy Kipling ezen művében szerepeltette, még-ha anakronisztikusan is, nem pediglen "A dzsungel könyve" regényalakjai között adott helyet Maugli, Ká, Bagira és társaik mellett...

Természetesen ez is anakronizmus ezen blogbejegyzésben: Ká és Bagira

A Kamcsatka mellett élő faj egyik utolsó, 1990-ben – egy expedíció során –  megtalált maradványát a Tyimirjazev Biológiai Múzeumban (Биологический музей имени К. А. Тимирязева) őrzik.

Steller-tengeritehenének galériája 1.

(Csontváz a Finn Természettudományi Múzeumban)

Steller-tengeritehenének galériája 2.

(cultiris.com)

Steller-tengeritehenének galériája 3.
(cultiris.com)

Steller-tengeritehenének galériája 4.

Minthogy e blogom létrehozását elsősorban Flóra (és MVA /akinek blogja az itt a jobb oldali blogsávban Flóra kedvenc blogjai között szerepel/) motiválta, így idetartozik, hogy Flóra sétáltatása közben jutott eszembe, hogy saját cikkem a Süni magazinban megjelent Steller tengeri tehene címmel. Hogy honnan tudható meg pontosan a megjelenés éve (miközben ezen folyóirat teljes lapszámát sajnos nem őriztem meg, csupán ezt az egyetlen oldalt /amelyen – a lapok többségétől eltérő módon – nem szerepel a megjelenés dátuma/ tartottam meg)? Roppant egyszerű: az első mondat alapján könnyedén kiszámítható. És hogy a Süni magazinról is megemlékezzek, éppen ez volt e lapnak a "hőskora", akkoriban Kovács Zsolt főszerkesztő  – elismerésre méltó módon – igen jeles szerzői csapatot verbuvált a Magyar Természettudományi Múzeum munkatársai közül.
MVA-hoz tartozik még, hogy amikor tudomást szerzett e blogtervemről, jelezte, hogy hatalmas saját képkollekciójában utánanéz: fellelhető-e nála recens fotó e tengeritehénről! 🙂

Idén, május elején eszembe jutott, hogy az említett (kissé fura nevet viselő) lapban sok cikkem jelent meg, amelyek zömére ma is büszke vagyok, és azok utánközlésre lennének alkalmasak az Állatvilág című lapban, amelynek főszerkesztője ismét Zsolt, ám ő azt jelezte telefonos beszélgetésünk során, hogy ilyenre nem vállalkoznak, ellenben ha küldök új anyagot, azt szívesen "lehozzák"! Június 8-án el is küldtem az e kívánalomnak megfelelő szöveg- és képanyagot, amelyre a válasz 2019. május 9-én 13:43-kor érkezett, és abban pár napnyi türelmemet kérték. Azóta eltelt jó pár hónap  – hát jobbadán közzétettem itt a blogomban, november 17-én...

Itt pedig ezennel közzéteszem az ominózus "Süni-cikkemet":

((Hangsúlyozottan zárójelben jegyzem meg, hogy el nem tudom képzelni, hova tette e cikknél az olvasószerkesztő a szemét /vagy szemüvegét?/, amikor a 2 (azaz kettő) illusztrációnál "felvételei" és "rajzai" szerepel , a vezetéknevem pedig ékezettel szerepel, a szirénfélék pedig – szerkesztése során – a zoológiai nómenklatúrában merőben szokatlan "Siernia" verzióra ferdítődött - amelyet most gépem helyesírás-ellenőrzője is hibaként jelez, piros/hullámos vonallal aláhúzva. 🙂
 E cikkemhez hozzászólást, s akár kritikát is köszönettel fogadok a bejegyzés alatt található "Megjegyzések" menüpontnál.))

Most pedig visszatérve a mába, akarom írni, a majdnem 56 millió évvel ezelőtti múltba, javában zajlik a szerkesztői munka a hazai Eocén kor (mintegy 22 millió év/!/) lényeinek bemutatásán, olyan szakemberekkel, akikkel hatékonyan tudunk együttműködni, és jó eséllyel egy hónap múlva elkészül az említett – régmúlt – idő élővilágát bemutató könyv, az általam szerkesztett Természettár-sorozat következő köteteként. Amikor e kiadvány előkészületeiről meséltem Kordos Lászlónak telefonon, hallottam, amint szinte "felcsillant" a hangja ezt meghallván és azt jelezte, hogy ebben a korban vidékünkön (azt mégse írhatom, hogy Magyarországon) szinte rezsegtek a tengeritehenek! Na nekem több se kellett, nekiláttam a képkeresésnek, e munka néhány eredménye e bejegyzésben látható illusztrációként.

Steller-tengeritehenének galériája 5/A
(A Székesfővárosi Állat- és Növénykert /Nadler Herbert által főszerkesztett/ jeles havilapjának 1941. márciusi lapszámának címlapja, dugongfotóval
 /ez a faj Steller-tengeritehene legközelebbi rokona/)

Steller-tengeritehenének galériája 5/B

Külön érdemes figyelni arra, ki e lap "kiadója"! 🙂

Steller-tengeritehenének galériája 6/A

(Kordos László MÁFI-jelentéséből)

Steller-tengeritehenének galériája 6/B

(Kordos László MÁFI-jelentéséből)

Steller-tengeritehenének galériája 7

E bejegyzés stílszerű zárásához – a társszerző, Szabó Márton szíves engedélyével – közlök két, a Steller-tengeritehénre vonatkozó bekezdést a készülő könyvből (545 szóban/!/🙂):

"A manátuszfélék (Trichechus spp.) édes- és brakkvizű folyók és folyódelták lakói. Ezzel szemben a dugong szigorúan sósvízi szirénfaj, sőt, az 1768 óta kihaltként számon tartott, egykor akár 10 méteres testhosszúságot is megközelítő Steller-tengeritehén (Hydrodamalis gigas) is az volt. A mai tengeritehenek tengerifűfélékkel táplálkoznak. Ezek a növények a partközeli élőhelyek fotikus zónájának lakói, mivel életműködésükhez elengedhetetlen a fény. Ez a táplálékpreferencia minden jel szerint igaz volt a tengeritehenek valamennyi kihalt képviselőjére is, így a szirének fontos őskörnyezeti indikátorok.

A hazai eocén szirének

Eocén megjelenését követően a csoport a miocénben érte el sokféleségének csúcsát. Hazánk területén előkerültek eocén, oligocén és miocén korú szirénmaradványok is, a középső-miocén badeni emeleténél fiatalabbat nem ismerünk. Az akkori legfrissebb felfedezések tükrében Kordos László 2002-ben összegezte a magyarországi eocén tengeritehén-előfordulásokkal kapcsolatos adatokat. A hazai leletanyagból – annak szegényesen megőrződött mivolta ellenére – a múlt század óta 3 új faj került leírásra: a Sirenavus hungaricus Kretzoi, 1941, a Paralitherium tarkanyense Kordos, 1977, és az Anisosiren pannonica Kordos, 1979.

A Sirenavus hungaricus volt a Kárpát-medence eocén üledékeiből elsőként, új génusz új fajaként leírt ősszirén (V.9.1. ábra). A holotípus példány Tatabánya (Felsőgalla) középső-eocén korú rétegeiből került elő, és eredetileg a következő elemeket tartalmazta: egy töredékes koponya (a felső állcsont és a fogak nélkül), valamint a hozzá tartozó, ugyancsak nem teljesen ép bal és jobb állkapocs (bennük a leghátsó fogak maradványaival), továbbá néhány borda. A bordáknak sajnos valamikor 1941–1978 között nyoma veszett. Érdemes megfigyelni, hogy ha a koponyát és az állkapcsokat egymáshoz viszonyítva megközelítőleg eredeti pozíciójukba helyezzük, a hiányzó részek törései nagyjából egy vonalba esnek (V.9.2. ábra). Ez arra utal, hogy a koponya egyetlen törésvonal mentén hasadt el, melyet akár egy nagy munkagép is okozhatott. A típus-anyag megmaradt csontelemei a Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteményében találhatók. A S. hungaricus leírása alapján a legtöbb eocén korú, közepes méretű hazai tengeritehén a Sirenavus génuszba sorolható, sőt a csontmaradványok erős hasonlósága alapján a Paralitherium tarkanyense is a S. hungaricus fajhoz tartozhatott.

A Magyar Természettudományi Múzeum gerinces őslénytani gyűjteményében található egy másik különleges eocén szirénlelet is Tatabányáról (V.9.3. ábra). A maradvány egy közel teljes csontváz. A szirén elpusztulása után a tetem a fosszilizáció során megőrizte anatómiai rendezettségét, és a különböző testrészek egymáshoz viszonyítva többé-kevésbé eredeti helyükön őrződtek meg. A lelet másik sajátossága, hogy maguk a csontok sajnos már nincsenek benne a csontvázat beágyazó kőzetben, ma már mindössze a csontok lenyomata vizsgálható. Ennek oka, hogy a kemény kőzetet bányászat során robbantással fejtették, és a csontvázat magában foglaló kőtömböt kimozdító robbanás magukat a csontokat megsemmisítette – apróra törve kiperegtek a kőzetből. A csontvázlenyomaton megfigyelhető a gerincoszlop egy szakasza, számos borda, és a koponya egyes részeinek lenyomata, eredeti helyzetben.

A Magyar Természettudományi Múzeum gerinces őslénytani gyűjteményében egyéb, jobbára kisebb eocén szirénleletek vannak Balinkáról, Budapestről, Dudarról, Inotapusztáról, Tatabányáról, Tokodról és Ürömről. Hazánk további eocén szirénleleteinek java a Magyar Bányászati és Földtani Szolgálat őslénytani gyűjteményében található.

Környezetjelző szerepükön túlmenően ezek az állatok részei voltak a táplálkozási láncolatnak is; ahol egy zsákmányállat populációja jelen van, ott szükségszerűen megjelennek a rá vadászó ragadozók is. A tengeritehenek esetében a potenciális ragadozókat halak, azon belül is cápák között kell keresnünk. Az Otodus (Carcharocles) angustidens méretét tekintve minden bizonnyal komoly veszélyt jelenthetett az egykori tengeritehenekre, ráadásul fogmaradványaik gyakran fordulnak elő egyazon lelőhelyeken, mint a hazai eocén szirénleletek. E cápák fogazata arról árulkodik, hogy a kifejlett egyedek tápláléka részben a vízi emlősök közül került ki."

További frissítés gyanánt mellékelek e kötetből egy adekvát oldalpárt is:

S hogy került e blogbejegyzés címébe az "525-es karaktersor"? Hát tessék csak utánaszámolni!... 🙂

Ha felkeltette érdeklődését ez a bejegyzés, a benne említett könyvet 2020 tavaszán keresse a világhálón a commerce.nhmus.hu oldalon vagy a Magyar Természettudományi Múzeumban (1083 Budapest, Ludovika tér 2–6.)!

545 szó egy meg nem jelent könyvismertetésből

Egy mintaoldalpár a könyvből

Kordos László professzor úrral évekig egymás mellett ültünk a National Geographic tanácsadó testületi ülésein, és rendszeresen kaptuk e jeles lap tiszteletpéldányait  - egészen addig, amíg végül nem kaptuk, lévén ez a jeles grémium "megszűnt létezni"... Ma már csak a világhálón fellelhető pdf-ből nyerhető ki az ottani Impresszumból az egykori névsora. Kordos Lászlóval jómagam azóta is igen jó (baráti) kapcsolatban állunk, így amikor említette, hogy egy kéziratát nem sikerült "nyomdafestékhez" juttatnia, arra gondoltam, hogy akkor tegyük közzé a blogomban. Így ezúttal kivételesen nem saját anyagom jelenik itt meg, hanem "idegen klaviatúrával ékeskedem"! És akkor át is adnám a szót, kereken 545-öt (🙂) a professzor úrnak:

Egy meg nem jelent könyvismertetés margójára

            A patinás múltú Földtani Közlöny szakfolyóirat főszerkesztője nevében a szerkesztő felkért, hogy a lapban ismertessem Gasparik Mihály és Medzihradszky Zsófia által írt, A mi jégkorszakunk. Pleisztocén élővilág a Kárpát-medencében című, a Természettár Könyvsorozat keretében a Magyar Természettudományi Múzeum és a Herman Ottó Intézet (Budapest) által megjelentetett 208 oldal terjedelmű ismeretterjesztő könyvet. Az ismertetést a felkérők nem jelentették meg, majd jelen sorok írója – aki nem szereti, ha írása nyomtalanul elvész -  a Természet Világa folyóiratban gondolta közölni, amit végül is nem nyújtott be a szerkesztőségbe. Most Újhelyi Péter a könyv sorozatszerkesztője, megtudván a rövid írás egyszerű kalandját, megkért, hogy azt a blogja részére küldjem meg. Megígértem neki, hogy rövid kommentálással ezt megteszem. Legfőbb gondom, hogy könyvkritikát írtam ismertetés helyett. Mindig csodálkoztam ezen az ősrégi szokáson, hogy főleg napjaink információs dzsungelében mi szükség van a lapszámonkénti 2-3 könyv tartalomjegyzékének összefoglalására, majd a kötetet „melegen ajánlani”. Természetesen tudom, hogy mi  mozgatja a könyvismertetést. A szerkesztőség ingyen könyvet kap, amit ismertet, majd valaki megtarthatja magának. A könyvet kiadó cég pedig a statisztikai értékadó felesleges mókuskerékbe betáplálhatja dicsőségét, ami előbb-utóbb eléri hatását. A könyvkritikát nem szeretik, „mert tetszettek volna” (plágium Antall Józseftől, „Tetszettek volna forradalmat csinálni”) mindenkinek megfelelő könyvet készíteni. Utólag jobb, ha a kritikus meg sem szólal. Csak néhány megátalkodott ember képes arra, hogy egy hatszáz oldalas könyvben kétezer, - legtöbbször jogos – hibát fedezzen fel, s a végén megírja, miszerint „ez a könyv nem fog hiányozni a könyvespolcáról”. Természetesen van egy harmadik lehetőség is. Az ismertető-kritikus csapnivaló munkát végzett.   

A mi jégkorszakunk

Talán 30-40 éves rabság után az emberi boldogságot adó, Frédivel s Bénivel együtt élő dinók, a kandírozott sárkánygyíkok, az üzleti ízléstelenségre és nyelvre fittyet hányó Mammut társaságában vetített jégkorszak sorozatok után jó érzés kézbe venni egy olyan hiteles, mértékadó könyvet, akik írói  csak sovány hasznot húzhattak le szaktudásuk sallangjaiból.

A Magyar Természettudományi Múzeum munkatársaiban, és főleg a most megjelent könyv szerzőiben (Gasparik Mihály és Medzihradszky Zsófia) már 2002-ben ott motoszkált a gondolat, hogy a felkapott népszerű „jégkorszakot”, és a globális felmelegedéssel ijesztgetőket a maga valóságában a tudomány oldaláról, a múzeumok „kézzel fogható” bizonyítékaiból összeállított kiállítással kell szembesíteni. A több mint kétszáz év alatt felhalmozódott tudás és tárgyi lelet mellett már nagyon hiányzott egy népszerű, igazi „múzeumi” könyv, olyan amilyen különböző témákban a bolháktól az elefántokig ott sorakoznak a természettudományi múzeumok shopjainak polcain.

„A mi jégkorszakunk” könyvcím egyaránt vonzó és csalóka. Jó, hogy megtudjuk belőle, mi is az a jégkorszak, milyen tényezők okozhatják, detektívként miként tárhatjuk fel múltunkat. Mindezek az ismeretek és módszerek mindenhol érvényesek, talán a könyvben nem is kellene megemlíteni, ha a középiskolai tananyagot valaki ismerné, s nem felejtené el az egyetem után sem. A könyv többi részében a szerzők már otthon érezhették magukat, hiszen saját szakterületeik, az ősnövénytan és az ősállattan magyarországi (esetenként kárpát-medencei kitekintéssel) eredményeit összegezhették. Valóban új, nagyrészt hazai kutatók eredményeit kitűnően illusztrálva, hitelesen és olvasmányosan mutatják be. Ugyanakkor az olvasónak hiányoznak a csigák és a kagylók, a löszkutatások sok évtizedes eredményei, a periglaciális formakincs, a teraszok és a fosszilis talajok érdemi megemlítése, s nem utolsó sorban a Kárpát-medence nagy süllyedékeinek mindennapi életünket meghatározó elemeinek mellőzése. Mindezek ellenére, aki a jégkorszakról eddig csak annyit hallott, hogy mamutok, hófedte téli tájak, az ősember emberré válása és a civilizációs átkok, a könyv bőséges és hiteles áttekintést nyújt.

Kordos László

National Geographic: Impresszum - 2011. szeptember 10. 

p.s. Klasszikusokat csak szó szerint ildomos idézni, így e szövegben visszafogtam szerkesztői "vénámat", (amit mi sem jelez jobban, hogy még a Természettár sorozatot "fémjelző" nevem írásmódján sem változtattam) így egy szót sem (🙂) változtattam benne! Amint azt Gabor Zsazsa nyilatkozta: "Mindegy, hogy mit, csak beszéljenek rólam!" Úgyhogy adjunk a "reklámnak" is:

nhmus.hu/hu/content/mi-j%C3%A9gkorszakunk

Flóra a Galeotti (zsák)utcában

youtube.com/watch?v=F0Z5UOC2AZY&feature=youtu.be

Flórával 1 éves korában kezdtük el - a szomszédos zsákutcában, egy röpke rögtönzött ötlettől "vezényelve"  - azt a játékot, hogy ha kimondtam a "Kerülj!" vezényszót, akkor az utca túlsó felére átrohant. Természetesen ezt elsőre fél méteres szakasszal kezdtük, míg végül a teljes utcahosszt is sikerült körbefutnia! Természetesen e feladat sikeres elvégzéséhez némi jutalomfalat is hozzájárult! 🙂

Életem első könyvének utolsó példánya gazdáját keresi! 🙂

Mai bejegyzésem tartalmát a cím eléggé egyértelműen jelzi, de néhány "háttér-információt" azért hozzátennék, például néhány oldalpár képét.

(Felül a borító, alul néhány oldal képe)

A világhálón a Magyarország a XX században honlapon ( mek.oszk.hu/02100/02185/html/961.html )ez a bekezdés foglalkozott könyvemmel:
Az emlősök védelmét és népszerűsítését is felvállaló Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület gondozásában nemrég megjelent könyvecske, Ujhelyi Péter A magyarországi vadonélő emlősállatok határozója (1994), amely sok tekintetben a legmodernebb összefoglalását adja mindannak, amit a magyarországi emlősfajok jelenlegi állatrendszertani helyzetéről, előfordulásukról tudni kell, több tévhitet is eloszlatva.

Az e könyvem megvétele iránt komolyan érdeklődőket kérem, hogy ebbéli szándékukat a facebook-on található oldalamon (https://www.facebook.com/peter.ujhelyi.180 ), hangsúlyozottan privát párbeszédablakban jelezzék - amit előre is köszönök!  🙂

p.s. ami pedig a hasznosságát illeti: meghatározható segítségével bármely hazai emlősfaj, akár különálló állkapocs alapján is, amint arról blogomban szeptember 25-én írtam itt: flora-es-fauna.blogspot.com/2019/01/befejezetlen-bejegyzes-kedves.html

Egy igen kedves búcsúlevél a Csap utcából...

Szeretném, ha nem az a kép alakulna ki a ma délutáni bejegyzésem alapján házunk lakóiról, hogy itt csupán állatok (kutyák, macska, egyebek) élnek, ezért szeretném minél gyorsabban itt közzétenni azt az igen kedves levelet, amely ugyanazon az üzenőfalon volt hetekig, mint a délután bemutatott förmedvény! De míg annak a sorsa jobbadán az lehetne, amit Kiss Manyi említ a Kellér Dezsővel folytatott párbeszédében (a fiatalabbak kedvéért itt található a felvétel: youtube.com/watch?v=Y7J6URbeZWM - s talán valóban oly sorsra lenne érdemes a lépcsőfordulóban - még jelenleg is - dekkoló kupacka! 🙂

Az alábbi levél pedig - úgy vélem - önmagáért "beszél", különösebb felvezetőszöveg nem is szükséges hozzá.

Az itt látható levelet - a család (számomra fájó) távozása után - "rekviráltam", 

nehogy az "ebek harmincadjára" kerüljön. Kedves Rita, Dani és Dini - mindig öröm volt Veletek a gangon való találkozás! Dini, ha egyszer netán olvasod e sorokat, talán már zoológussá válsz (a Neked ajándékozott könyveknek/plakátoknak köszönhetően), vagy grafikus (a néhai (1921-1927) "lakótársra" tekintettel), vagy bármi más foglalkozást választasz, tüzoltó lehetsz s katona, vadakat terelő juhász, vagy amire csak kedved támad majd, tudd, hogy Téged már első lépésekkel tipegő gyerkőcként is nagyra tartottalak! 🙂

Apróhirdetés

Flóra - Faina

Prológus: jelen bejegyzésemet kénytelen voltam "fejben" megalkotni, mert számítógépem órákig frissítgette magát, így más módon nem tudtam provizórikusan "megalkotni"! 🙂

A közeli non-stop boltból tegnap (is) hoztam haza 3 (azaz három) túrós rétest. A másik, szintén túrós pékárut nem szeretem kérni az eladóktól, mert számomra mind leírni, mind kimondani derogál a generikus megnevezése, azt – jobbadán – csupán az Agymenők sorozatban Sheldon beceneveként viselem el. Ez a non-stop bolt amúgy két szempontból is különleges: egyrészt mert éjfélkor bezárnak/!/, és csupán 6:00-kor nyitnak ki (becsületükre legyen mondva, a nyitást valóban percre pontosan betartják/!/), másrészt pedig ott már betértemkor (kifejezetten számomra) tüchtig módon becsomagolt rétesek várják, hogy átvehessem őket Évától, az ottani kasszírnőtől (s egyben a bolt lelkiismeretes mindenesétől).

Mármost ma hajnalban az a látvány fogadott, hogy e réteseim látványa nem fogadott! FELHÁBORÍTÓ! Mégis, miképp képzelik azt ebeim, hogy csak úgy, önhatalmúlag rekvirálhatják azokat? Csányi Vilmos és Cesar Millan könyveiből tudhatjuk, hogy a kutyákat rossz tettüket követően az első percben szabad csupán büntetni, ugyanis a memóriájuk eddig terjed, később a "retorziót" nem képesek "összehozni" a saját korábbi cselekedetükkel... Márpedig én - szerencsére - még jobb emlékezőtehetséggel bírok, így tudom, hogy a réteseimet nem ehettem meg, és 28 m²-es lakásunkban más élő teremtmény rajtam és rajtuk kívül nem él! Döntöttem: két rakoncátlan ebemet egy napra örökbe adnám jó lelkű gazdának! Ellenben kutyák nélkül veszélyeztetném egyre javuló munkakedvemet, így csak ahhoz adom "kölcsön" e két, számomra oly kedves lényt, aki garantálja, hogy erre a napra biztosít számomra társállatként egy bajor vérebet és egy berni kopót, valamint záradékként azt is ki kívánom kötni, hogy percre pontosan (mint a fentebb említett boltnyitás/!/) köteles Flórát és Fainát visszaszolgáltatni. (Zárójelben említem meg azt az amúgy nem mellékes körülményt, hogy előnyt élvez az a jelentkező, aki kutyáihoz hivatalos papírt tud felmutatni, hogy azok igazoltan terápiás kutyák/!/) Minderről természetesen hivatalos szerződést kell kötnünk, amelyet a HUNGART-nál a Falk Miksa utcában - a jeles jogkezelő egyesületnél - ügyvédi ellenjegyzéssel láttatunk el, amelyhez a tiszteletdíj kontóját - szintén természetesen - én állom! Azt pedig talán le sem kell írnom, hogy az imigyen "kölcsönzött" ebeknek hivatalos okmánya kell legyen arról, hogy ők terápiás kutyák! Egy már-már klasszikussá vált kabaréjelenetből tudjuk, hogy ilyen papír nélkül az ember sem megy semmire!

Eme adoptáláshoz mi lenne stílszerűbb, mint Örkény egyik egypercesének adaptálása? Semmi! Tehát, Hommage à Örkény:

APRÓHIRDETÉS - Örök nosztalgia

„Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt, Sas-hegyre néző lakásomat sürgősen, ráfizetéssel is elcserélném Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt lakásra, a Sas-hegyre néző kilátással.”

Még annyit tennék mindehhez hozzá: “Kalandorok kíméljenek!” 🙂

2007.05.30. 01:43-kor keltezett levelem a Szerencsejáték Zrt. egyik illetékesének

Levelem részlete a múlt évtizedből, életem legjelentősebb honoráriumot hozó munkám kapcsán, amelyet a Szerencsejáték Zrt. megbízásából készítettem (a vastagon szedett részből egyértelmű lehet, hogy sem előtte, sem azóta nem részesültem akkora anyagi elismerésben)...🙂

Kedves Tamás! 

Köszönöm szépen a leveled! 

Ami a sorsjegyekhez kreált szövegeket illeti, természetesen 
szívesen vállalom a folytatást, örülök, hogy gondoltál rám. 
Amikor kialakul, hogy mely képeket kívánjátok szerepeltetni 
az új sorozaton, majd egyeztessünk, hogy milyen szövegeket 
lehet hozzájuk írni - ahogy azt múltkor is tettük a közös 
munka során. 

Ami a Madártávlatot illeti, Pétertől néhány 
napja kaptam pár képet, amelyeket picivel előtte egy madaras 
honlapon is láttam már a neten, és rögtön érdekesnek 
találtam azokat, úgyhogy amikor elküldte publikálásra, 
azonnal kértem tőle egy rövid írást is, hogy még a most 
nyomdába menő számba bekerüljenek, és ne csak hónapok múlva 
a következő lapszámba. E-mail-es egyeztetésünk során már 
jeleztem neki, hogy majd postáztatok neki tiszteletpéldányt, 
és természetesen majd küldök többet is, hogy legyen elég 
szétosztani :) A lap kereskedelmi forgalomban valóban nem 
kapható; jelenleg kizárólag a Madártani Egyesület tagjainak 
jár, akik a tagdíj fejében kapják postai úton. Röhejesen 
(siralmasan?) kis költségvetésű lap ez, /igazából a 
szerkesztőség itt működik az éjszakai műszakban az 
íróasztalomnál :) / - de egyszer csak jönnek majd jobb idők 
is, amikor lesz elég forrás arra, hogy kijussunk a 
standokra. Ehhez persze kellene jó pár ezer példánnyal 
többet nyomni, hogy legyen elég példány az újságárusokhoz, 
meg persze reklámhadjárat, hogy a potenciális érdeklődők 
egyáltalán tudjanak arról, hogy van egy ilyen lap. 

Az iwiw-en még az ominózus képek megkapása napján bejelöltem 
új szerzőnket. :) Tavaly ősszel U.P. monogrammal 
regisztráltam magam ott, összegyűjtöttem kb. 150 személyes 
ismerőst, aztán idén tavasszal egy költségkímélő 
reklám-kísérletbe kezdtem: átalakítottam a korábbi személyes 
profilt az újságévá, és pár hónap alatt 22 ezer fölé nőtt 
azok száma, akik iwiw-es kapcsolatban állnak már a lappal... 
Egyfajta marketing-próbálkozás ez, nulla forint 
ráfordítással. :) csak győzni kell a napi kb. 50 új 
jelentkező visszaigazolását. De hasznos is, mert így sok 
ezer emberhez tudok az üzenőfalon keresztül eljuttatni 
egyetlen kattintással - szerintem közérdekű - híreket. 

Persze a "kattintók" tömegében nyilván nem mindenki 
érdeklődik komolyan a Madártávlat iránt, de a tendencia 
azért biztató, hogy életképes lehet majd ez az újság. Az 
élővilág képviselői közül a madarak széles embertömegek 
szemében kivételezett helyzetben vannak, így aztán a 
természetvédelmet a madarak segítségével lehet 
népszerűsíteni igazán. 

Mit lehet tudni, talán majd a Szerencsejáték Rt-nél is lesz 
egyszer egy madárfiókás sorsjegy-sorozat :)))) Amikor egy 
kis esélyét is látod ennek, kérlek jelezd, és összeállítok 
madárfiókák portréiból egy olyan kollekciót, amely szerintem 
sorsjegyként is sikeres lehet - hátha elkezdi érdekelni majd 
ez a téma is a céget. 

Addig pedig jöjjenek a kutyusok meg a cicusok :)))) 
Folyt. köv. 

Szívélyes üdvözlettel: 
P.