PATKÁNYOK!
1995 őszén Párizsban a hatóságok - terroristák pokolgépes merényleteitől tartva - mintegy 26 ezer köztéri szemetesládát zárattak le. Ezt követően a város polgárai és a turisták a szemetet (naponta mintegy 70 tonnányit!) a fémhengerek mellé helyezték. A sajátos táplálékforrást a patkányok rögvest kihasználták; sokasodni kezdtek, s így egy-két hónap múlva Párizs lakosainak már legalább annyi problémát okoztak az elszaporodott kisemlősök, mint az iszlám terroristák.
Bizalmas kapcsolatban álló személyek olykor nyuszikámnak vagy mókuskámnak nevezik egymást, egyszer már olyat is hallottam, hogy "Te kis makkegér!". Azt azonban csak kivételesen gyűlölt ellenfélnek szokták odavetni, hogy "Te patkány!". Már ebből is látható, hogy az emberek nem kedvelik ezeket az életrevaló állatokat. A patkányok iránti közutálat egyébként olyan erős, hogy - biodiverzitás ide vagy oda - egyik fajuk, a házi patkány Magyarországról kipusztulhatott anélkül, hogy a védett fajok listájára, akár csak a Vörös Könyvbe bekerülhetett volna. Még jó, hogy hazánk gyanús nevű emlősritkaságát, a patkányfejű pockot védetté lehetett nyilvánítani.
A patkányok (Rattus) nemzetségébe több tucat faj tartozik. Fakúszó, talajlakó, vízközelben és üregekben élő formák egyaránt akadnak köztük. Az Ausztráliában őshonos kisszámú méhlepényes emlős között szintén találunk patkányokat (Rattus fuscipes, R. lutreolus, R. tunneyi). Egyes patkányfajok csak viszonylag kis területen élnek és szinte semmi problémát nem okoznak az embereknek, viszont a tengerhajózás fellendülésével elterjedt fajok már óriási gazdasági károkat okoznak. A cikk további részében elsősorban a vándorpatkányról lesz szó, mint a legelterjedtebb és legtöbb gondot okozó kisemlősről. E faj legkorábbi leleteit Kína pleisztocén üledékeiből mutatták ki. Kínából - még feltehetően a pleisztocénben - aktív vándorlással eljutott a Bajkál-vidékig, de a világhódító vándorútjára csak később, az emberek akaratlan közreműködésével került sor.
Ennek a rágcsálónak a szabad természetben illetve emberközelben élő állományai egyaránt vannak. A szabadban élő példányok általában kisebbek, a hideg hónapokban nem szaporodnak, s élőhelyükön gyakran szinte apró ragadozóként viselkednek. Kepler 1967-ben megállapította, hogy a Hawaii-szigetek albatroszainak 1-2,5 %-át pusztították el az ott élő patkányok. 1945-ben Nooderoog szigetén a 15 hektáros természetvédelmi terület teljes madárállományát kiirtották a vérszomjas rágcsálók. Általában elmondható, hogy a szigetek madárvilágát gyakran veszélyeztetik ezek a kisemlősök. A vándorpatkány igen alkalmazkodóképes faj; sertéshízlaldákban, hűtőházakban, lakóépületekben, csatornákban vagy akár bányákban is megtaláljuk. Az egykori Szovjetunió 673 vizsgált bányája közül 277-ben, Angliában pedig 562 közül 253-ban éltek patkányok. A szabad természetben élő fajtársaiktól eltérően az emberi környezetben meghúzódó egyedek - kihasználva a kiegyenlítettebb klímát és a táplálékbőséget - egész évben szaporodnak. Táplálékukat nem is lehet részletesen felsorolni, hiszen a konyhai maradékokból bármit elfogyasztanak, legyen az akár száraz kenyérmorzsa, akár tűzdelt vadsertéspecsenye ajókamártással. Egyébként ázsiai országok piacain - "mentsük ami menthető" alapon - gyakran magukat a patkányokat árulják az ínyenceknek (ritkábban pedig a világjáró emlőskutatóknak).
A gazdaságilag elmaradottabb országok mellett szép számmal élnek patkányok a fejlettebb országokban is. R. K. Deoras szerint 1975-ben csak az USA-ban 300 millió dollárra volt tehető a patkányok által okozott kár. Persze elég nehéz felmérni, hogy mely károkat lehet a patkányok számlájára írni, hiszen Japánban például a tüzet okozó rövidzárlatok 20 %-áért is a patkányokat hibáztatják. A károk egy része a rágcsálók szükségszerű fogkarbantartó tevékenységének tudható be. A patkányok metszőfogai hetente 2-3 mm-t növekszenek, ezért ha nem elég kemény az általuk fogyasztott táplálék, úgy a folyton növekvő fogakat koptatniuk kell. S minthogy metszőfogaik zománcrétege igen kemény (Mohs keménységi skálája szerint 5.5, - összehasonlításul ugyanezen skála szerint a gipsz 2, az apatit 5, a kvarc 7 keménységű), a patkányok fogápoló rágicsálásukkal további károkat okoznak.
Mióta élnek patkányok Európában? A szakirodalomban több helyen P. S. Pallasnak tulajdonítják azt az adatot, amely szerint az 1727-es oroszországi földrengést követően patkányok seregei keltek át a Volgán, s állítólag ezek utódai népesítették be Európát. Ám a patkányok európai elterjedését e dátummal összekötni több okból is helytelen volna. Az európai irodalomban ugyanis már a XIII. századtól találunk utalásokat a patkányokra, s a Sárospatakon 1650 táján oktató Comenius már szintén ismerte ezeket az emlősöket. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni Pallas adatának vizsgálatakor, hogy az illusztris szerző szerint a patkányok éppen keleti irányban úszták át a nagy folyót... Sokkal valószínűbb, hogy ezek az élelmes emlősök potyautasként már évszázadokkal korábban is a tengerjáró hajók raktáraiban éltek, s amellett, hogy ők maguk így óriási távolságokat gyűrhettek le "minimális ráfordítással", ráadásul mindenféle veszélyes kórság elterjedéséhez is hozzájárultak. Így például az 1892-ben kezdődő világméretű pestisjárványhoz, melynek rengeteg ember esett áldozatul. E járvány során csupán Indiában 11 millió ember halt meg. 1900-1925 között a Hamburgba érkezett hajók közül 6466-ot vizsgáltak át a kutatók, és azt találták, hogy ezek mintegy 1 %-án pestissel fertőzött patkányok utaztak. 1925-ben a pestist a világ 59 kikötőjében regisztrálták. 1945-ben még 22 kikötő, 1955-ben már csak 6 volt pestissel fertőzött patkányok élőhelye.
Miután annyi rosszat elmondtunk cikkünk főszereplőiről, azt sem szabad elhallgatni, hogy az orvostudomány kísérleti alanyaiként óriási hasznot is hajtanak az emberiségnek. A laborkarrier a múlt század első felében kezdődött. Ekkortájt különös ízlésű úri(?)emberek Angliában és Franciaországban sajátos szenvedélynek hódoltak: patkányokkal telezsúfolt gödrökbe idomított terriereket engedtek, és az az eb nyert, amelyik korábban végzett valamennyi rágcsálóval. Erre a célra nagy mennyiségben gyűjtötték az élő patkányokat, s az időnként előkerült fehér színű példányokat továbbszaporítás céljából megtartották. Nem sokkal később már laboratóriumokban tenyésztették az albínó egyedeket, és 1856-ban Philipeaux leközölte az első tudományos cikket, melynek alanyai laborpatkányok voltak.
 |
Igen: Ő az - a MIEGYMÁS tengerében! |
A vad populációk egyedeit évszázadok óta válogatott módszerekkel próbálják irtani az emberek. Egyesek bio-módszerekkel: görényekkel, macskákkal, mongúzokkal, sőt kígyókkal próbálják lakóhelyüktől távoltartani a nemkívánatos társbérlőket. Ázsia egyes országaiban a gabonaraktárak mellett számos fészekládát helyeztek ki a gyöngybaglyok számára, és az éjszakai ragadozók segítségével sikerült is visszaszorítani a terményeket dézsmáló kisemlősöket. Manapság patkánycsapdával már csak kevesen próbálkoznak, divatosabbnak számítanak a vegyi és bakteriális módszerek. Az irtóhadjáratnak is köszönhetően - amint arról korábban szó volt - a házi patkány Magyarországról valószínűleg kipusztult; utolsó biztos adata 1980-ból, Csokonyavisontáról származik. A vándorpatkányt viszont nem fenyegeti a kipusztulás veszélye, kisebb-nagyobb számban az egész országban előfordul. Budapest ugyan nagyrészt patkánymentesnek tekinthető, de aki még sohasem látott vándorpatkányokat, könnyen megfigyelheti őket például a Dunánál, amint a rakodópart alsó kövein fennakadt dinnyehéjat-miegymást majszolva élik világukat.
E cikkem a
Természet magazinban jelent meg (1997/6. , p. 228-230.), gyakorlatilag pontosan ezzel a szöveggel, ám a szövegszerkesztő a szótárban nem lelt
"dinnyehéjat-miegymást" - így nemes egyszerűséggel,
velem nem egyeztetve(!) a
"miegymást" kidobta a szövegből, s úgy küldte nyomdába!
Ezek (pontosabban a szövegszerkesztő) szerint a patkányok a Dunánál dinnyehéjon élnek!
(E bejegyzéssel most legalább kijavíthatom a múlt évezredben keletkezett hibát, amely kiherélte elrontotta a cikket...)
