2015. február 19., csütörtök

Valami készülődik...

A Gellért-hegy Duna fölötti ösvényein kezdtük a mai programot. A meredek fal leomló részein itt is, ott is kisebb-nagyobb kerekded gumók voltak láthatók. A keltikék (Corydalis) raktározó képletei ideális esetben mélyen a földben találhatók, de itt az utóbbi hetek földcsuszamlásai miatt számos keltikegumó került a felszínre. Ebből ugyan nem lesz bulvárhír, hiszen a hegy túloldalán, a vasúti alagút köveinek elmozdulása jelentősebb kárral járt, de az érintett gumók szempontjából mégiscsak élet-halál kérdése, hogy egy földcsuszamlás után hova kerülnek. A felszínen életkilátásuk a nullához közelít, és ha heteken belül nem érkezik rájuk újabb talajréteg, akkor menthetetlenül kiszáradnak. 


A megcsúszott talajrétegekből a szerencsétlenebb gumók a Rudas-fürdő irányában zuhannak a mélybe

A biztos halálra ítélt gumókat ezért összegyűjtöttem, és átmenetileg egy cserépbe tettem őket. Picit megsiettetem a tavaszt, és az ablakközben reményeim szerint már napokon belül virágba borulnak megmentett keltikéim. Az előbukkanó levelek között már ott lehet sejteni a virágbimbókat, amelyek jelzik, hogy már nagyon készülődik a tavasz!

A gumószedegetéssel gyorsan elszállt az idő, és majdnem elkéstem egy korábban egyeztetett programról, amely során régi példaképemmel kellett megbeszélni egy közös munka tervét. Márpedig e példaképemnek éppen a Gellért-hegy ösvényei a kedvelt madarászhelyei, ahol évtizedekkel ezelőtt telente rendszeresen figyelte meg az akkoriban itt áttelelő havasi szürkebegyeket. A hegyről gyorsan alászállva Flórával átrohantunk a pesti oldalra, és szerencsésen megérkeztünk a találkozóra.

Pillanatkép egy jó hangulatú megbeszélésről

Arról, hogy kivel találkoztunk és mi volt a mai megbeszélés tárgya, majd egy későbbi alkalommal fogok beszámolni...

2015. január 8., csütörtök

Lúdas Matyi - a szellemi tulajdon és a könyvkiadás

200 éve, 1815-ben egy Bécsben tanuló diák, bizonyos Kerekes Ferenc (későbbi debreceni professzor) könyvkiadásra szánta el magát, s megjelentette a Lúdas Matyi című művet. Derekas tett, mondhatnók, hiszen a könyv nem csupán pénzbevételi forrás, hanem az elme pallérozásának is nemes eszköze, a szépséghiba csupán az volt, hogy a könyvben nem tüntették fel az alkotó, Fazekas Mihály nevét, aki a kiadásról csak később értesült, s így csak a megjelenés után tiltakozhatott a kalózkiadás ellen... Hiába, a plágium a könyvkiadással egykorú intézmény, s némi bevétel reményében mindig akadnak, akik más tollával kívánnak ékeskedni. A Lajtán innen meg aztán még egyetemi karriert is befuthatnak... Sajátos momentuma a történetnek, hogy a Lúdas Matyi éppen a tulajdonjog sárba tiprása ellen felszólaló mű, de első "kiadóját" ez semennyire sem zavarta a szellemi tulajdonhoz fűződő jogok (v.ö. szerzői jog) önhatalmú értelmezésében.

Fazekas Mihály (1766-1828)


Botanikai vonatkozása a történetnek, hogy a valódi szerző, Fazekas Mihály a magyar növénytan történetébe is beírta nevét, a Diószegi Sámulellel társszerzőségben készített és 1807-ben megjelentetett Magyar füvészkönyvvel.
A Magyar füvészkönyv alapvetésül szolgált a magyar növénytani nevezéktanhoz is, amire egy apró szerzői utalást a Lúdas Matyi sorai között is fellelni:

"...száz erdei réti
Dudvák vóltak ezek; nyúl-, farkas-, béka-tseresznyék;
Medve-, szamár-, disznó-, eb-, egér-, kutya-, matska-tövissek;
Hát meg az angyal- szent- 's ördög-gyökerek (mivel akkor
A' füvek neve tsak barom, ördög, 's szent vala; Füvész-
Könyv még nem lévén)."

Emlékezetes idézet - az 1815-ös kiadásból

Szerencsére Dr. Király Gergely kiváló botanikus szerkesztésében 2009-ben megjelent a mai idők legmodernebb hazai növényhatározója, az Új magyar füvészkönyv!


2014. december 22., hétfő

Cukiság-faktor

A napokban a képek rendezgetése közben leltem erre a 2012-ben készített fotóra. Mindennemű aktualitás nélkül is úgy gondoltam, hogy a cukiság-faktor okán így karácsony táján érdemes közreadni. Kellemes ünnepeket!

A kezdetek...

2014. október 14., kedd

Vándorfüzike




Az elmúlt hetekben többször felmentünk a Gellért-hegyre, részben néhány botanikai érdekesség felkeresése, részben egy madártani ritkaság észlelése céljából. Felvetődhet a kérdés, miféle érdekességeket rejthet egy nagyváros közepén található parkosított terület? Nos, bizony rejt többet is! A Gellért-hegy egyik dolomitsziklája nyújt menedéket hazánk egyik fokozottan védett növényének, a sárgás habszegfűnek, amelynek teljes őshonos hazai állománya egy kis sziklafolton található (ennek pontos helyét itt nem részletezném). A nevezetes szikla amúgy elég sűrűn látogatott hely közelében található, s nem messze tőle turisták százai haladnak el nap mint nap, az apró növényre azonban ez nem jelent veszélyt, hiszen elég rejtetten él. Virágait ráadásul éjszaka bontja, így a virággyűjtők számára sem jelent célpontot. Évekkel ezelőtt nagyobb problémát jelentett e növény számára, hogy a szikla alatt egy fa cseperedett egyre nagyobbra, és ha nem történik közbelépés, teljes árnyékot borított volna a sárgás habszegfűre, ami bizonyosan kipusztította volna a nevezetes állományt. A fácska egyre nőtt, és minthogy a hivatalos közegek nem aktivizálódtak, egy kedves barátommal úgy döntöttünk, hogy vállalva a parkrongálás látszatát, megszabadítjuk a habszegfű-állományt a fölé terebélyesedő lombozattól. Az éjszakai akció sikerrel zárult, és szerencsére nem kellett senkinek magyarázattal szolgálnunk, hogy az éj leple alatt ugyanmár miért nyesegetjük egy szerencsétlen fácska ágait.
A hegy másik érdekessége az őszi esők idején virágokat hozó vetővirág. Erről a növényről itt most nem is írnék részletesebben, minden fontos tudnivaló megtalálható róla egy társblog bejegyzésében.
Az utóbbi napokban a virágágyásokkal tarkított parkrész sarkánál időről időre furcsa alakok tűntek fel. Mintha Agatha Christie valamely krimijéből csöppentek volna ide, fürkészőn bóklásztak az avarral borított ösvényeken, itt-ott beosontak a facsoportok közé, s közben folyton fel-felkémleltek a fakoronák irányába. Különös ismertetője volt valamennyiüknek, hogy nyakukban távcső lógott, és ha összetalálkoztak, akkor a következő "jelszóval" azonosították be magukat: "Vándorfüzike"! E bűvös szó hallatára elmosolyodtak, és onnantól teljes egyetértésben közösen folytatták a titokzatos fürkészmunkát. A történethez hozzátartozik, hogy a távcsöves személyek madarászok voltak, akik egy hazánkban ritkán megfigyelhető énekesmadárfaj napokig itt tartózkodó példányát keresték - és többen sikerrel is jártak.


Vándorfüzike a Gellért-hegyen, 2014. október 5. (copyright Mészáros József)


Amúgy keveseknek adatik meg, hogy vándorfüzikével találkozhassanak, az meg különösen ritka, hogy egy ilyen madár egy városi parkban kerüljön madarászok távcsöve elé. Amúgy a Gellért-hegy e parkszegélyében nem ez az első ritkaság, Ugyanitt figyeltek meg a madarászok 2013. április elején egy örvös rigót, amelynek nem sokkal később a párja is előkerült a területen.


2014. október 1., szerda

"Toldi"




"...Azzal a nehéz fát könnyeden forgatja,
Mint csekély botocskát, véginél ragadja..."

(Arany János: Toldi - részlet)

2014. augusztus 20., szerda

Kutya és tűzijáték

A tűzijátékok kapcsán valószínűleg kevesen gondolnak arra, milyen botanikai háttere van a pirotechnika eme ágának. A tűzijáték története már az ókori görögöknél Kínában kezdődött, időszámításunk szerint 900 körül, és a bambusz morfológiája tette lehetővé az első robbanókütyük létrejöttét. Az a bambusz, amelynek levelei az óriáspanda táplálékbázisát is képezik. A bambusz masszív, vaskos, ugyanakkor üreges szára lehetővé tette, hogy az agyafúrt tűzszerészek feketelőporral töltsék meg az üreget, és létrehozzák első robbanókészségeiket. (Arról nem szólnak a bambuszszárakra vésett korabeli feljegyzések, hogy a kezdeti próbálkozások hány emberéletet követeltek.) A 12. században Kínában már a maiakhoz hasonló tűzijátékokat rendeztek a császár tiszteletére. (Az uralkodót ünnepelni nem kívánók olykor a bambusz más "alkalmazási módjával" ismerkedhettek meg, midőn hóhéraik a talajból előtörő bambuszhajtások fölé kötözték az elítélteket... Ez a növény naponta átlagosan 20-30 centimétert, olykor akár 1 métert is növekszik, vagyis sokkal gyorsabban volt képes egy - odakötözött - ember életét kioltani, mint sok, méreggel lassan gyilkoló növény.)
Amikor a kutyatartásra készülődtem, és Cesar Millan könyveit olvastam a kölyöknevelésről, külön felkészültem arra, miképpen kell a tűzijáték idején viselkednem, hogy Flóra minél higgadtabban viselje majd a durrogással járó pirotechnikai bemutatókat. Márpedig augusztus 20-án az ilyetén sokkoló élmény menetrendszerűen, évről évre bekövetkezik, a feladat tehát nem megkerülhető. Magamévá tettem tehát a javaslatot, hogy az akció idején a gazdának roppant nyugodtnak kell maradnia, és akkor a példáját követve a kutya is nyugodt marad, hiszen ha a példaképnek tekintett gazdája nem zökken ki a hangulatából, akkor a kutyának sincs miért izgalomba jönnie.



Az első közösen megélt, 2012. augusztus 20-i tűzijátékra már hetekkel az esemény előtt készültem, tudatosítottam magamban, hogy "nyugodt leszek, nyugodt leszek, nyugodt leszek". És számoltam vissza a napokat, hogy mennyi idő van hátra a nevezetes ünnepig. Augusztus első hetében közbejött egy kis malőr. Esti sétánk végén, amikor a póráz nélküli közös gyaloglást gyakoroltuk, a semmiből, pontosabban tőlünk 20-30 méterre a sötétből egyszercsak magántüzijáték rakétái szálltak a levegőbe, robbantak szét felettünk, és durrogásuk betöltötte a környéket. A gyakorlott pirotechnikusok dobhártyáját is igénybe vevő váratlan akció eredményeképp a vérebkölyök nekiiramodott, hogy a közeli úttesten átvágva minél gyorsabban elhagyja a környéket - amitől én is oly mértékben berezeltem, hogy meglehetősen zaklatott állapotban zártuk mindketten azt a napot. Néhány hét múlva, az előre beharangozott tűzijáték idejére új tervet kellett kidolgoznom, mert önmagában az eredeti módszer kevéssé lett volna eredményes - hiszen testközelből tapasztalhatta a kutyám, hogy az első durrogós élmény idején mindketten megijedtünk. (Azt mégse tudom neki elmagyarázni, hogy én nem a durrogástól ijedtem meg, hanem attól, hogy ő ijedtében kiszalad az útra...) Így játékok és jutalomfalatok tömegével készültem a nevezetes estére. És közben memorizálgattam: "nyugodt leszek, nyugodt leszek, nyugodt leszek".
Flóra, talán vadászkutya őseinek is köszönhetően, a következő durrogtatást már jobban viselte, s azóta akármikor tűzijáték adódik, az alkalmakat arra használom fel, hogy közben jutalomfalatokkal foglalom le a kutyát, és az agyában így mostanra már tudatosult, hogy amikor tűzijáték hangja hallható, akkor a kényeztetés percei jönnek.
A világhálón olvashatók olyan javaslatok, hogy a felelős gazda ilyenkor zárja be a kutyáját egy szobába, vagy kösse láncra. Szerintem ezek nem túlzottan átgondolt ötletek, amelyek csak azt akadályozzák meg, hogy a kutyánk megszökjön, ettől azonban még traumaként fogja megélni a történéseket. A felelős gazdának igenis aktívan kell készülnie a tűzijátékokra, és ha megfelelően kezeli a kérdést, akkor néhány durrogós élmény után a kutyának meg sem fog kottyanni a rakéták keltette zaj. Táplálékkal és játékkal motiválható kutyák figyelme például leköthető a tűzijáték ideje alatt egy bambuszszárral is, amelynek üregét hús, májkrém vagy sajtdarabkákkal töltünk meg. A bambusz szára olyan masszív, hogy amíg azzal bíbelődik az eb, észre sem veszi, hogy rég befejeződött a durrogás.

2014. július 7., hétfő

Madárvárta - mikroszkóppal...


Júliusban emlékezetes látogatást tettünk az 1959-ben alapított agárdi Chernel István Madárvártán. Először még diákként töltöttem ott egy hetet, 1978-ban, néhai Radetzky Jenő tanár úr madarász táborában, aztán visszatérő táborozó lettem, később táborvezető. Ma már volt tanítványom vezeti a táborokat és a Madárvártát. Néha az ember megtapasztalhatja, hogy érdemes volt ilyen-olyan ügyért dolgozni. Például amikor azt érezhetjük, hogy tanítványunk folytatja a munkánkat. S hogy milyen ma a Madárvártán az élet? Bizonyos szempontból ugyanolyan, mint régen. Bizonyos külsőségekben meg egészen más. Érdemes személyesen megtekinteni!
A várta előtti csendes öbölben récecsapat bóklászott a hínár között, a távolban barna rétihéja körözött, a faágak közül a függőcinke mélabús ciccegése hallatszott, és az egész nádast szinte betöltötte a nádirigó-crescendo. Amikor diákként jártam itt, a mély öbölben gyakorta megjelentek a búbos vöcskök, hogy az átlátszó vízben kis keszegeket zsákmányoljanak. Ahogy az évek során hordalék kezdte feltölteni a part menti részt, a vöcskök elmaradtak, s helyüket a szárcsák vették át, amelyek jó egy évtizedig uralták a környéket. Amikor annak idején előadásokat tartottam kisiskolásoknak a kis ház tornácánál, a szárcsák voltak a legbizalmasabb madarak, amelyeket a legzsibongóbb gyerekcsapat sem tudott elriasztani. Mostanra azonban az öbölben már annyi hullámhordta üledék rakódott le, hogy a víz sekélysége nem alkalmas a szárcsák életviteléhez. Eltűntek tehát a szárcsák is - viszont az előrenyomuló nádasban megjelentek a vízicsibék! Miközben a a partról figyeltem a nádas életét, egy kis vízicsibe épp első röpgyakorlatait tartotta. Picit a nádtorzsák között billegette magát, majd nekilódult, és átrepült a bal oldalról a jobb oldali nádasba. Aztán tanakodott picit, mintha politikai kérdést kreálna a dologból, és jobbról ismét balra indult. Majd ismét jobbra, és újfent balra. Hol nyugati, hol keleti irányban, aztán megint nyugati, és igen, megint keleti. Ahogy felnő, már biztos szárnyakon repülhet majd a telelőhelyére: déli tájakra. Fontos megemlíteni, hogy amikor a kis vízicsibe felnő, akkor is kis vízicsibe marad, mert - némely laikus vélekedéstől eltérően - ez a madár nem a vízityúk fiókája. A vízicsibék rokonai ugyan a vízityúknak és a szárcsának, de kisebb termetűek, a nádas sűrűjében szinte észrevehetetlenek, s közöttük a kis vízicsibe - értelemszerűen - a még visszafogottabb mérettartományt képviseli (nálánál már csak a törpe vízicsibe kisebb). 1965-ben a Velencei-tó nádasában bukkant fel egy igazi madártani kuriózum, a vízicsibék, vízityúkok és szárcsák távoli rokona, a kék fú (más néven szultántyúk), amelyet egykoron szultánok udvarában díszmadárként is tartottak, s amelyet kék tollazata okán többen neveztek már a "boldogság kék madarának".




Egyszer - az 1980-as években - Dagesztán nádrengetegében járva volt módom ezzel a fajjal találkozni, és csillogóan kék tollazatának szemlélése akkor boldoggá tett. Fokozta a helyzetet, hogy a Kászpi-tenger melletti tájon egyetlen nap leforgása alatt sikerült találkoznom farkasokkal, pusztai rókával, tamariszkusz-futóegérrel, rózsás gödényekkel és kék fúval. Madarász társammal a nevezetes nap végeztével táborhelyünk felé haladva azon vacilláltunk, hogy a bizarrnak tűnő változatos fajlistából mit hallgassunk el a többiek előtt, hiszen ha az összes fajt felsoroljuk, akkor a kívülállók az egészből nem hisznek el nekünk semmit.
Miközben most a mellettem ülő Flórával a kis vízicsibe szárnypróbálgatásait néztem, arra gondoltam, hogy nekem ugyan nincs is szükségem sem farkasokra, sem kék madárra. Boldogsághoz hozzájuttathat egy véreb, vagy egy kis vízicsibe is.




Ami pedig az emlékeket illeti, az egyik meghatározó volt, amikor olyan kisiskolások, akik életükben talán először láttak binokuláris mikroszkópban egy zöld ormányosbogarat, a látvány hatására, mint azt biológiatanáruk utólag mesélte, ezt mondták: MOSTANTÓL EZEKET NEM TAPOSSUK EL, MERT OLYAN SZÉPEK!


fémdarazsak (Chrysididae) ama darazsak közé tartoznak, amelyeknek élete a napsugárral, a tikkasztó nyári nap melegével legjobban forrt össze, a kinézetükre pedig az óvodások isrácsodálkoznak!