Cukiság-faktor

A napokban a képek rendezgetése közben leltem erre a 2012-ben készített fotóra. Mindennemű aktualitás nélkül is úgy gondoltam, hogy a cukiság-faktor okán így karácsony táján érdemes közreadni. Kellemes ünnepeket!

A kezdetek...

Vándorfüzike

Az elmúlt hetekben többször felmentünk a Gellért-hegyre, részben néhány botanikai érdekesség felkeresése, részben egy madártani ritkaság észlelése céljából. Felvetődhet a kérdés, miféle érdekességeket rejthet egy nagyváros közepén található parkosított terület? Nos, bizony rejt többet is! A Gellért-hegy egyik dolomitsziklája nyújt menedéket hazánk egyik fokozottan védett növényének, a sárgás habszegfűnek, amelynek teljes őshonos hazai állománya egy kis sziklafolton található (ennek pontos helyét itt nem részletezném). A nevezetes szikla amúgy elég sűrűn látogatott hely közelében található, s nem messze tőle turisták százai haladnak el nap mint nap, az apró növényre azonban ez nem jelent veszélyt, hiszen elég rejtetten él. Virágait ráadásul éjszaka bontja, így a virággyűjtők számára sem jelent célpontot. Évekkel ezelőtt nagyobb problémát jelentett e növény számára, hogy a szikla alatt egy fa cseperedett egyre nagyobbra, és ha nem történik közbelépés, teljes árnyékot borított volna a sárgás habszegfűre, ami bizonyosan kipusztította volna a nevezetes állományt. A fácska egyre nőtt, és minthogy a hivatalos közegek nem aktivizálódtak, egy kedves barátommal úgy döntöttünk, hogy vállalva a parkrongálás látszatát, megszabadítjuk a habszegfű-állományt a fölé terebélyesedő lombozattól. Az éjszakai akció sikerrel zárult, és szerencsére nem kellett senkinek magyarázattal szolgálnunk, hogy az éj leple alatt ugyanmár miért nyesegetjük egy szerencsétlen fácska ágait.

A hegy másik érdekessége az őszi esők idején virágokat hozó vetővirág. Erről a növényről itt most nem is írnék részletesebben, minden fontos tudnivaló megtalálható róla egy társblog bejegyzésében.
Az utóbbi napokban a virágágyásokkal tarkított parkrész sarkánál időről időre furcsa alakok tűntek fel. Mintha Agatha Christie valamely krimijéből csöppentek volna ide, fürkészőn bóklásztak az avarral borított ösvényeken, itt-ott beosontak a facsoportok közé, s közben folyton fel-felkémleltek a fakoronák irányába. Különös ismertetője volt valamennyiüknek, hogy nyakukban távcső lógott, és ha összetalálkoztak, akkor a következő "jelszóval" azonosították be magukat: "Vándorfüzike"! E bűvös szó hallatára elmosolyodtak, és onnantól teljes egyetértésben közösen folytatták a titokzatos fürkészmunkát. A történethez hozzátartozik, hogy a távcsöves személyek madarászok voltak, akik egy hazánkban ritkán megfigyelhető énekesmadárfaj napokig itt tartózkodó példányát keresték - és többen sikerrel is jártak.

Vándorfüzike a Gellért-hegyen, 2014. október 5. (copyright Mészáros József)

Amúgy keveseknek adatik meg, hogy vándorfüzikével találkozhassanak, az meg különösen ritka, hogy egy ilyen madár egy városi parkban kerüljön madarászok távcsöve elé. Amúgy a Gellért-hegy e parkszegélyében nem ez az első ritkaság, Ugyanitt figyeltek meg a madarászok 2013. április elején egy örvös rigót, amelynek nem sokkal később a párja is előkerült a területen.

"Toldi"

"...Azzal a nehéz fát könnyeden forgatja,
Mint csekély botocskát, véginél ragadja..."

(Arany János: Toldi - részlet)

Kutya és tűzijáték

A tűzijátékok kapcsán valószínűleg kevesen gondolnak arra, milyen botanikai háttere van a pirotechnika eme ágának. A tűzijáték története már az ókori görögöknél Kínában kezdődött, időszámításunk szerint 900 körül, és a bambusz morfológiája tette lehetővé az első robbanókütyük létrejöttét. Az a bambusz, amelynek levelei az óriáspanda táplálékbázisát is képezik. A bambusz masszív, vaskos, ugyanakkor üreges szára lehetővé tette, hogy az agyafúrt tűzszerészek feketelőporral töltsék meg az üreget, és létrehozzák első robbanókészségeiket. (Arról nem szólnak a bambuszszárakra vésett korabeli feljegyzések, hogy a kezdeti próbálkozások hány emberéletet követeltek.) A 12. században Kínában már a maiakhoz hasonló tűzijátékokat rendeztek a császár tiszteletére. (Az uralkodót ünnepelni nem kívánók olykor a bambusz más "alkalmazási módjával" ismerkedhettek meg, midőn hóhéraik a talajból előtörő bambuszhajtások fölé kötözték az elítélteket... Ez a növény naponta átlagosan 20-30 centimétert, olykor akár 1 métert is növekszik, vagyis sokkal gyorsabban volt képes egy - odakötözött - ember életét kioltani, mint sok, méreggel lassan gyilkoló növény.)
Amikor a kutyatartásra készülődtem, és Cesar Millan könyveit olvastam a kölyöknevelésről, külön felkészültem arra, miképpen kell a tűzijáték idején viselkednem, hogy Flóra minél higgadtabban viselje majd a durrogással járó pirotechnikai bemutatókat. Márpedig augusztus 20-án az ilyetén sokkoló élmény menetrendszerűen, évről évre bekövetkezik, a feladat tehát nem megkerülhető. Magamévá tettem tehát a javaslatot, hogy az akció idején a gazdának roppant nyugodtnak kell maradnia, és akkor a példáját követve a kutya is nyugodt marad, hiszen ha a példaképnek tekintett gazdája nem zökken ki a hangulatából, akkor a kutyának sincs miért izgalomba jönnie.

Az első közösen megélt, 2012. augusztus 20-i tűzijátékra már hetekkel az esemény előtt készültem, tudatosítottam magamban, hogy "nyugodt leszek, nyugodt leszek, nyugodt leszek". És számoltam vissza a napokat, hogy mennyi idő van hátra a nevezetes ünnepig. Augusztus első hetében közbejött egy kis malőr. Esti sétánk végén, amikor a póráz nélküli közös gyaloglást gyakoroltuk, a semmiből, pontosabban tőlünk 20-30 méterre a sötétből egyszercsak magántüzijáték rakétái szálltak a levegőbe, robbantak szét felettünk, és durrogásuk betöltötte a környéket. A gyakorlott pirotechnikusok dobhártyáját is igénybe vevő váratlan akció eredményeképp a vérebkölyök nekiiramodott, hogy a közeli úttesten átvágva minél gyorsabban elhagyja a környéket - amitől én is oly mértékben berezeltem, hogy meglehetősen zaklatott állapotban zártuk mindketten azt a napot. Néhány hét múlva, az előre beharangozott tűzijáték idejére új tervet kellett kidolgoznom, mert önmagában az eredeti módszer kevéssé lett volna eredményes - hiszen testközelből tapasztalhatta a kutyám, hogy az első durrogós élmény idején mindketten megijedtünk. (Azt mégse tudom neki elmagyarázni, hogy én nem a durrogástól ijedtem meg, hanem attól, hogy ő ijedtében kiszalad az útra...) Így játékok és jutalomfalatok tömegével készültem a nevezetes estére. És közben memorizálgattam: "nyugodt leszek, nyugodt leszek, nyugodt leszek".
Flóra, talán vadászkutya őseinek is köszönhetően, a következő durrogtatást már jobban viselte, s azóta akármikor tűzijáték adódik, az alkalmakat arra használom fel, hogy közben jutalomfalatokkal foglalom le a kutyát, és az agyában így mostanra már tudatosult, hogy amikor tűzijáték hangja hallható, akkor a kényeztetés percei jönnek.
A világhálón olvashatók olyan javaslatok, hogy a felelős gazda ilyenkor zárja be a kutyáját egy szobába, vagy kösse láncra. Szerintem ezek nem túlzottan átgondolt ötletek, amelyek csak azt akadályozzák meg, hogy a kutyánk megszökjön, ettől azonban még traumaként fogja megélni a történéseket. A felelős gazdának igenis aktívan kell készülnie a tűzijátékokra, és ha megfelelően kezeli a kérdést, akkor néhány durrogós élmény után a kutyának meg sem fog kottyanni a rakéták keltette zaj. Táplálékkal és játékkal motiválható kutyák figyelme például leköthető a tűzijáték ideje alatt egy bambuszszárral is, amelynek üregét hús, májkrém vagy sajtdarabkákkal töltünk meg. A bambusz szára olyan masszív, hogy amíg azzal bíbelődik az eb, észre sem veszi, hogy rég befejeződött a durrogás.

Madárvárta - mikroszkóppal...

Júliusban emlékezetes látogatást tettünk az 1959-ben alapított agárdi Chernel István Madárvártán. Először még diákként töltöttem ott egy hetet, 1978-ban, néhai Radetzky Jenő tanár úr madarász táborában, aztán visszatérő táborozó lettem, később táborvezető. Ma már volt tanítványom vezeti a táborokat és a Madárvártát. Néha az ember megtapasztalhatja, hogy érdemes volt ilyen-olyan ügyért dolgozni. Például amikor azt érezhetjük, hogy tanítványunk folytatja a munkánkat. S hogy milyen ma a Madárvártán az élet? Bizonyos szempontból ugyanolyan, mint régen. Bizonyos külsőségekben meg egészen más. Érdemes személyesen megtekinteni!
A várta előtti csendes öbölben récecsapat bóklászott a hínár között, a távolban barna rétihéja körözött, a faágak közül a függőcinke mélabús ciccegése hallatszott, és az egész nádast szinte betöltötte a nádirigó-crescendo. Amikor diákként jártam itt, a mély öbölben gyakorta megjelentek a búbos vöcskök, hogy az átlátszó vízben kis keszegeket zsákmányoljanak. Ahogy az évek során hordalék kezdte feltölteni a part menti részt, a vöcskök elmaradtak, s helyüket a szárcsák vették át, amelyek jó egy évtizedig uralták a környéket. Amikor annak idején előadásokat tartottam kisiskolásoknak a kis ház tornácánál, a szárcsák voltak a legbizalmasabb madarak, amelyeket a legzsibongóbb gyerekcsapat sem tudott elriasztani. Mostanra azonban az öbölben már annyi hullámhordta üledék rakódott le, hogy a víz sekélysége nem alkalmas a szárcsák életviteléhez. Eltűntek tehát a szárcsák is - viszont az előrenyomuló nádasban megjelentek a vízicsibék! Miközben a a partról figyeltem a nádas életét, egy kis vízicsibe épp első röpgyakorlatait tartotta. Picit a nádtorzsák között billegette magát, majd nekilódult, és átrepült a bal oldalról a jobb oldali nádasba. Aztán tanakodott picit, mintha politikai kérdést kreálna a dologból, és jobbról ismét balra indult. Majd ismét jobbra, és újfent balra. Hol nyugati, hol keleti irányban, aztán megint nyugati, és igen, megint keleti. Ahogy felnő, már biztos szárnyakon repülhet majd a telelőhelyére: déli tájakra. Fontos megemlíteni, hogy amikor a kis vízicsibe felnő, akkor is kis vízicsibe marad, mert - némely laikus vélekedéstől eltérően - ez a madár nem a vízityúk fiókája. A vízicsibék rokonai ugyan a vízityúknak és a szárcsának, de kisebb termetűek, a nádas sűrűjében szinte észrevehetetlenek, s közöttük a kis vízicsibe - értelemszerűen - a még visszafogottabb mérettartományt képviseli (nálánál már csak a törpe vízicsibe kisebb). 1965-ben a Velencei-tó nádasában bukkant fel egy igazi madártani kuriózum, a vízicsibék, vízityúkok és szárcsák távoli rokona, a kék fú (más néven szultántyúk), amelyet egykoron szultánok udvarában díszmadárként is tartottak, s amelyet kék tollazata okán többen neveztek már a "boldogság kék madarának".

Egyszer - az 1980-as években - Dagesztán nádrengetegében járva volt módom ezzel a fajjal találkozni, és csillogóan kék tollazatának szemlélése akkor boldoggá tett. Fokozta a helyzetet, hogy a Kászpi-tenger melletti tájon egyetlen nap leforgása alatt sikerült találkoznom farkasokkal, pusztai rókával, tamariszkusz-futóegérrel, rózsás gödényekkel és kék fúval. Madarász társammal a nevezetes nap végeztével táborhelyünk felé haladva azon vacilláltunk, hogy a bizarrnak tűnő változatos fajlistából mit hallgassunk el a többiek előtt, hiszen ha az összes fajt felsoroljuk, akkor a kívülállók az egészből nem hisznek el nekünk semmit.
Miközben most a mellettem ülő Flórával a kis vízicsibe szárnypróbálgatásait néztem, arra gondoltam, hogy nekem ugyan nincs is szükségem sem farkasokra, sem kék madárra. Boldogsághoz hozzájuttathat egy véreb, vagy egy kis vízicsibe is.

Ami pedig az emlékeket illeti, az egyik meghatározó volt, amikor olyan kisiskolások, akik életükben talán először láttak binokuláris mikroszkópban egy zöld ormányosbogarat, a látvány hatására, mint azt biológiatanáruk utólag mesélte, ezt mondták: MOSTANTÓL EZEKET NEM TAPOSSUK EL, MERT OLYAN SZÉPEK!

A fémdarazsak (Chrysididae) ama darazsak közé tartoznak, amelyeknek élete a napsugárral, a tikkasztó nyári nap melegével legjobban forrt össze, a kinézetükre pedig az óvodások isrácsodálkoznak!

Baijerinvuoristovihikoira

Meglepődve tapasztalom a statisztikai adatokat átnézve, hogy a Föld hány országából olvassák már Flóra blogját. Ezúton is köszönet a Google fordítójának, hogy más anyanyelvűek is érdekesnek találhatják a blog bejegyzéseit! A külföldi érdeklődők idetalálásának megkönnyítése és a külhoni kutyás szakirodalomban való tájékozódás elősegítése céljából mellékelem a bajor (hegyi) véreb különféle nemzeti neveit:

angol: Bavarian Mountain Hound
német: Bayerischer Gebirgsschweißhund
francia: Chien rouge de Bavière
orosz: Баварская горная гончая
finn: Baijerinvuoristovihikoira
norvég: Bayersk viltsporhund
cseh: Bavorský barvář
szlovák: Bavorský farbiar
lengyel: Posokowiec bawarski
lett: Bavārijas asinspēdu dzinējsuns
bolgár: Баварската планинска хрътка
spanyol: Sabueso bávaro de montaña
portugál: Sabujo montanhês da Baviera
svéd: Bayersk viltspårhund
holland: Beierse bergzweethond
japán: バヴァリアン・ハウンド

A kedvencem a felsoroltak közül a finn "Baijerinvuoristovihikoira". Finnugor szakos egyetemi hallgatók számára kiváló nyelvi gyakorlat lehetne egymás után tízszer elismételni:
Baijerinvuoristovihikoira, Baijerinvuoristovihikoira, Baijerinvuoristovihikoira, Baijerinvuoristovihikoira, Baijerinvuoristovihikoira, Baijerinvuoristovihikoira, Baijerinvuoristovihikoira, Baijerinvuoristovihikoira, Baijerinvuoristovihikoira, Baijerinvuoristovihikoira...

Hull a merda

Kessler Hubert
https://hu.wikipedia.org/wiki/Kessler_Hubert

Az előző bejegyzéshez kapcsolódva (amely után a "merda" szó jelentését már nem kell külön definiálnom), még egy rövid ideig maradjunk a hullaték hasznosításának kérdésénél. Ennek apropóját az adja, hogy este a folyosó sarkánál Flórával néhány aprócska, fekete csomóra lettünk figyelmesek, amelyek szanaszét hevertek a frissen feltakarított kőburkolaton. Honnét kerültek oda? - kerestük az eredetüket, és meg is találtuk, a fejünk fölött, egy sarokban pihenő denevér formájában. A denevér láthatólag jóllakottan összekucorodott, így faji hovatartozását a zseblámpa fényénél nem tudtam megállapítani, de gyanítom, hogy az errefelé eléggé gyakori szürke hosszúfülű-denevér (Plecotus austriacus) lehetett. Ez a városokban megtelepedő faj adhatott egykoron ihletet József Attilának 1933-ban írt verséhez (A város peremén), amely így kezdődik:

"A város peremén, ahol élek,
beomló alkonyokon
mint pici denevérek, puha
szárnyakon száll a korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon."

És ismét vissza kell térjünk a patikáriusokhoz, mert a denevérguanót is a - vegytanhoz és a kereskedéshez egyaránt értő - korabeli gyógyszerészek kezdték kitermeltetni és forgalomba hozni. 1879-ben a székelyudvarhelyi gyógyszerész, - a helyi önkéntes tűzoltó-egyesület parancsnoki tisztségét is betöltő - Nagysolymosi Koncz Ármin reklámlevelekkel árasztotta el a tehetősebb bécsi lakosokat, akiknek virágtrágyaként ajánlotta a homoródalmási barlangból kitermelt denevérguanót. A portéka gyorsan keresetté vált, csomagok garmadáját küldték postai úton nyugatra, mígnem a készlet kezdett kiapadni, a konkurencia viszont kezdett vérszemet kapni - így a guanó kitermeltetésének költsége az egekbe szökött, és hamarosan a pompás üzlet befuccsolt.

Kordos László paleontológus "Magyarország barlangjai" című könyvében ezt írja a hazai guanó-kitermelésről: "1916-ban, a világháború harmadik évében, amikor a külföldi alapanyagimport erősen megcsappant, a mezőgazdaság figyelme is egyre inkább a barlangok foszfortartalmú agyagjaira terelődött. Nem ez volt az első eset hazánkban, hogy a guanót hasznosítani kívánták, hiszen már 1872-ben Bécsben cikk jelent meg a gerecsei Pisznice-barlang két méter vastag denevértrágyájáról. Később Horusitzky Henrik hívta fel a gazdakörök figyelmét az értékes nyersanyagra. Akkor kezdeményezését nem fogadták el, de most, szorult helyzetben a Földmívelésügyi Minisztérium az ügyet magáévá téve megbízta a Földtani Intézetet az ilyen irányú kutatások elvégzésére. Kormos Tivadar mellett ismét Horusitzky Henrik volt az, aki a Felvidék, és Kadić Ottokár, aki a Gömör barlangjait kutatta át. A vizsgálatok csekély eredményre vezettek, így az ipari hasznosításra nem került sor, viszont elkészült számos barlang földtani kutatása."

Piliscsaba honlapján szerepel a kortörténeti adalék, miszerint azt a guanót is hasznosították, amely az egykori Karátsonyi grófi birtok területén található, a nép által Ördöglyuknak nevezett barlangban keletkezett. Bekey Imre Gábor szerint, aki a barlang leírója és aki a barlangnak a Klotild-barlang nevet adta, a kb. 1 méteres vastagságú denevérguanót egy élelmes vállalkozó még a 20. század elején kitermelte.

Kessler Hubert / lásd a nyitóképet! / barlangkutató 1957-es, "Az örök éjszaka világában" című könyvében a denevérguanó geológiai szerepét is felvetette, lévén a tonnaszámra felhalmozódó hullaték mállása során keletkező anyagok a barlangok belső morfológiáját is képesek voltak átalakítani. Az "örvénylési üstnek" titulált mészkőgödrök kialakulásában például nagy szerepe lehetett a denevérürüléknek is!

Dudich Endre Aggtelekről szóló monográfiájában írta: "...a barlangban tanyázó denevérek ürüléke, a guanó, gyűlik össze hatalmas tömegekbe. Ez fokozatosan átalakul, elbomlik és agyaggal keveredve chiropteritté lesz. A foszfátföldekben a P₂O₃ mindig kalciumhoz van kötve, tehát mint kalciummono-, -bi- és -trifoszfát jelenik meg. Az összes foszfát tartalomnak 60-70%-a esik a bifoszfátra. A vegyi elemzésekből kitűnt, hogy a foszfátföldekben sokszor igen tekintélyes százalék a foszfát, így a mixnitzi Drachenhöhle foszfátföldjében átlag 13.5%. A világháború alatt hazánkban is érdeklődtek a barlangi foszfátok iránt, különösen HORUSITZKY HENRIK közleményei nyomán. Bizonyos hírességre tett szert a csoklovinai CHOLNOKY-barlang (Hunyad m.), amelyről SCHRÉTER ZOLTÁN közölt részletes adatokat. Ezek szerint a barlangban körülbelül 1400 vagon foszfáttartalmú anyag volt, amelyben a foszfát 12-18%. Az Aggteleki barlangban csak az ú. n. Denevérbarlangban volt nagyobb mennyiségű guanó... ... ...Ma már alig találunk itt denevéreket. A mult század 70-es éveiben [értsd: az 1870-es években - blogszerk.] a guanót foszfáttartalma miatt az edelényi cukorgyár részére kitermelték. A denevérguánó ugyanis sok foszfátot tartalmaz, így értékes műtrágya. Úgy látszik, hogy az ezekkel a munkálatokkal járó állandó és hosszantartó nyugtalanítás annyira zavarta a denevéreket, hogy nyugalmasabb tájakra költöztek. "

Barlangi minták Finály Ferenc által végzett vegyelemzése - Dudich Endre könyvéből. (Egészen sajátságos, hogy a 2. számú minta olyan gazdag összetételűnek bizonyult, hogy az egyes tételek összesítése 100, 41%-ot eredményezett!)

Különleges aerodinamikai háttérrel gondosan, egyenként összeválogatott rovarokból harmonikus társítással, biológiailag kinyert, magas foszfortartalmú, ideális fitofil termék, a balkonflóra varázslatos virágzása érdekében!

Alfred Brehm "Az állatok világa" című művének magyar kiadásában találjuk a következőket: "Minden denevér-faj nagyon gyorsan emészt. Ez az oka, hogy aránylag rövid idő alatt nagyon sok guánó halmozódik föl olyan helyeken, ahol tömegesen tartózkodnak. A denevér-guánó helyenként vastag telepeket alkot, s kőkeménységű és a csak csákánnyal fejthető denevér-trágya gazdasági tekintetben is nagyon fontos. A barlangi guánóban Koch szerint denevérszőrök és rovarvázak vannak s éppen ebben különbözik a tengerparti „madárhegyek” trágyájától. Hazánkban különösen az aggteleki, homoródalmási, biharmegyei és aldunai barlangokban találunk nagyobb guánó-telepeket." Majd ugyanebben a kötetben Méhely Lajos gondolatait olvashatjuk: "Ha meggondoljuk, hogy a különböző alkalmatlan, sőt veszedelmes legyek és szúnyogok már a mi éghajlatunk alatt is mily óriási seregekben lépnek föl, ha szem előtt tartjuk az apró éjjeli és szürkületi pillék s a növénypusztító bogarak seregeit és tanui vagyunk az óriási károknak, amelyeket ők maguk, vagy falánk lárváik veteményes és gyümölcsös kertjeinkben, vetéseinkben és erdőségeinkben okoznak és különösen, ha tudtára emelkedünk annak a tagadhatatlan ténynek, hogy a kártevő rovarok beláthatatlan tömegével való küzdelemben az emberi kéz és elme minden fáradozása többnyire egy hajszállal sem sikeresebb a Danaidák munkájánál, úgy némi fogalmunk támad a rovarpusztító állatok, s ezek közt elsősorban a denevérek föl sem becsülhető hasznosságáról. Ami a denevérek rovarirtó szerepének oly különös súlyt kölcsönöz, az főleg roppant falánkságukban, illetőleg emésztésük rendkívüli gyorsaságában rejlik. A falusi templomok padlásán s egyes nagyobb barlangokban gyakran több méternyi magasságra föltorlódó denevértrágya hozzávetőleges fogalmat nyujt arról a beláthatatlan rovarmennyiségről, amely a denevérek falánkságának esik áldozatul. Egy köbcentiméternyi guanóban Koch 41 drb, különféle nagyságú rovar lábszárát találta. S e mellett azt is meg kell gondolnunk, hogy a denevér ürülékének csak egy kis része az, amelyet pihenő helyén elhullat, mert legnagyobb részét röpülés közben, a szabadban hullatja el”."


A madárguanóval kapcsolatos históriai információk meghaladnák a blogbejegyzés terjedelmét, de fontosságának érzékeltetéséhez érdemes megjegyezni, hogy a 19. század közepén Peru bevételeinek több mint a fele a guanótermelésből származott, amit az tett lehetővé, hogy a tengerparti madárkolóniák évről évre újratermelték a kinccsel felérő készleteiket. Chincha szigetén a guanóbányászat fénykorában évente 600 000 tonnát termeltek ki, rakodtak hajókra, és exportálták az USA, Franciaország és az Egyesült Királyság számára. Természetesen az ilyen kincsre többen is felfigyeltek, így e bányászati lehetőség komoly fegyveres összetűzésekhez is vezetett (köztük a Guanó-háborúhoz).

A perui guanóbányászat 1863-as ábrázolása. Itt a szó legszorosabb értelmében szarért-hugyért dolgoztatták az embereket.

Most pedig a folyosón szépen összesöpröm a denevérguanót, nehogy konfliktus támadjon miatta a szomszédokkal. Na nem mintha összeveszhetnénk azon, hogy az ideális dísznövénytrágya kit illessen, hanem mert számukra az említett objektum vélhetőleg mégiscsak szimpla hullaték.