Vérebek az archív fotón

Egy megsárgult fotót szeretnék mellékelni ezúttal, különös tekintettel az archív képek kedvelőire... A képen Karg-Babenburg báró látható (akinek a vadászkutyák tenyésztésében vállalt szerepéről korábban már írtam), kedvenc vérebei társaságában.

A fotó alapján jól látható, hogy a bajor vérebek nemesítése kezdetén az egyedek még rövidebb lábúak, robusztusabb testfelépítésűek voltak. Mindenesetre örök hála a bárónak, hogy elkezdte azt a céltudatos tenyésztői munkát, amelynek eredménye a mai -  még nem túl népes - bajorvéreb-állomány.
Nagyon tanulságos összehasonlítani a régi fotókon ábrázolt kutyafajtákat mai leszármazottaikkal. Valójában - számos fajta esetében - alig hasonlítanak egymásra, és a generációk során beállt, nehezen nyomon követhető apró változások száz év távlatában már komoly küllemi eltérésekhez vezettek. Érdemes átlapozni W. E. Mason "Dogs of all nations" című könyvét (amely a világhálón digitális formában is elérhető ide kattintva). A könyvben ábrázolt, akkoriban típusosnak számító kiállítási példányok a mai küllemi bírók előtt jó eséllyel azonnal elbuknának. A bullterrier könyvben bemutatott példányán például éppen azt a sajátos fejformát nem látni, amely napjaink bullterrierjeinél alapvető elvárás. A divatirányzatok nem csak az öltözködést, de a kutyák küllemét is alapvetően megváltoztatták száz év alatt.

Sünök a városban

Az esős időben az átnedvesedő, nehezen átszellőző talajból mindenfelé giliszták tömegei menekülnek a felszínre, nyomukban pedig sokfelé előkerülnek a sünök is. A keleti sünt idén az év emlősének választották, és azt hihetnénk, hogy erről a közkedvelt kisemlősről már mindent tudnak a biológusok. Pedig ez távolról sem állja meg a helyét. Az iskolákban például még azt tanítják, hogy a sünök a rovarevők (Insectivora) rendjébe tartoznak - miközben a rendszertan már régóta más csoportot (Erinaceomorpha rend) jelölt ki a sünök számára. Nem csak a rendi hovatartozásukat illetően tartogattak meglepetéseket a sünök, a hazai képviselőjük faji besorolása is újdonságokkal szolgált. Míg korábban sünjeinket az Erinaceus concolor fajhoz tartozónak gondolták, kiderült, hogy valójában az Erinaceus roumanicus fordul elő hazánkban.

Keleti sün (Erinaceus roumanicus)

Széles elterjedésű emlősfaj, természetes ellensége alig akad, szinte csak az uhu képes erős karmaival elejteni, és tüskéik közül kifordítani a sünöket. A tüskeruha, amely módosult szőrszálakból alakult ki, kiváló védelmet nyújt a ragadozók többségével szemben, ugyanakkor ideális élőhelyet biztosít különféle külső paraziták (bolhák, kullancsok) számára, amelyek gyakran nagy számban találhatók a sünökön. Egy tavalyi vizsgálat során a Margit-sziget sünjeit vizsgálva az egyik példányon 238 kullancsot találtak a biológusok.
Az utóbbi éjszakákon Flórával sünfelméréshez láttunk, egy-egy parkban 10-15 perc alatt 4-5 sünt is talál vérebem. A városi parkokban a sünök pompás életteret találtak maguknak, hiszen táplálék (giliszta, csiga stb.) akad bőségesen, veszélyt inkább csak az autóforgalom jelenthet számukra.

A városi ragadozók nem jelentenek veszélyt a sünök számára

Most a sünök hathatós közreműködésével azt gyakoroljuk, hogy amikor Flóra megtalál egy célobjektumot, akkor üljön le és vakkantson egyet. Néha már sikerül...

"Bocsánat, utcán nem ismerkedek!"

Calvaria

Néhány nappal ezelőtt az ELTE Biológiai Intézetében jártunk Flórával. Vendéglátónknál, Dr. Csörgő Tibor nál az oktatást segítő hatalmas anatómiai kollekció részét is láthattuk, a legkülönfélébb kutyafajták koponyáit, amelyek segítenek érzékeltetni, hogy milyen mélyreható változások álltak be a háziasított kutyák különféle fajtáinak anatómiájában. Egy agár dolichocephal, karcsú, nyújtott koponyája szinte nem is hasonlít egy mopszlikutyácska infantilis jellegeket mutató, rövid arcorrú, brachycephal koponyájához.

Mintha különböző fajok koponyáját látnánk egymás mellett. Míg az őrző-védő, csupaizom fajták koponyáján hatalmas csonttaraj segíti az izmok tapadását, ugyanakkor a csivavák lekerekített koponyácskáján a fejtető gyakorta be sem csontosodik, és a kutacs megléte sérülékennyé is teszi eme ölebecskéket. Tulajdonképpen a hosszú ideig tartó szelekciós munka eredményeképp létrejött "szélsőséges" kutyafajták genetikai elhatárolódása már meg is valósult, hiszen természetes módon, egy csivava és egy dán dog már képtelen egymással az utódképzésre. Sem egy kan csivava nem tudna meghódítani egy dog szukát, sem egy kan dog nem tudna sikerrel udvarolni egy csivava szukának. Bizarr kérdés, hogy akkor e két kutyafajta képviselői egyáltalán sorolhatók-e még egyazon fajba?

"Enni vagy nem enni - az itt a kérdés."

Vérebem bizonyos fokú tartózkodással ismerkedett az anatómiai gyűjteménnyel. A beszélgetés közben Flóra időnként felsandított a fejünk fölött köröző gázlómadárcsontvázra. Hasonló félszeg pózban szemlélte a kiterjesztett szárnyú madárpreparátumot, mint Konrad Lorenz kiskacsái a ragadozómadár-sziluetteket. A fehéren világító fogsorok látványa is óvatosságra intette, és olyan tétován közelített a Tanár úrhoz, mintha bizony beszámolóra kéne jelentkeznie. Szinte kálváriaként élte meg az egykori fajtársak maradványaihoz való invitálást. Nem is véletlenül, hiszen a kálvária jelentése: a koponyák helye...

Ehhez a bejegyzésemhez még egy emlék az agárdi Madárvárta egyik foglalkozásáról: ott egyszer egy csoportot vezető személy azt kérte, hogy a természettudományos-ismeretterjesztő előadásom során meséljek arról, hogy a KITERJESZTETT SZÁRNYÚ azt ábrázolja: az Úr éppen így véd minket! Lévén ez igen-távol állt volna mindattól, amiről én beszélni szerettem volna, végül ezt az említett vezető mesélte el a lurkóknak!

Zsákutcakerülés - és az "ÖNTÖKÖNSZÚRÁS"

A régebbi felvételek rendezése közben leltem erre a filmrészletre, amely a blogban korábban már említett zsákutcakerülést mutatja be.

Ezt a felvételt ÉVEKKEL ezelőtt tettem közzé, ma még hozzáteszem, hogy Flóra ezt a "produkciót" MÁR kölyökkorában elsajátította, Faina őt utánozva kezdte követni, ám ha egy NYITOTT kertkaput meglát, oda neki FELTÉTLENÜL be kell rohanni - ezzel a "gutaütést" hozva a magát "falkavezérnek" képzelő személynek, jelesül nekem!! 🙂

Vicsorgó

Vicsorgóval is sikerült találkozni a legutóbbi tavaszi terepbejárás során. A vicsorgó ezúttal nem egy agresszív kutya jelzője, hanem egy szokatlan életmódot folytató, tavasszal virágzó parazita növény neve.

Kónya vicsorgó

A vajvirágfélék családjába tartozó kónya vicsorgó (Lathraea squamaria) szövetei nem tartalmaznak klorofillt, nem is feccol abba energiát, hogy saját maga állítson elő tápanyagokat, ehelyett különféle lombos fák (mogyoró, bükk, gyertyán stb.) gyökerein élősködik.

Vicsorgó-illusztráció az 1910-es évekből (A kép forrása: Bilder ur Nordens Flora)

A bükkerdő avarrétegéből milliószámra bújnak elő a különféle virágok, tömegesen virágoznak a keltikék, kisebb-nagyobb csoportokban bontja szirmait a bogláros szellőrózsa, a galambvirág. Sietniük is kell a virágzással, hiszen a melegben hamarosan lombot növesztenek a bükkfák, és amikor a teljes lombozat kialakul, az elállja a talajszinten élő növényektől a fényt, vagyis hamarosan sötétségbe borul az élőhelyük. A vicsorgótól eltérően az erdő lágyszárú, fotoszintetizáló növényeinek többsége most tud tápanyagokat előállítani és raktározószöveteiben (gumó, gyöktörzs stb.) bespájzolni elegendő tartalékot, a következő tavaszra készülve. Március végén még akadálytalanul jut el hozzájuk a napfény, illatfelhővel csalogatják magukhoz a megporzást végző rovarokat, majd az eredményes megporzást követően néhány hetük marad, hogy magot érleljenek. Utána a bükkös lombsátra bezárul, és onnantól maguk a bükkfák a környék egyeduralkodói.
Mindeközben a vicsorgó, mint valami széles vigyorra húzott száj fogsora, önfeledten virágzik, neki aztán igazán nem sietős a dolog, iparkodjanak csak a többiek, ő pedig eléldegél a fáktól magának elszipkázott javakból. Szomszédaival összehasonlítva az is feltűnő, hogy míg a többiek vékonyka szárakat fejlesztve ("beosztással élve") emelik magasba virágaikat, a vicsorgó vaskos, "húsos" szárakat növeszt. A paraziták ritkán spórolnak: ha körültekintően választanak maguknak gazdát, akkor bőven jut nekik tápanyag...

Galambvirág van ötszirmú, van hatszirmú, van hétszirmú (sőt több)

Hangyás növények

Tavaszodik, virágok nyílnak itt is, ott is, és néha a legmeglepőbb helyekről is előbukkan egy-egy virágzó növény. Aki cserepekben ápolgat dísznövényeket, és próbál számukra megfelelő életkörülményeket biztosítani az erkélyen, szinte el sem tudja képzelni, miképp tudnak megélni egyes növények a kőfalak szűk repedéseiben. S legfőképp: hogyan kerülnek oda? A kőfalakon nemritkán 5-10 méteres magasságban is láthatunk virágzó ibolyákat, vérehulló fecskefüvet és más fajokat, amelyek különleges magterjesztési stratégiával képesek a magasban gyökeret verni. Mert az alapvető probléma ugye az, hogy a magnak valahogyan be kell jutnia a szűk repedés mélyére, ahol majd megfelelő körülmények között kicsírázhat. Ebben az említett növényeknek a hangyák segítenek. Magjaikon úgynevezett "hangyakenyér" található, egy tápanyagban dús toldalék, ami kifejezetten azt a célt szolgálja, hogy felkeltse a hangyák érdeklődését, amelyek így a nekik kínált csalétekkel együtt a magot is elcipelik egy védett zugba. Amikor a sziklarepedésbe jutva nem kell tartaniuk a "zsákmányukra" leselkedő konkurenciától, a számukra fogyasztható részt lerágcsálják - a mag pedig a későbbi csírázáshoz alkalmas helyre kerül.

Az ibolyák - a hangyáknak köszönhetően - a kőkerítéseken is megtelepednek

A vérehulló fecskefű magjait is a hangyák terjesztik

Ibolya a kőfalon

A keltikék magjain is megtalálható a "hangyakenyér"

Amikor beérnek e növények magjai, érdemes egy kísérletet elvégezni velük. Ibolyát vagy fecskefüvet szinte minden kertben találni, így a kísérlethez a magok beszerzése nem jelent gondot. Hangyák is előfordulnak szinte mindenhol, így pár perces kereséssel a kísérlet főszereplői összehozhatók. Szórjunk tehát ibolya- vagy fecskefűmagot a hangyák által gyakran látogatott helyekre, legjobb, ha az éppen használt ösvényükre az "orruk elé", és tapasztalhatjuk, hogy az apró rovarok azonnal rávetik magukat a csalétekre, és izmaikat megfeszítve cipelik magukkal a hangyakenyeret - és vele az egész magot.

Ibolyamag - "hangyakenyérrel" (forrás: wikipédia)

A Földön mintegy 3000 növényfaj alkalmazza a hangyákat magterjesztőként. Egyes hangyafajok kifejezetten a magok gyűjtésére szakosodtak, például a Messor nemzetség képviselői.
A maggyűjtő hangyákról Szabó-Patay József a következőket írta: „Maggyűjtő munkájukat legtöbbször a Gellért-hegy délnyugati oldalán és a Balaton-melléki dombok és a Mecsek déli oldalain figyeltem meg. Nálunk július közepétől kezdve gyűjtenek a legserényebben, vagyis a fűmagvak érési idejétől kezdve. Magát a hangyát könnyű megismerni, különösen a nagyfejű munkásokat még a laikus sem tévesztheti össze másfajta hangyával. Fészküket leginkább délnek fekvő helyeken ássák meg és a kijáratukat ott építik meg, ahol a föld felszíne kopár. Különben, ha füves a fészkük környéke, akkor azt maguk kigyomlálják, hogy a nap sugarai minél erősebben érvényesülhessenek. Nagyon fontos ugyanis, hogy a magtárak teljesen szárazak maradjanak, különben a felhalmozott magvak kicsíráznának. Ha valami módon nedvesség jut a magvakhoz és azok csírázni kezdenek, akkor azokat kihordják a fészek közelében levő szemétdombra. Egész nyáron keresztül elég nagy mennyiségű magot gyűjtenek össze. A Budaörs feletti magaslaton kiásott kis család fészkéből egy jó nagy marokra való magot szedtem ki. A magvakat – természetesen – nálunk sem télire gyűjtik, mert mihelyt a hőmérséklet leszáll 0° alá, tevékenységük megszűnik és megdermedve alusszák át a telet. A magkészlet inkább arra az időszakra való, amikor a rovarcsemege megfogyatkozik. Fészkük bejáratát arról lehet felismerni, hogy a nyílását kráter alakú, földből vagy apró kavicsból álló építmény veszi körül. Hogy miként fogyasztják el a begyűjtött magvakat, azt mesterséges fészekben sikerült több ízben megfigyelnem. Rendszerint 4–5 munkáshangya fog hozzá a kemény héjú mag szétbontásához. Többnyire a csíra helyén sikerül leghamarabb a magot kikezdeni. A mag táplálóanyagát azután nyálukkal itatják át és kis lepényeket készítenek belőlük. Ezeket tovább nedvesítve, csaknem elfolyósítják, a folyós tésztát azután felnyalogatják.”
Ahogy "A Brehm" magyar kiadásából idézett fenti szövegrészletből is kitűnik, a specializált maggyűjtő hangyák az egész magot elfogyasztják, és a termések akkor is gyűjtőlázba hozzák őket, ha nincs a magokon hangyakenyér.

Termésbetakarítás hangyaszorgalommal (Molnár V. Attila felvétele)

Keltike magjai - a "hangyakenyérrel"

Tibeti masztiff

A mai séta során egy különös játszótársa akadt Flórának: egy tibeti masztiff. E fajta képviselőjével még sosem találkoztunk, így érdekes volt egymással szemben látni két ennyire különböző kutyát, amint "farkasszemet néznek". Marco Polo feljegyzései között már szerepelt ez az ősi, tibeti eredetű eb, és a híres utazó "szamár méretű kutyaként" írt róla. A kifejlett példányok testtömege olykor meghaladhatja a 80 kilogrammot - tehát a hegyi legelőkön a nyájak őrzésében már a puszta megjelenésével is hatékonyan közreműködhetett. Újdonsült ismerősünk még csak 3 hónapos, de méreteiben már most is felülmúlja a 2 éves bajor vérebet...

Bajor véreb (2 éves) és tibeti masztiff (3 hónapos)