Kedves nénike tipeg az utcán, hosszú pórázon
vezetett mopszlikutyácskájával. Valójában a kiskutya vezeti a nénit, hiszen 5-10
méterre előtte halad, mutatja, merre kíván menni, és közben megugatja a járókelőket.
Szembetalálkozunk, Flóra illedelmesen leül, bevárja őket, majd farkcsóválva
üdvözli a nénit és ölebecskéjét.
- De aranyos kutya! Milyen fajta?
- Bajor véreb.
- Vééééreb? – kérdi ijedten a néni, és visszahőköl, alig bírja kutyácskáját az ölébe kapni. – Az veszélyes kutya! – jelenti ki ellentmondást nem tűrően, és iparkodik minél gyorsabban kimenekülni a „veszélyes helyzetből”.
- Ez a kutya veszélyesnek látszik? Előbb még aranyosnak tetszett nevezni, nem? – kérdezem, próbálva saját friss tapasztalatával szembesíteni, és felülbíráltatni téves információkon alapuló előítéletét.
- De hát akkor is véreb! Azok vérengző harci kutyák.
- Nézze, az Ön kutyája öleb. Gyakran szokott ölni?
A néni teljesen összezavarodik. Nem érti a kérdést. Miért is gondolom, hogy az ő kutyuskája öldöklő hajlammal bírna.
- Ismétlem: az Ön kutyája öleb – és mégsem öl meg senkit. Az én kutyám pedig véreb – és nem vérszomjas. A vérebek képesek követni bármilyen szagnyomot, fő feladatuk jelezni a vadászoknak a megsebzett vadak vérnyomát, ebből ered a nevük.
A rövid párbeszéd alatt a néni ebecskéje összevissza rohangál a járdán, csahol, le-lerohan az úttestre, Flóra pedig higgadtan szemléli a történéseket. Ismerős már neki a jelenet. Szinte naponta megismétlődik. A köztudatban az a téves információ vert gyökeret, hogy a vérebek veszélyesek, így hát nincs az a személyes tapasztalás, amely ezt azonnal megváltoztatná. (Fura, de a telivérekről senki sem gondolja, hogy azok vérben fürdő, habzó szájú harci lovak lennének. A denevérek már rosszabbul jártak, nekik kedvezőtlenebb a reputációjuk...) Az önkormányzati rendeletekben sorra jelennek meg olyan kitételek, hogy kutyasétáltatás közben a vérebeket (angol véreb, hannoveri véreb, bajor hegyi véreb) szájkosárral lehet csak vezetni, világgá kürtölve a kutyás rendeletek alkotóinak tökéletes tájékozatlanságát kinológiai kérdésekben, és hogy a vadászkutyák jelleméről halvány fogalmuk sincs. Közben a szőrmók ölebecskék minden szabályt nélkülözve rohangásznak a flexi pórázon húzva messze maguk mögött gazdáikat, és ha veszélyt sejtenek (márpedig számukra majd’ minden szembejövő potenciális veszélynek hat), szerencsésebb esetben megugatják, rosszabb esetben olykor-olykor lábikrán harapják a járókelőket.
Jó lenne minél több emberrel tudatni, hogy az évszázadok alatt a legnyugodtabb, koncentrált nyomkövető munkára alkalmas kopókból kitenyésztett vérebek valójában a legjámborabb kutyák közé tartoznak. Bizonyosan több agresszív ölebet lehetne felsorakoztatni egy kutyapszichológiai vizsgálathoz, mint agresszív vérebet. Merthogy agresszív véreb nem létezik…
- De aranyos kutya! Milyen fajta?
- Bajor véreb.
- Vééééreb? – kérdi ijedten a néni, és visszahőköl, alig bírja kutyácskáját az ölébe kapni. – Az veszélyes kutya! – jelenti ki ellentmondást nem tűrően, és iparkodik minél gyorsabban kimenekülni a „veszélyes helyzetből”.
- Ez a kutya veszélyesnek látszik? Előbb még aranyosnak tetszett nevezni, nem? – kérdezem, próbálva saját friss tapasztalatával szembesíteni, és felülbíráltatni téves információkon alapuló előítéletét.
- De hát akkor is véreb! Azok vérengző harci kutyák.
- Nézze, az Ön kutyája öleb. Gyakran szokott ölni?
A néni teljesen összezavarodik. Nem érti a kérdést. Miért is gondolom, hogy az ő kutyuskája öldöklő hajlammal bírna.
- Ismétlem: az Ön kutyája öleb – és mégsem öl meg senkit. Az én kutyám pedig véreb – és nem vérszomjas. A vérebek képesek követni bármilyen szagnyomot, fő feladatuk jelezni a vadászoknak a megsebzett vadak vérnyomát, ebből ered a nevük.
A rövid párbeszéd alatt a néni ebecskéje összevissza rohangál a járdán, csahol, le-lerohan az úttestre, Flóra pedig higgadtan szemléli a történéseket. Ismerős már neki a jelenet. Szinte naponta megismétlődik. A köztudatban az a téves információ vert gyökeret, hogy a vérebek veszélyesek, így hát nincs az a személyes tapasztalás, amely ezt azonnal megváltoztatná. (Fura, de a telivérekről senki sem gondolja, hogy azok vérben fürdő, habzó szájú harci lovak lennének. A denevérek már rosszabbul jártak, nekik kedvezőtlenebb a reputációjuk...) Az önkormányzati rendeletekben sorra jelennek meg olyan kitételek, hogy kutyasétáltatás közben a vérebeket (angol véreb, hannoveri véreb, bajor hegyi véreb) szájkosárral lehet csak vezetni, világgá kürtölve a kutyás rendeletek alkotóinak tökéletes tájékozatlanságát kinológiai kérdésekben, és hogy a vadászkutyák jelleméről halvány fogalmuk sincs. Közben a szőrmók ölebecskék minden szabályt nélkülözve rohangásznak a flexi pórázon húzva messze maguk mögött gazdáikat, és ha veszélyt sejtenek (márpedig számukra majd’ minden szembejövő potenciális veszélynek hat), szerencsésebb esetben megugatják, rosszabb esetben olykor-olykor lábikrán harapják a járókelőket.
Jó lenne minél több emberrel tudatni, hogy az évszázadok alatt a legnyugodtabb, koncentrált nyomkövető munkára alkalmas kopókból kitenyésztett vérebek valójában a legjámborabb kutyák közé tartoznak. Bizonyosan több agresszív ölebet lehetne felsorakoztatni egy kutyapszichológiai vizsgálathoz, mint agresszív vérebet. Merthogy agresszív véreb nem létezik…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése