JOBBADÁN...

Örkény-Déry: Három nap az Aranykagylóban

Egy négykezes regény tanulságos története

(Részlet)

Egy irodalmi idill

– Mit irkálsz te ott? – figyelt föl Déry.

– Hogy reggel szoktam borotválkozni.

– Előtte.

– Hogy jobbadán reggel szoktam borotválkozni.

– Azt írtad, jobbadán?

– Azt.

Déry, mint aki nem hisz a fülének, fölállt, megkerülte az asztalt, és belenézett a kéziratba.

– Mit jelent ez?

– Mi mit jelent?

– Ez a jobbadán.

– Azt jelenti, inkább.

– Akkor miért nem írod, hogy inkább?

– Mert elhasznált, semmitmondó. A jobbadán nyomósabb, választékosabb.

– Van ilyen szó egyáltalán?

– Van – mondtam. – Például: „Én jobbadán bort iszom, te viszont sört.” Azt hiszem, elég hitelesnek hangzik.

– Nekem az inkább a hitelesebb.

– Nekem a jobbadán.

– Nem tudom, mit mondjak – nézett rám szomorúan Déry. – Szerintem egy kicsit mesterkélt.

– Ne mondj már ilyet – kértem.

418

– Affektált.

– Ugyan már.

– Sőt: tetszelgő.

– Még az is!

– Soha életemben le nem írtam ezt a szót – így Déry.

– Nekem jobban tetszik, mint az inkább – így én.

– Az a te dolgod. Most azonban közösen írunk regényt, és egy közös regényben a szókincs is közös.

– Hagyjuk talán abba? – kérdeztem, s már föl is álltam.

– Abba akarod hagyni? – kérdezte ő, s fölállt.

– Te akartad abbahagyni.

– Azt én egy szóval se mondtam. Csak a te jobbadánodat kifogásoltam.

– Akkor hát azt írom: inkább.

– Ne írj le semmit a kedved ellenére.

– De neked sem akarom a kedvedet szegni.

– Tudod, mit? Ha már úgy beleszerettél, maradjunk annál a nyavalyás jobbadánnál – mondta Déry nagylelkűen, és leült. Egy intéssel jelezte, hogy folytassuk a munkát.

+Ezt a kis epizódot azért tartom közlésre érdemesnek, mert jelzi ugyan a két társszerző növekvő idegességét (melynek Dérynél étvágytalanság, nálam álmatlanság volt a kísérő tünete), de azt is ékesen bizonyítja, hogy még a legvitásabb összeütközéseket is békés kompromisszumokkal tudtuk elsimítani. Valóban, úgy emlékszem, hangunkat soha meg nem emeltük, nézeteltéréseink nem fajultak marakodássá, egymáson sebet sohasem ejtettünk.

Sajnos, emlékezetem már több ízben cserbenhagyott. Ennélfogva kénytelen vagyok helyt adni egy ellenvéleménynek, hitelesnek elfogadni, és a nyilvánosság elé tárni egy perdöntő, korabeli dokumentumot, mely tárgyilagosabb – bár jóval sötétebb – képet fest alkotó együttműködésünkről.

Egy irodalmi antiidill

Déry Tiborné naplójegyzete

Ábrahámhegy, 1954. szept. 14.

Ordítanak. Verik az asztalt. Mindjárt megölik egymást. A ricsajnak valami „jobbadán” az oka. Mi bajuk vele?

Most csönd lett, kopog az írógép. Írnak. A két fiatalasszony lábujjhegyen jár, hogy meg ne zavarják a vajúdókat. Mesélnek a kislánynak, nehogy lármát csapjon, játszanak a kutyával, nehogy futkározzon. De hiába. Megint összekaptak.

Nem írás ez, hanem birkózás, késelés. Egy-egy igét, főnevet döfnek egymás bordái közé, hogy aztán önnön sebeiket nyalogatva és a másikéinak örülve húsz-harminc percre megálljon a munka. Az egyik mond egy szót, a másik is mond egyet, feldühödnek, kitör a botrány, míg bele nem fáradnak, és lihegve meg nem állapodnak egy harmadik szóban. Akkor verni kezdik a gépet, de úgy, hogy a túlsó partra is áthallik.

Most valami szellemes dolgot találhattak ki, mert fölcsap egy hahota-duett, de máris elhallgatnak, mert utólag rájöttek, hogy amin olyan jól mulattak, sajnos, humortalan.

Megint egymásnak esnek. „Párttitkár, párttitkár”, csak ezt hallani a nagy tombolásból. No végre, elült a zaj, kopog az írógép, írják a párttitkárjukat, öt percig csend lesz. Az jut eszembe, hogy közös lónak írós, nem pedig túrós a háta.