Méhely Lajos iránt már kamaszkromban is érdeklődtem, ez pár év alatt komoly tiszteletté, már-már RAJONGÁSSÁ vált. Az, amit ZOOLÓGIAI kutatásai során, például hüllőkkel, denevérekkel, földikutyákkal elért, még napjaink viszonyai között is KIEMELKEDŐ, egyben PÉLDAMUTATÓ, ami ugyanakkor fajvédelmi munkáit illeti, azt - ha szabad így fogalmaznom, NEM TUDOM NEKI MEGBOCSÁTANI - ezekkel majdnem ROMBA DÖNTÖTTE mindazt, amit zoológusként alkotott. Ezt az utóbbi ténykedését nem is szeretném bővebben kifejteni, az interneten SZÁMOS ADATOT találni róla, az egyik itt:
https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-eletrajzi-lexikon-7428D/m-76AF9/mehely-lajos-76D40/ |
Méhelÿ Lajos - (Kisfalud-Szögi, 1862. augusztus 24. – Budapest, 1953. február 4.) magyar zoológus, egyetemi tanár a magyar zoológia történetének egyik legkiemelkedőbb, de egyben legellentmondásosabb egyénisége. Az MTA tagja volt, de lemondott tagságáról. |
Ez pedig az a cikke, amelyet egyetemista koromban az Országos Széchényi Könyvtárban, ami akkoriban a budai Várban volt, és lifttel lehetett az olvasótermekhez feljutni, FÉLÉVENTE elolvastam, és némely bekezdését még ma is kívülről tudom... Érdemes belegondolni, milyen ritka lehetett akkoriban is, hogy egy KIVÁLÓ SZAKFÉRFI egy evidensen tudományos írásában "megenged magának" egy ilyen szövegrészt: "a komolyabbak kénytelenek voltak belátni, hogy a tudomány haladására föltétlenül előnyösebb : a csontocskákat, a bogarak csápízeit és a porzókat számlálgatni, mint vakon belezúgni a megfoghatatlan semmiségbe."!
Állattani Közlemények
1902
37-38. oldalak
Méhelÿ Lajos: Elmélkedve búvárkodjunk
Volt a természettudománynak egy sivár korszaka, a mikor a szakférfiak a bölcselkedés legfelületesebb fajtájával akarták a természetvizsgálatot pótolni s a fékevesztett képzelet szárnyain suhantak át tudományunk legkomolyabb kérdésein. Ekkor, ebben a farsangi hangulatban röppentei verulami Haco ajkáról a komoly intelem : „Non finyendum, nonexcogitandum,sn ilquid naturafacial obser-vandum". Az exact kutatók jogos aggodalommal kisérték az akkori „természetbölcselők" szertelen csapongását s a komolyabbak kénytelenek voltak belátni, hogy a tudomány haladására föltétlenül előnyösebb : a csontocskákat, a bogarak csápízeit és a porzókat számlálgatni, mint vakon belezúgni a megfoghatatlan semmiségbe. A pillanatnyi „jobb" természetesen nem volt egyértelmű az absolut„jó"-val, de legalább útját vágta az üres speculatio szertelensé-gének; annak a szellemi tűzijátéknak, melyről oly találóan mondja Goethe Mephistója„classsie tiefsinnigfasst,was in des Menschen Hirn nicht passt". Sajnos, hogy amitakkor a tudomány jövőjét féltő lelkiisme-retes búvárok csak ideiglenes villámhárítóul állítottak oda, az az akkortájt megbecsülhetetlen szolgálatot tett eszközből, utóvégre kizárólagos czéllá lett. A búvárkodás súlypontja annyira eltolódott, hogy úgy a zoologusok, mint a botanikusok megszűntek gondolkodni s a feltűzött rovarok szépen elrendezett phalanxaiban és a szárított növények vaskos fasciculusaiban látták a tudomány eszményét. A speculativ philosophia nyaktörő ugrásai tehát egy másik, ám-bár kevésbbé veszedelmes végletbe csaptak át, melyből csakSchlei-den prófétai ihlete rázta fel a fajfaragásba elmerült szakköröket. O, a sejtelmélet megalapítója (1838) volt az, a ki a holt anyag meddő felhalmozása helyett a szerveződés örök törvényeinek fürkészését je-lölte ki czélul s a tudomány mai módszerét előkészítette. A kritikai philosophia elveinek hangoztatásával rámutatott arra, hogy a természetvizsgálatot az általános gondolkodás tényezőjévé kell tenni s hogy a természettudós a természet alkotásainak necsak csodálója legyen.
Volt a természettudománynak egy sivár korszaka, a mikor a szakférfiak a bölcselkedés legfelületesebb fajtájával akarták a természetvizsgálatot pótolni s a fékevesztett képzelet szárnyain su-hantak át tudományunk legkomolyabb kérdésein. Ekkor, ebben a farsangi hangulatban röppentei verulami Haco ajkáról a komoly intelem : „Non finyendum, nonexcogitandum,sn ilquid naturafacial obser-vandum". Az exact kutatók jogos aggodalommal kisérték az akkori „természetbölcselők" szertelen csapongását s a komolyabbak kénytelenek voltak belátni, hogy a tudomány haladására föltétlenül előnyösebb : a csontocskákat, a bogarak csápízeit és a porzókat számlálgatni, mint vakon belezúgni a megfoghatatlan semmiségbe. A pillanatnyi „jobb" természetesen nem volt egyértelmű azabsulut „jó"-val, de legalább útját vágta az üres speculatio szertelensé-gének; annak a szellemi tűzijátéknak, melyről oly találóan mondja Goethe Mephistója„classsie tiefsinnigfasst,was in des Menschen Hirn nicht passt". Sajnos, hogy amitakkor a tudomány jövőjét féltő lelkiisme-retes búvárok csak ideiglenes villámhárítóul állítottak oda, az az akkortájt megbecsülhetetlen szolgálatot tett eszközből, utóvégre kizárólagos czéllá lett. A búvárkodás súlypontja annyira eltolódott, hogy úgy a zoologusok, mint a botanikusok megszűntek gondolkodni s a feltűzött rovarok szépen elrendezett phalanxaiban és a szárított növények vaskos fasciculusaiban látták a tudomány eszményét. A speculativ philosophia nyaktörő ugrásai tehát egy másik, ám-bár kevésbbé veszedelmes végletbe csaptak át, melyből csak Schleiden prófétai ihlete rázta fel a fajfaragásba elmerült szakköröket. O, a sejtelmélet megalapítója (1838) volt az, a ki a holt anyag meddő felhalmozása helyett a szerveződés örök törvényeinek fürkészését je-lölte ki czélul s a tudomány mai módszerét előkészítette. A kritikai philosophia elveinek hangoztatásával rámutatott arra, hogy a természetvizsgálatot az általános gondolkodás tényezőjévé kell tenni s hogy a természettudós a természet alkotásainak ne csak csodálója, hanem értelmezője is legyen, a kinek a kezében a természet minden tárgya a világnézet egy-egy oszlopává szilárduljon.
Schleiden lángszava a gyújtó tűz erejével hatotta át a leíró természettudományok mívelőit és csakhamar megérlelte a meggyőződést, hogy a tudománynak az csak egyik érdeke, ha néhány ezer állatot vagy növényt tudunk bizonyos szokásos categoriák szerint meghatározni, a másik és fontosabb az, hogy világos logikával tudjunk gondolkodni és tanulmányainkból általános következtetéseket levonni. A fajok meghatározása a biologiai tudománynak nem alapja, hanem csak első lépése, melynél nem szabad megállapodnunk, sőt inkább új, meg új oldaláról kell tárgyunkat megragadnunk, hogy beláthas-sunk a szerveződés általános törvényeibe. A tapasztalás pedig azt bizonyítja, hogy minél mélyebbre hatottunk valamely csoport megisme-résében, annál inkább lehullnak a választófalak, melyeket többé-kevésbbé mesterségesen emeltünk az egyes alaksorozatok közé, annál tisztábban tárulnak fel előttünk a szerveződés irányai, okai és esz-közei, míg végül egy nagy eszmében: az evolutio egységes törvényében csúcsosodik ki minden ismeretünk.
Ennek felismerése jelölte ki az újabb természeti philosophia útját, mely azután a számos búvártól porhanyóvá tett talajon elvezetett a letűnt század legfényesebb szövétnekéig : Darwin származástanáig.
Egyik LEGJELENTŐSEBB könyve a MAGYARORSZÁG DENEVÉREINEK MONOGRÁFIÁJA, amely innen tölthető le: http://mek.oszk.hu/06900/06928/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése