Magyar Könyvkereskedők Országos Egyesületének elnöke és a Természettár

179 évvel ezelőtt született a hazai kultúrtörténet egyik igen különös szereplője, Abafi Lajos (születési nevén Aigner Lajos). 14 éves korától könyvkereskedő-segédként dolgozott, 28 évesen pedig Pesten - a Váci utcában - már saját könyvkereskedést vezetett. Szépirodalmi műveivel sikereket ért el a Kisfaludy Társaság pályázatain, 1876-tól pedig már a Petőfi Társaság tagja volt. 1878-ban létrehozta a Magyar Könyvkereskedők Országos Egyesületét, amelynek elnöke is lett, az egyesületi lap mellett szerkesztett számos más periodikát is, így művelődési, történeti és rovartani folyóiratokat egyaránt. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar szabadkőművesség történetírójaként, de talán legismertebb, ma is fogalomnak számító műveit a rovartan témakörében írta. 1896-ban a könyvkereskedésben megcsömörlötten boltját eladta a Révai Testvéreknek, a könyvkereskedelemmel soha többet nem foglalkozott.

Abafi-Aigner Lajos (1840-1909)

1901-től a Magyar Nemzeti Múzeumban, a Természetrajzi Osztályon (korábbi nevén Természettár) kapott állást. Itt segédőr lett! E titulus alatt nem azt kell érteni, hogy Abafi azokat a kiérdemesült bakákat helyettesítette, akik a kiállítási termek sarkában felügyelték a rendet... A "múzeumi őr" valójában a tudományos gyűjteményvezetőket, kurátorokat jelölte, és e kifejezés korábban az Országgyűlésben is okozott félreértést, amikor Herman Ottó a múzeumi őröknek fizetésemelést akart kiharcolni. Lambrecht Kálmán 1920-ban így írja le az esetet: "1881-ben a közoktatásügyi tárca költségvetésének tárgyalása során szót emel a Nemzeti Muzeum ugynevezett "őreinek", vagyis tudományos tisztviselőinek fizetésrendezéséért. A t. Ház jóindulatu mosollyal hallgatta a nemrég még ugyancsak muzeumi tisztviselőnek kollégiális felszólalását és a - pénzügyi bizottsághoz utalta. Ennek egyik, a Mikszáth tolla révén ismertté vált mameluk tagja indignálva kérdezte a folyosón: "Nem értem, kérlek, hát nem elég azoknak az invalidusoknak ez a mégis csak elfogadható fizetés?" - A jó öreg a rokkant teremőröket vélte őröknek és ennek végre is a minisztérium az oka, amely a muzeumok tisztviselőit még ma is őrnek nevezi."

A könyvkiadásnak és a tudománynak szentelte életét - és vagyonát is. Míg sokan a könyvkereskedelemben csak a pénzforrást látják, Abafi-Aigner Lajos az értékteremtést tartotta céljának. Éppenséggel láthatta volna a biznisz lehetőségét a Természettárban is (a ritka lepkékért sokan nagy pénzeket hajlandóak megadni...), de ő inkább a magyar tudomány gyarapítását választotta.

Nekrológját Schöpflin Aladár a Nyugat című folyóiratban publikálta 1909-ben. Így írt a neves műkritikus az egykori autodidakta irodalomtörténészről, könyvkiadóról, bibliográfusról és lepkészről: "...arról mégse volna szabad megfeledkezni, hogy mint kiadó úttörő volt; néhány kiadványa, kivált a Magyar Könyvesház és a Nemzeti Kincstár, igen nagy szolgálatokat tett irodalmi kultúránknak s ma sincs még teljesen elavulva. Olyan időben vitte a régi magyar irodalom értékeit a közönség közé, amikor ilyen vállalatra senki más nem is mert gondolni. Ő nem félt az áldozattól, ráfizetett vállalataira, beléjük is bukott, - élete nagy szerelmének áldozott velük."

Egy napjainkban aktív, könyvekkel foglalkozó szakembertől hallottam egyszer azt, hogy "A könyvet mint a bugyit: el kell tudni adni!" . Bóvlival persze ideig-óráig hasznot lehet termelni, a ponyvakönyvek azonban hamarosan a kukában landolnak - Abafi-Aigner életműve viszont ma, 179 évvel születése után is áhítattal tölti el a műértő olvasókat.

Bízom benne, hogy saját korábbi és leendő munkáimmal nem vallok szégyent az általa egykoron támasztott elvárások előtt!

"Az Abafi-Aigner" borítója