Minap nagytakarítás közben ráleltem egykori névjegykártyámra, amelyet legjobb emlékem szerint csupán egyszer használtam... E kártyámra (s a rajta szereplő titulusomra) AKKOR szinte büszkébb voltam, mint bármely más megtiszteltetésemre...
Amúgy sosem volt névjegyem,
A hozzá tartozó történet 2003 április elején(!) kezdődött, amikor a Kossuth Kiadó szerkesztőségében megcsörrent a telefon. A telefon túlvégéről egy férfihang jelezte, hogy ő Papp Gábor főszerkesztő, és Láng István, az MTA volt főtitkára javaslatára felkér az épp induló National Geographic magazin hazai kiadásához tudományos tanácsadónak. Na gondoltam, április eleje van, ez tuti valamiféle átverés lesz! Pár perccel később felhívtam Tamás barátomat, aki éppen az új lap kiadójaként jelzett Sanoma alkalmazottja volt, hogy legyen már olyan jó, és fáradjon le az első emeletre, s nézzen ott körül, valóban létezik-e az ajtók mellett feltüntetve ilyen szerkesztőség, s persze a magát főszerkesztőnek nevező személy neve!? A válasza pár perc múlva lakonikus volt: IGEN! Egyértelművé vált tehát, hogy nem április 1-i tréfa volt!
Igazán komolyra akkor fordult a helyzet, amikor megkaptam a National Geographic első bankettjére a meghívót, s azon feltüntetve, hogy "Megjelenés kizárólag öltönyben." Na olyanom nekem sosem volt!
Elmentem tehát a Rákóczi útra egy öltönyházba beszerezni a szükséges "alkatrészeket"! A nadrágszár sajnos túl hosszúnak bizonyult, így azt a "Valamelyik" körút (pontosan sosem tudom, hogy e hosszú út egyes szakaszai épp melyik egykori uralkodónk nevének állítanak emléket), és beadtam egy szabóhoz, aki készségesen elvállalta, hogy a bankett előtt két órával elkészül a megfelelő hosszúságú nadrággal. Sajnos a jeles bankett napja igen zűrösen telt, így a szabónál már ráccsal bezárt ajtó "fogadott". Volt tehát egy vadonatúj passzentos nadrágom, A ZÁRT AJTÓK MÖGÖTT!
 |
Később ez lett a lapból... |
Akkor tehát iszkiri vissza az öltönyházba, és a már meglévő mellényemhez kerestettem megfelelő nadrágot. Alakult, alakult... Még ing is kellett (mert a zűrös nap okán azt meg otthon feledtem), és egészen természetesen nyakkendő! És a kedves eladók meg is lelték a garnitúrához passzoló nyakkendőt, ám itt újabb "falba" ütköztem: életemben nem kötöttem fel magamnak ilyen "díszítést", s ha egyet drága jó atyámnak sikerült a nyakamon tüchtig módon megkötnie, azt a későbbiekre is gondolva hónapokig nem bogoztam ki - - - Így, némiképp kihasználva az említett eladók kedvességét, kértem őket, hogy legyenek már oly jók, és ők kössék meg a nyakamon új ruharészemet. Alakult, alakult... Megfelelő cipőm még nem volt, így "klakkban/frakkban" irány a szomszédos cipőbolt (tudják: "Cipőt a cipőboltból!" http://www.urbanlegends.hu/2016/05/cipot-a-cipoboltbol-szlogen-igazi-kabare/ ), ahol végigmutattam magamon, hogy nézzék meg az öltözékemet, és ahhoz illeszkedő cipőt javasoljanak nekem. Alakult, alakult... De még az előző reklámhoz: Jogtudományi Közlöny 1987. júniusi számának szerzője a szlogent “Bárdi György sok évvel ezelőtti szilveszteri kabaréjelenetéhez” kapcsolta, amelyben „a pesti vadember a ’Cipőt a Cipőboltból!’-reklámszlogent tűzte tollhegyre”.
Álltam tehát a cipőbolt előtt, s ránézve az órára, látom ám, hogy a bankett kezdetéig 20 perc maradt hátra! Tömegközlekedéssel pontosan odaérni gyakorlatilag kizárt! Egyetlen megoldás maradt! Igen: A TAXI!
Végül rendben megérkeztem!
Az egész rapid jelenet olyan volt, mint MOLNÁR FERENC "EGY, KETTŐ, HÁROM" című színdarabjában az öltöztetős jelenet (sajnos pontosan ehhez a jelenethez nem találtam pontos filmrészletet, a színdarab pörgősségét azonban a mellékelt jelenetrész is jól illusztrálja:
Egy évtizedek óta megjelenő magazin magát szerkesztőnek beállító tudósító minden Év Természetfotója kiállítás-megnyitón rendszeresen (évről évre) osztogatta egyazon, önmaga által saját magának nyomtatott névjegyét... Na én magamnak ilyen reprezentációs terméket alig használtam, talán csak a fentebb említett banketten, és magamnak meg végképp nem nyomtattattam volna ilyet! Amikor volt, azt a különféle munkákkal megbízó kiadó készíttette számomra. S ha még a jövőben netán ilyen névjegyem még lesz, vélhetőleg azt sem én fogom megrendelni a Mister Minit valamelyik pontján!
Még a National Geographic magazinnál maradva, illetve ELŐTTE az Élővilág magazin 2001-es indulása kapcsán: még ez ELSŐ lapszám megjelenése előtt szerettem volna, ha MINÉL TÖBB hazai nívós képeket készítő fotóst lehetne megnyerni ezen lapnak... Jelezték, hogy van még egy ÁLTALAM nem ismert személy, itt monogrammal jelzem, K. A. / :) /, de a vele való egyeztetés TOTÁLIS "csőd" volt... Komolyan: amikor először felhívtam a mobiltelefonján, azt kérte: HÍVJÁL EGY ÓRA MÚLVA... majd ez legalább TÍZSZER megismétlődött - a "FINÁLÉ" pedig ez volt: EGYÁLTALÁN MIRŐL IS LENNE SZÓ?
Gondolom jelezni sem kell, TÖBBET nem kerestem... Mígnem elérkezett az a bizonyos BANKETT... Én ugye ÖLTÖNYBEN "feszítettem", és amikor K. A, abban meglátott, és megtudta, hogy eme VILÁGHÍRES lapnak a TUDOMÁNYOS tanácsadójává választottak, odajött hozzám ezzel a "rizsával": PÉTER, RENGETEG GYÖNYÖRŰ KÉPEM VAN, UGYE MAJD MEGJELENNEK A NATIONAL GEOGRAPHIC HASÁBJAIN? - Bevallom FOGALMAM sincs, de ha igen, az BIZTOS, hogy nem én protezsáltam! :)
A TOTÁLIS ellentéte neki Suhayda László, aki nem GYŐZÖM hangsúlyozni, a LEGSZERÉNYEBB emberek egyike, akit valaha ismertem... Minthogy vele itteni publikálásának egy képének nem tudok most egyeztetni, egy közel-hasonló képet illesztek ide:
Szinte éppen ILYEN jelent meg a Magyar Madárvonulási Atlasz LEGELEJÉN... Majd ugyancsak tőle szerepelt NYITÓKÉP a MAGYARORSZÁGI EMLŐSÖK ATLASZA kötetben...
