KISZEL TÜNDE (és a sötétség madara)
 |
AZ OMINÓZUS GYÖNGYBAGOLY (legalább oly dekoratív, mint Tünde...) ((E kép manapság is megvásárolható a www.cultiris.com képügynökségnél, ahol évekig segítettem a kulcsszavazásban.)) |
Ekkor a dekoratív médiaszemélyiség belibbent a szobába.
Kulturáltan bemutatkozott:
- Kiszel Tünde vagyok, A TELEVÍZIÓTÓL (azt már nem tette hozzá, hogy mely/!/ televíziótól, merthogy ő akkoron a Budapest Tv munkatársa vala).
Na, gondoltam magamban: "most vajon mi fog történni, egyszercsak?" (idézet Vámos Miklós kisfiától, amelyet V. M. a "Lehetetlen" című, 80 adást megélt (1995–1998) műsorának felvezetőjében mesélt)...
 |
Vitathatatlan médiaszemélyiség (bár nem oly dekoratív, mint Tünde...) |
Tündike azonnal - és ellentmondást szinte nem tűrően - kérést intézett a titkárnőhöz, hogy legyen már olyan jó, és engedjen meg egyetlenke potyatelefont, mert neki már nincs ideje visszaliftezni az ötödik emeletre, és pontos szeretne lenni a következő találkozóján. Az ügynökségi munkatárs meglepően engedékenynek bizonyult, és mint egy engedékenyhez stílszerű, engedett.
A telefonálás lezajlott, majd a dús szemöldökű hölgy újabb kéréssel állt elő: most pedig egy mobilszámot szeretne az Ügynökség kontójára megejteni.
Örökre emlékezetes diplomáciai bravúr volt, amit ott/akkor a talpraesett titkárnő válaszolt:
- Én ehhez nem ragaszkodnék.
A váratlan "vendég", hogy lelkiismeretfurdalást ébresszen szívtelen beszédpartnerében, távozásakor csak ennyit válaszolt:
- Jó, akkor majd beszélek a saját telefonomról.
Értsük kérem: így neki a SAJÁT kütyüjét kell amortizálnia!
Elég fura abgang volt!
A dekoratív művésznővel való egyetlen találkozásom bennem is mély nyomot hagyott. Akkori munkáltatóm küldött fotózni Kiszel Tünde születésnapi bulijára, ahol riporter kolléganőmnek még az a hálás feladat is jutott, hogy interjút készítsen a magyar celebvilág e kiváló személyiségével. Hét órakor értünk oda, az interjú fél nyolcra volt megbeszélve.
VálaszTörlés– Jaj, Zsuzsikám, majd inkább holnap adok interjút, mert már gyülekeznek a vendégek – mondta az ünnepelt.
Szerencsére Zsuzsi rutinos volt, azonnal dobta a mindent eldöntő választ:
– De Tündi, akkor holnap már nem jelenik meg, lapzárta is van a világon.
Ez mondjuk egy online portál esetében erős tódítás volt, de hatott, az érkező vendégek fontossága elhomályosult a másfélmilliomodik médiamegjelenés erejével szemben, így elvonultak egy különterembe.
Nyolcra végeztek is, én pedig – nem kifejezetten élvezvén a rendezvényt – már indultam volna haza, de a főszerkesztőm alighanem megdorgált volna, ha a szülinapi tortával nem fényképezem le a művésznőt.
– Tündi, akkor most fotózzunk a tortával – kértem.
– Jaj, drágám, nem lehet, a torta csak tíz után jön majd – jött a válasz egy olyan tekintet kíséretében, ami csak az elképesztően buta embereknek jár a mindent értők felől.
Szerencsére hallottam Zsuzsi előző, mindent eldöntő érvelését, és elővettem legsajnálkozóbb arcomat:
– Sajnos mennem kell egy másik eseményre, így nem lesz tortás fotó.
– Jaj, az nem jó – mondta a művésznő, majd megtalálva a megoldást, felsikkantott örömében:
– Akkor tartsunk most egy tortabehozó-főpróbát, jó?
A fotó megvolt, mehettünk haza, én pedig azóta sem láttam a dekoratív hölgyet. Hálistennek.